A múzeum féltett kincsei a sok vitát kiváltó Elgin-márványok. Az athéni Parthenont díszítő szobrokat és domborműveket ugyanis Lord Elgin egykori angol követ vette meg és vitte Londonba a XIX. században (01). Egy kisebb része a remekműveknek a párizsi Louvre-ban tekinthető meg, néhány az athéni Akropolisz Múzeumban maradt. Mint az előző részben említettem, sok külföldről származó, olykor vitatható módon ide került műkincs van itt. Időről időre felizzik a vita, hogy vissza kell-e szolgáltatni a műkincseket, amit a múzeum vezetősége általában következetesen, kategorikusan visszautasít. Álláspontjuk szerint, ha minden ilyen tárgyat visszaadnának, kiürülnének a kiállítótermek, arról nem is beszélve, hogy számtalan lelet eredeti helyén már régen tönkrement volna.
Számomra a British Múzeumban töltött néhány óra alatt a meghatározó élményt ezek a domborművek, szobrok jelentették (02). Természetesen a látogatás előtt is tudtam, hogy a szobortervek Pheidiasz munkái, a kivitelezést is ő felügyelte. Valamennyi szobrász nevét viszont nem ismerjük, csak a faragványok minősége sejteti, hogy igen jelentős, élvonalbeli mesterek is akadhattak közöttük. Egy dolog a remekműveket reprodukciók, fotók, leírások alapján tanulmányozni és egészen más szemtől-szembe látni őket. Mindig is hittem a „görög csodában”, ez a találkozás megerősítette a hitemet. Hol az a szobrász manapság, aki ezeket a kifejező, lendületes, hittel, élettel teli alakokat ilyen minőségben ki tudná faragni, és hol az a képzőművész, aki egy ilyen egységes, grandiózus koncepciót egymagában fel tudna építeni?
Rövid ideig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mit szólna a művész, ha egy csoda folytán megpillanthatná alkotásait ezen a helyen, ebben a környezetben. Természetesen önmagában biztosan felháborodna, hiszen alkotásait kiragadták abból az egységből, kontextusból, amelybe szánta, és ahol a legjobban érvényesülhetett volna üzenetük. De nagy valószínűséggel senkinek sem a személyes felháborodásáról, művészi önérzetének durva megsértéséről beszélne, hanem Athéné istennő, a bölcsesség, az igazságos háború, a jog, az igazságosság, a művészetek, a kézművesség és a képzés istennője nevében tiltakozna, az ő megsértését tenné szóvá. Ezt a templomot a görögök ugyanis az Athéné istennő tiszteletére épített fogadalmi ajándéknak szánták, és az ehhez hasonló felajánlásokat annak idején nagyon komolyan vették.
Senki se gondolja azonban, hogy ebben a korban csupán emelkedett hangulatú, örök érvényű dolgok történtek, születtek. Pheidiászt a remekművei ellenére, koholt vádak alapján Athénben elítélték irigyei, és emiatt menekülnie kellett, ami a későbbiekben nem gátolta meg őt abban, hogy megalkossa az ókori világ hét csodájának egyikét, az olümpiai Zeusz-szobrot. Két dologgal vádolták meg. Az első, hogy az Athéné szoborra szánt arany egy részét eltulajdonította, ennél a vádnál azonban a művész viszonylag egyszerűen be tudta bizonyítani az ártatlanságát. A második vádat — amely már belemagyarázásoknak is helyt adhatott — jóval nehezebb volt elhárítania. Azt vetették a szemére, hogy Athéné pajzsán önmagát és Periklészt, a barátját is ábrázolta, és ezzel az egyik legnagyobb bűnt, az elbizakodottság vétkét követte el. Sokan gondolták, gondolják úgy, hogy ezek a támadások nem is annyira Pheidiász, hanem a barátja, Periklész ellen irányultak. Tény — ez a kis epizód is bizonyítja — hogy a koncepciós per se kommunista találmány, ennek is megtaláljuk az előképeit az eltelt századok, évezredek során.
Hosszú ideig törtem a fejem a látogatás előtt azon, hogyan juthattak el az egyiptomi sírkamrák festményei Londonba. A helyszínen a rejtély egyetlen pillanat alatt megoldódott: falfestményeket csak falastól, illetve az alatta lévő vastag alapozó réteg szakszerű lefejtése után lehet szállítani. A Nílus deltájában vadászó egyiptomi herceget ábrázoló híres jelenet is így került a múzeumba (05), több tucat más, immár közismert (06, 07) ábrázolással együtt.
Ha már megkérdeztük Pheidiászt, nem ártana legalább gondolatban elbeszélgetni az egyiptomi sírkamrák névtelen, de nagy becsben tartott mestereivel is, hiszen alkotásaikat ők sem az embereknek, nem tömeges megtekintésre, hanem az isteneknek, az örökkévalóságnak szánták. A sírkamra díszítése, az ide szánt jelképes, áldozati tárgyak elhelyezése után az ajtókat lezárták, lepecsételték, elméletileg ide halandó többé be nem léphetett. Íme, a görög és egyiptomi csodák egyik titka. Az isteneknek szánt, róluk szóló ábrázolásokat magától értetődő természetességgel hatja át a tökéletesség iránti sóvárgás, az erre való törekvés igénye. Az ókor remekművei is azt bizonyítják, hogy a tehetség és a tudás mellett a hit, az elkötelezettség tette halhatatlanná ezeket az alkotásokat.
