Fővárosi rangja, jelentősége, ismertsége miatt joggal azt hihetnénk, hogy egyike a kontinens világvárosainak. A valóságban azonban Brüsszel kisváros, nem romániai, hanem európai mértékkel számítva az. Négy éve még 150 ezer lakosa sem volt, ennek hozzávetőlegesen egyharmada pedig nem belga állampolgár.

Azt is gondolhatnánk, hogy a település minden része csupa fény, ragyogás és az élet valamennyi területén a minőség igénye a meghatározó jellemző, de sajnos ez sem igaz. A belga fővárosnak még a központ közelében lévő utcáin is vannak olyan sikátorai, kapualjai is, amelyektől a mi edzett kelet európai orrunk, szemünk is visszahőköl. Itt is akadnak hajléktalanok, kéregetők (nem csak románok), falfirkával, graffitival sűrűn borított kapuk, redves, penészes házfalak. Kukákban turkálókat talán azért nem láttam, mert itt a szemetet az emberek jól lekötött fekete műanyag zsákokba a járdára dobják, innen gyűjtik össze este a köztisztasági alkalmazottak. Közvécé alig van, amiből viszont fölös mennyiségben jut lépten-nyomon minden turistának, az a csipke mellett a csokoládé és a „pisilő kisfiú”.

Az utóbbi kereskedelmi kihasználtsága jellemző példa arra, hogyan lehet egy kisméretű, átlagos barokk szobrocskából hosszú távon hatalmas, folyamatosan jövedelmező üzletet kreálni. Rengeteg változata látható, kapható ennek a legkülönfélébb méretekben, anyagokból és árakon. Van kínai, néger, mexikói kisfiú, lehet kapni meztelen valamint felöltöztetett, illetve tetszés szerint öltöztethető változatot, és akad olyan, amely amellett, hogy pisil, egyben sörösüveg nyitóként, szökőkútként, hőmérőként is hasznosítható. Valószínűleg a feministák jogos, elszánt, kitartó küzdelmének köszönhetően a közelmúltban megjelent a pisilő kislány szobra is, de ez valahogy nem aratott osztatlan sikert sem a brüsszeli polgárok, sem a turisták körében. Az igényesebbek egyenesen közönségesnek, ízléstelennek találták. Mi ebből a tanulság? Attól, hogy valaki az utcán végzi a kisdolgát, még nem válik feltétlenül híressé vagy sikeressé.

Brüsszel katedrálisa Belgium legismertebb temploma, egyben a múlt század második felétől a belga római katolikus egyház, érsekség központja is. Kis dombon, emelkedésen áll közel ezer éve. Azt sokan tudják, hogy ki Szent Mihály, de Szent Gudulát felénk alig ismerheti valaki. Ahogy később sikerült megtudnom, női szent volt, aki a 7. — 8. században élt, Belgium és az egyedülálló nők patrónusaként tartják számon, attribútuma a lámpás, amelynek fényét a monda szerint a démonnak sem sikerült végleg kioltania.

Az eredetileg román stílusú templomot a 13. században gótikussá alakították, de módosítások, bővítések még a 15. században is voltak rajta. Átfogó, teljes felújítása a 20. század végén fejeződött be, csupán az eltelt 100 évben számos királyi esküvő, temetés színhelyéül szolgált. Nem túl nagy méretei ellenére, a szerencsésen választott helyének, arányainak köszönhetően a valóságosnál jóval magasabbnak tűnik. Lapos tornyai tetején két kilátót, kis teraszokat alakítottak ki. Vitathatatlan, hogy jó néhány európai nagyvárosnak van hatalmasabb, díszesebb, ismertebb temploma, ennek ellenére a belga főváros katedrálisa impozáns lépcsősorával, égbe nyúló kettős tornyával, a díszes tornyocskákban végződő, vízköpőkkel kiegészített támpillérekkel, hatalmas, mérműves ablakaival lenyűgöz minden ide érkezőt.

A templombelső figyelemre méltó értékei a szebbnél szebb üvegfestmények, közülük kettőnek magyar vonatkozásai is vannak. Látható itt olyan, amely II. Lajos magyar királyt ábrázolja, aki a mohácsi csatában hunyt el. Hogy került ide? A király özvegye, Habsburg Mária adományozott pénzt annak idején az elkészítésére. A másik üvegablakon I. Ferdinánd német-római császárt és magyar királyt fedezhetjük fel.

Nagyon szépek, kifejezőek a főhajó vaskos oszlopsorához illesztett apostolszobrok. Az orgona is különleges, több szempontból is szokatlan helyet foglal el — valószínűleg a jó hangzás miatt — a főhajó bal oldalán, középen látható.

Ha már a magyar vonatkozásoknál tartunk, megemlíteném, hogy nem messze a székesegyháztól van Brüsszelben egy Bartók Béla szobor is, amely Varga Imre alkotása. Felfedezése számomra a meglepetés erejével hatott, és azt is be kell vallanom, hogy elsőként nem a világhírű zenészt, hanem Varga jellegzetes stílusát ismertem fel. Kicsit később utána néztem ennek a köztéri szobornak, és megtudtam, hogy hosszas viták, engedélyeztetési eljárások után, 1995-ben avatták fel.  Sok nemzet próbált még szobrot állítani itt jeles képviselőinek, de ez eddig csak a magyaroknak sikerült.

Az általános iskolás tanulók is tudják, hogy Párizs, talán egész Franciaország leghíresebb, legismertebb gótikus stílusú temploma a párizsi Netre Dame a világváros központi részen, a Szajnának egyik természetes szigetén, a Cité-n (Île de la Cité) található, amely már a római idők alatt is lakott terület volt. A helyszínen nagy valószínűséggel rajtam kívül sokan észre sem vették a beépítettség, az üzletek, ajándékboltok, látogatók sokasága miatt, hogy valójában szigeten vannak. Hasonlóképpen jártam itt is, mint Firenzében a Ponte Vecchio-n, amelyen csak középtájon, a kilátónál eszméltem arra, hogy valójában nem utcán, hanem az Arno hídján állok.

Ezen a szigeten volt a 6. századtól a frank, majd a francia uralkodók udvartartása egészen a 14. századig. A sokszor, folyamatosan bővített, átalakított épület ma is áll, és több fontos intézménynek (kincstárnak, kancelláriának, bíróságnak) adott, ad helyet.

A Notre-Dame (Mi Asszonyunk, a Szűzanya tiszteletére épített) katedrális a 12. századtól, majd kétszáz éven át készült, alapkövét III. Sándor pápa és Párizs akkori püspöke jelenlétében rakták le. A legtöbb építész és szobrász neve, akiknek ezt a remekművet köszönhetjük, máig ismeretlen.

A történelmi időket, eseményeket megélt templom a francia forradalom alatt sokat rongálódott, ezért a 19. század közepe tájától az eredeti tervek alapján fel kellett újítani, meg kellett erősíteni. Ez az információ igényel némi magyarázatot azok számára, akik nem sokat hallottak a forradalom vallásellenes politikájáról, az Ész Temploma elnevezésről, vagy nem ismerik az Értelem oltárra emelése a Notre Dame-ben, 1793. november 10-én címet viselő, ismeretlen német részmetszőtől származó grafikát. Mondják, a forradalom pusztításai után (voltak, akik földig akarták rombolni a Notre-Dame-t) a székesegyház összeomlása szinte elkerülhetetlenné vált, és többek között két, a városát, annak hagyományait tisztelő és szerető személynek köszönheti a megmentését, az író Victor Hugo-nak, valamint az építész Viollet-le-Duc-nak. Az utóbbi a majd 20 éves felújítás során számos szobrot, díszítőelemet faragtatott újjá, ekkor erősítették meg a katedrális szerkezetét is.

Az épület siralmas állapota ellenére itt zajlott Napóleon és Joséphine császárné koronázása 1804-ben, amelyről többek között J. L. David sokalakos kompozíciója (1805-1807, olaj, vászon, Louvre, Párizs) is tanúskodik. Mint köztudott, a hatalmas csoportkép lényegében önmegkoronázásról szól, amelynél a pápa és a többi egyházi méltóság csak statisztált. A látszat már akkor is fontos szerepet játszott a társadalmi életben. Feljegyezték, hogy a császár édesanyja nem vett részt az eseményen, ennek ellenére Napóleon őt is ábrázoltatta a nagyméretű képen, amelynek egyik jól sikerült másolata Versaillesben látható.

A sziget arculata is sokat változott a 19. században, lebontották az itteni nyomorúságos lakónegyedet, új palotákat építettek, és ezzel szebbé, levegősebbé, áttekinthetőbbé vált ez a hely. Mindezt a sokak által kritizált, de rendkívül hatékony városépítőnek, Haussmann bárónak köszönheti Párizs. Itt található a La Conciergerie épülete valamint a Sainte Chapelle, a gótikus építészet egyik egyedülálló csodája is.

A Notre Dame szinte 9. évszázada Párizs büszkesége, az ide utazó turisták egyik legfontosabb célpontja. Homlokzata harmóniát, emelkedettséget, jó arányérzéket, szakmai tudást, kialakult ízlésvilágot tükröz, hatással van minden idelátogató emberre. Jellegzetesek a tornyai, lenyűgöző a kapuzatok, kapubélletek változatos, telített ornamentikája, a 10 méter átmérőjű rózsaablak pedig kívül-belül a székesegyház meghatározó, impozáns díszítőeleme. Akár az előtte kialakított tér felől, akár sétahajózás közben, vagy oldalról pillantjuk meg az épületet, megcsodálhatjuk támpillérinek ritmusát, 60 méternél is magasabb tornyainak nyugodt, harmonikus szépségét, átérezhetjük a távolról is kitűnően érvényesülő tömbszerű monumentalitásának direkt hatását.

Az előtte lévő téren található az ország 0 km-es köve is. Nem véletlen, hogy regényt írtak, film, animációs film, musical készült erről a sokak fantáziáját megmozgató gyönyörű történelmi épületről.

Az egység, tömbszerűség, ritmus, jó arányérzék jellemzi a belső teret is, öt hajója és akár 7-8 ezer embert is befogadni képes belső tere van. Csak úgy mellesleg megemlíthető, hogy ebben a kitűnő akusztikájú templomban található a világ legnagyobb, közel 8 ezer sípos, a közelmúltban felújított, tökéletesen működő orgonája is.

A belépés különben ingyenes a meglehetősen fáradtságosan megmászható torony kivételével, ahonnan élményadó kilátás nyílik a francia fővárosra.

Szép és hangulatos az Ill folyó szigetén található óváros, ez immár a világörökség része, és körülhajózása minden turista számára különleges élmény. Itt élt többek között Johannes Gutenberg és itt tanult annak idején Johann Wolfgang von Goethe is. Gutenberg szobra az egyik hangulatos téren áll, a talapzat domborműve tele friss, 21. századi firkálással. A 18. század végén Strasbourgban írta egy helyi kapitány (órás?) a Marseillaise-t, amely később Franciaország himnusza lett.

Hogy is van ez? Ebben a városban írják a francia himnuszt, miközben köztudott, hogy Goethe és Gutenberg németek voltak? A magyarázat egyszerű. A város hol német, hol francia kézen volt és ez a kettősség meghatározza építészetét, kulturális életét, történelmét, hangulatát.

A székesegyház titulusa Notre-Dame, vagyis a Chartres-i, Párizsi, Poitiers-i templomokhoz hasonlóan ez is a Szűzanya tiszteletére épült. Csodálatos épület, egyike a legszebb európai katedrálisoknak. Már a 11. században építették, de csak a 15. században lett készen. Az elkészülés ténye is vitatható, hiszen eredetileg kéttornyúra tervezték, de ezekből csak egy készült el, vagyis máig befejezetlen. A 19. század második feléig ez a templom a közel 150 méteres tornyával megelőzte Kheopsz piramisát és így négy évszázadon át a világ legmagasabb épületeként emlegették.

Látványa napjainkban már azért is lenyűgöző, mert a szűk utcán haladva szinte váratlanul támad szemünk elé a középkori, több szakaszban megalkotott építészeti csoda, amelyen a gótikus stílusjegyek dominálnak. Mi az, ami engem egy-egy ilyen katedrálisnál minden alkalommal megállásra, meditációra kényszerít?  Elámulok az elődeink mérnöki, technikai tudásán, a végtelenül egyszerű eszközökkel, anyagokból létrehozott merész, olykor teljesen egyedi szerkezeti megoldásokon, a kollektív tudás átadásának, átörökítésének, állandó megújításának folyamatán. Hány generáció váltását élte át megépülése folyamán, 400 éven át a büszke, hatalmas templom? Hogyan változott a századok alatt a megrendelők, építők, mesterek és kivitelezők tudása, ízlésvilága? Milyen szerepet játszott, játszhatott itt a szigorú egyházi elvárások mellett a kreativitás, kezdeményezőkészség, a kísérletező hajlam? Lehet-e katedrálist emelni úgy, hogy közben zajlik a százéves háború, terjed a reformáció és ezzel párhuzamosan felerősödnek a vallásháborúk? A 14. században a város elöljárói több mint 100 zsidót küldtek itt máglyára, és közben emelkedtek a míves faragásoktól díszes falak, ívek, készültek a mérműves ablakok, a hatalmas homlokzati rozetta, a gazdag, változatos, igényesen kivitelezett szobordíszek, támpillérek a gerendavázas aprócska házak tőszomszédságában. Hány kubikus, szobrász, kőfaragó, kőműves, ács, asztalos, üvegműves, kovács, ötvös, harangöntő dolgozhatott a környéken? Vajon hány család mondhatta büszkén magáról, hogy a felmenői már generációk óta részesei, megálmodói, építői, díszítői ennek a magasra törő, részletekbe menően kicsipkézett, felcicomázott kőkolosszusnak?

Az épületet körbejárva, fotózva többször is megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mi tartja, mi kovácsolja egybe ezt a közel ezeréves csodát? Hiszen a zaklatott, olykor véres századok, ízlésváltások dacára az építmény egységes gondolkozásmódot, világképet, értékrendet tükröz. Mi más tarthatná egybe ezt az óriást, mint a hit, valamint az elődök és kortársak valamennyi addigi megvalósításának a lekörözési vágya, kényszere. Lehet a versengés, a túlszárnyalni akarás egy ilyen megvalósítás hajtóereje, alappillére? Számtalan példa bizonyítja, hogy lehet. A középkori katedrálisok nagy erénye megítélésem szerint, hogy ez a kitűnési kényszer sohasem, vagy csak a legritkább esetekben takar egyéni ambíciókat, hiszen legtöbbször még a tervezők, építésvezetők neveit sem ismerjük, sokkal inkább egy városra, nagyobb emberi közösségre, egyházmegyére kiterjedő megnyilvánulási, érvényesülési szándék fedezhető fel a nyilvánvalóan hatalmas és kitartó, sok áldozatot igénylő erőfeszítések mögött. Nézem, vizsgálom az elérhető magasságban álló szobrok változatos arckifejezését, a rendkívül igényesen faragott drapériákat. Szeretném azzal áltatni magamat, hogy felismerem az ábrázolt személyeket, de erről természetesen szó sincs. Elfog a kétség, hiszen ez a tájékozatlanság egyben azt is jelenti, hogy korunknak még a szakemberei is bizonytalanul mozognak abban a világképben, amely a maga idejében, széles körben nyilvánvaló, érthető lehetett, hiszen az egyszerű, jórészt írástudatlan hívek kőbevésett bibliájának készült. A strasbourgi katedrálisban található a gyönyörű üvegfestmények mellett a híres, sokak által látogatott világóra, amelynek most látható változata jó másfél százada készült.

Mi marad az átutazó, állandóan siető, felületes benyomásokat gyűjtő turista számára, tehát számomra is ebből az élményt adó találkozásból? Néhány egyszerű, könnyen megjegyezhető adaton, méreten, sztorin túl az ámulat és a tisztelet a „sötét középkor” nagyszerű és hiteles művészeinek megvalósítása előtt. Vajon hány olyan mai szobrász akad milliós nagyvárosainkban, akik képesek lennének egy-két itt látható plasztika ilyen szintű kivitelezésére. Strasbourgnak a 18. század végén mindössze 60 ezer lakosa volt, ennek csak kis hányada élhetett, dolgozhattak itt a 11-12. században.

Polgárai ma is büszkék ifj. Johann Straussra, a bécsi születésű „Keringőkirályra”, akinek aranyozott bronzszobrát 1921-ben avatták fel. Már akkor túlzásnak tűnhetett a vásári csillogás, mert 1935-ben pár évtizedre letisztították, viszont a kilencvenes évek elején újra aranyozták az emlékmű főalakját. A fentiek azt is bizonyítják, hogy Bécsben nemcsak a zene, a keringő, az operett örök, hanem olykor a giccses ábrázolásmód is.

            A város mértani központjában, a Szent István-téren látható Bécs legismertebb, a turisták által leggyakrabban látogatott nevezetessége, a Stephans-dóm.

Mi magyarok hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden templomot, amely Szent István nevét viseli, a mi államalapító királyunkról nevezték el. Erről természetesen szó sincs, hiszen ebben az esetben is az első keresztény vértanú a névadó. Ő két évezrede Jeruzsálemben élt, és azért kövezte agyon a csőcselék, mert nyíltan hirdette Jézus isteni voltát.

Az osztrákok nem csupán büszkék gyönyörű templomukra — amelyet mellesleg Steffinek becéznek — hanem hatalmas összeget, közel húsz millió eurót áldoznak arra, hogy teljes egészében megtisztítsák, felújítsák azt. A nagy volumenű, költséges, átfogó munkálatok napjainkban is zajlanak.

Építését a 12. század közepe táján kezdték el román stílusban, jó kétszáz évvel később a kor divatjának megfelelően IV. Rudolf császár gótikus stílusú székesegyházzá alakíttatta át. Mi már ebben a formában ismerjük, a századok során kívül és belül egyaránt még nagyon sok művészi értékkel bíró kiegészítővel; szobrokkal, festményekkel, díszítőművészeti alkotásokkal gyarapodott a templom.

Külső falán, az egyik oldalsó bejárat mellett látható Kapisztrán János 18. században készített barokk szószéke. Kapisztrán pápai küldöttként Konstantinápoly eleste után Németországban és Magyarországon gyűjtött kereszteseket a török ellen és 1456-ban Hunyadi Jánossal együtt jelentős szerepe volt a nándorfehérvári győzelemben.

Nem volna dicséretes Magyarországra nézve, ha az 1690-ben szentté avatott hitszónoknak ne lenne szobra Budapesten is. Ez a bécsinél jóval később, a múlt század húszas éveiben készült el, a Kapisztrán-téren áll és Damkó József szobrászművész alkotása. Talapzatát az a Foerk Ernő nevű építész tervezte, akinek több művével is találkozhatunk a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.

A külső oltár nem az egyetlen magyar vonatkozású emlék Bécs központi székesegyházán, állítólag magyarországi mesterek készítették, faragták az „Óriáskapu” (főbejárat) kapubélletét, amely több szakember megállapítása szerint leginkább a magyarországi jáki templom kapuzatához hasonlít.

Hatalmas, lenyűgöző méretű épülettömbről van szó, a teljes hossza meghaladja a 100 métert, a déli tornya közel 140 méter magas, vagyis csak néhány méterrel alacsonyabb a strasbourgi dóm tornyánál. A másik torony jóval kisebb (eredetileg ikertornyot terveztek), mindössze hatvan méter magas. Ebben található az utazási könyvek leírása szerint az a hatalmas harang, amelyet 180 ágyúból öntöttek, az 1683-as sikertelen török ostrom emlékére.

A „csodák” közül feltétlenül említést érdemel Pilgram mester gyönyörűen faragott szószéke, valamint a Baldachin a Máriapócsi Madonnával a 17. századból, amely, amely mint a neve is mutatja szintén magyar vonatkozású alkotás. A Madonna a szóbeszéd szerint könnyeket hullatva segítette győzelemre a törökkel harcoló Savoyai Jenő seregeit, ezért vitték át I. Lipót parancsára a bécsi székesegyházba. Helyére, Máriapócsra egy másolat került. Érdekes módon sem az eredeti kép, sem a róla készített másolatok a máriapócsi kivételével a továbbiakban nem könnyeztek.

A katedrálist a templom alatti katakombák szerteágazó folyosói egészítik ki. Ezekben az egykori bécsi lakosok csontvázai mellett, a császári kriptában a Habsburgok urnáit is megtekinthetik az érdeklődők.

Minden templom elsősorban Isten háza, ennek megfelelően a Stephans-dómban hetente több mint félszáz misét tartanak ma is. A fentiek mellett Európa katedrálisai olyan történelmi, művészettörténeti, kultúrtörténeti, építészeti alkotások, amelyekben napjaink kelet-európai turistái saját nemzetük értékeivel, hagyományaival, megvalósításaival is találkozhatnak nemcsak Kolozsváron, Kassán, Pozsonyban vagy Budapesten, hanem Rómában, Brüsszelben, Prágában és természetesen Bécsben is. Engem minden utam során elsősorban ezek a dolgok érdekelnek, kötnek le. Úgy gondolom, hogy Európa nagy múzeumait, városait, tereit, templomait járva ezeknek a számunkra is sokatmondó emlékeknek, kegytárgyaknak, műalkotásoknak a felkutatása, közelebbi megismerése képes igazi kulturális érdeklődést, tartós kötődéseket kialakítani. Ugyanis így, ezeken a példákon keresztül vehetjük birtokba közös európai örökségünket. Ha nem erről szólna a sorozat, elvesztené létjogosultságát egy vidéki kulturális havilapban.

Bár többször jártam Bécsben, eddig még időhiány miatt sajnos nem sikerült feljutnom a hatalmas toronyba. Azok, akik megmászták mind a 347 lépcsőfokot gyönyörű kilátásról számoltak be és e mellett sokkal többet láthattak a tetőzet zománcozott cserepekkel takart színes gazdaságából valamint a homlokzat csodálatra méltó részletességgel kifaragott változatos díszeiből is. Mi szatmáriak büszkén emlegetjük az immár romos Pannónia szálló szép, színes, zománcos cserép díszeit, nem árt tudnunk, hogy ennek a díszítési módnak, megoldásnak számtalan előképe van a nagyvilágban.

Prága legnagyobb római katolikus templomának teljes neve Szent Vitus, Vencel és Adalbert, de mindenki csak Szent Vitus néven emlegeti. A névadó tulajdonképpen az első cseh szent, ifjú ókeresztény vértanú, a tizennégy segítő szent egyike.

A székesegyház a Hradzsinban (várnegyedben) van, a 14. század közepén kezdték építeni, előtte már két kisebb templom állt ugyanitt. A legtöbb katedrálissal ellentétben itt már a kezdetektől ismerjük az építészek neveit: Arrasi Mátyás, Peter Parlér. Háborúk, tűzvészek akadályozták évszázadokon át a hatalmas építmény véglegesítését, ma is ismert formáját csak a 19. század második felében kezdeményezett építkezés során kapta, ekkor és a 20. század elején épült a mai főbejárat és a teljes nyugati homlokzat. Az óriási rózsaablakot, amely a két torony között, a főbejárat felett látható, a múlt század húszas éveiben tervezte egy cseh művész.

Hatalmas épület, teljes hossza a kápolnákkal együtt 124 méter, a főtorony magassága közel 100 méter. Kuriózumnak számít, hogy a modernkori műszaki felújítások irányítóinak a szobrai is megtalálhatóak rajta. Csak 1929-ben szentelték fel, ez a több mint fél évezrede készülő templom befejezésének éve.

A székesegyház Csehország legfontosabb temploma, a cseh királyok nyughelye és a gótikus, illetve neogótikus stílusok kiváló építészeti példája. A neogótikus főoltár a 19. század második felében készült, előtte fehér márványból faragott reneszánsz síremlék van, rajta középen I. Ferdinánd sírjával. Ő német-római császár, magyar és cseh király volt. A templom egyik legszebb külső díszítőművészeti alkotása egy játékos vonalvezetésű aranyozott ablakrács, amely felett a császári címer látható.

Itt nyugszik többek között Nepomuki Szent János, akinek tisztelete széles körben elterjedt a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében is. Számtalan szobor, festmény ereklye utal rá, a gilvácsi valamint a lajosvölgyhutai római katolikus templomot például az ő tiszteletére szentelték fel.

Csehország, Prága viszonylag közel van, ezért elég sok magyar vonatkozású alkotás található a templomban vagy annak a környékén, de találhatunk Prágában a román nagykövetség épületén többek között M. Viteazult ábrázoló feliratos domborművet is.

A templom reneszánsz stílusú orgonakarzatán vezényelte többek között Liszt Ferenc Esztergomi miséjét. Sokan vitatják Liszt nemzetiségét, tény, hogy az apja magyar, az anyja osztrák származású volt, tehát joggal lehetünk rá mi is büszkék.

A templomnak 24 oldalkápolnája van, a cseh koronázási ékszereket is ezek egyikében, a Szent Vencel-kápolnában őrzik. Az önszántából lemondott Báthori Zsigmond erdélyi fejedelmet is ide temették, miután életének utolsó tíz évét, az 1613-ban bekövetkezett haláláig Csehországban töltötte. Sírja a Szent Zsigmond-kápolnában található. Báthori Zsigmond életének különben szatmári vonatkozásai is vannak, a keresztesi ütközet után állítólag a mi környékünkön pihentette táborát.

A kolozsvári testvérpár, Márton és György által készített Szent György-szobor eredeti példánya a székesegyház szomszédságában, a Hradzsin udvarán látható. Ez 1337-ben készült, a két erdélyi művész egyetlen általunk is ismert alkotása, bár korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy több magyar szentről (István, Imre, László) is volt szobruk. A prágai alkotásról I. Ferenc József osztrák császár készíttetett gipszmásolatot, ennek alapján öntötték Budapesten 1904-ben azt a bronzszobrot, amely Kolozsváron 1960-ig az Egyetemi Könyvtár épületének közelében volt látható, most a Farkas utcai református templom előtti téren áll. Kevesen tudják, hogy a testvérpár Kolozsváron születtek ugyan, de a család eredetileg nagyváradi származású volt.

A kolozsvári másolat nem az egyetlen, Budapesten három is található belőlük, de Szegeden és 2012-től Sepsiszentgyörgyön is látható a szoborból egy-egy példány. Mit bizonyít mindez? Többek között azt, hogy a kiváló alkotások népszerűségét nem csorbítják a századok, valamint azt is, hogy sokan, hosszú ideig eleve helytelenül ítélték meg a monarchia nemzetiségi politikáját.

A későbbi történelmi torzítások, mesterségesen táplált ellenségeskedés, gyűlölet miatt ma már nehezen érthetjük meg többek között a magyar vonatkozású emlékek osztrák ápolását, pedig erre a fentiek mellett számos pozitív példát sorolhatnánk még. Ugyancsak Ferenc József jóváhagyásával rehabilitálták, temették újra 1904-ben II. Rákóczi Ferencet a kassai székesegyházban. Ekkor merült fel ugyanott a rodostói ház hasonmása felépítésének gondolata, amely szintén osztrák császári jóváhagyással, támogatással valósult meg. A sír és a ház ma is látogatható Kassán, sajnos az idegenvezetők nem tudnak magyarul, ezért jó, ha még odahaza utána olvas az érdeklődő az eseményeknek. A fentiek is szemléletesen igazolják — többek között a szlovák hatóságok számára is — hogy van kiktől tanulnunk ma is európai gondolkozásmódot, egymás hagyományainak, értékeinek méltó megbecsülését.

A megbízatást a tervezésre Hild József kapta, aki korának európai hírű építésze volt, és akinek szatmári székesegyházunk mai kinézetét is köszönhetjük. Hild az újklasszicista stílus képviselője volt, a terve ennek megfelelően alakult, készült el. Halála után Ybl Miklós folytatta a nagyszabású munkálatok vezetését, majd ő utána Kauzer József fejezte be. Ybl a statikai gondok miatt többek között átépíttette a kupolát. Keze alatt enyhe stílusváltás következett be, az épület neoreneszánsz jelleget kapott. Nem volt ez lényeges változás, árnyalati különbségekről, eltérésekről van szó

Köztudott, hogy Ybl Miklós neve is sok szállal kötődik Szatmár megyéhez, az ő műve a kaplonyi Szent Antal templom, de ezen kívül gr. Károlyi György felkérésére megyénkben újjáépített néhány, az 1834-es földrengés alkalmával megrongálódott épületet.

A fentiek miatt gondolom, hogy amikor szatmáriként többek között a budapesti Szent István bazilikában járunk, már az épület kinézete is otthoni példákat idéz. Az érzés felerősödik a díszítmények, festmények, szobrok, mozaikképek közelebbi megismerésével. Az alkotók, olykor az ábrázoltak között ugyanis itthoni ismerősökre bukkanhat a figyelmes szemlélő.

Mekkora ez az épület? A pontos méreteit bárki megtalálhatja a különböző szórólapokon, ismertetőkön, aprólékos idézésük, nem csak nevetséges, hanem teljesen felesleges lenne. A tájékoztatás miatt néhány adatot írok ide: a kupola 96 méter magas, a templom teljes hossza 86 méter, a tornyok magassága 80 méter, belsejében több mint 8000 ember fér el. Leegyszerűsítve a szatmári székesegyháznál kétszer nagyobb, bár már az sem egy aprócska, vidéki templom.

A Millenniumra kellet volna elkészülnie, de a munkálatok több ok miatt is alaposan elhúzódtak, 1905-ben szentelték fel. Magyaros jelleget akkor kapott, amikor megváltoztatták az eredetileg tervezett Szent Lipót titulust Szent Istvánra. Ennek megfelelően Kauzer átalakította az ikonográfiát, üvegmozaikok készítését kezdeményezte, magyar szentek arcképei, szobrai kerülnek a katedrálisba, a falakra.

Milyen egyházmegyénkben is tevékenykedő alkotók neveivel találkozhatunk Budapest egyik leglátogatottabb turisztikai látványosságában? Hozzájárult a belső díszítéshez Than Mór, akinek a szatmárnémeti Zárdában őrzik egy Szent Vincét ábrázoló alkotását. A mennyezet üvegmozaikjain Lotz Károly is dolgozott, aki egészen fiatalon részt vett a felsőbányai római katolikus templom díszítésében. Róth Miksa készítette az üvegfestményeket, aki a szatmári Királyi Katolikus Gimnázium kápolnájában is készített színes üvegablakokat. Ohman Béla is díszítőművészeti feladatokhoz jutott itt, neki egy szép Madonnája látható a szatmári Szent Antal templomban.

Kik dolgoznak még ezen a hatalmas, igényes, átfogó, egyedi megvalósításon? A magyar képzőművészet legkiválóbbjai, többek között: Stróbl Alajos, Fadrusz János, Benczúr Gyula, Székely Bertalan, Aggházi Gyula, Vastagh György, Deák-Ébner Lajos, Mayer Ede és még sorolhatnánk.

Az orgonát Angster József készítette és a későbbiekben Rieger Ottó műhelye egészítette ki. Az ő neveik is jól ismertek Szatmár megyében, számos alkotásukkal találkozhatunk templomainkban.

Mit tehetnénk hozzá a fentiekhez? Talán csak annyit, hogy a szakmai igényesség mindig, minden körülmények között a leghasznosabb, legjobb, legtartósabb befektetés.

Számomra a felfedezés erejével hatott Hám János szatmári püspök arcképének a jelenléte a Szent István bazilikában. Ez az ÉNy-i oltártér kiskupoláján látható Szent Piligrin, Remete Szent Pál és Boldog Özséb arcképei mellett, valamennyi Deák Ébner Lajos alkotása. Az, hogy a szatmári püspököt boldogok és szentek társaságában ábrázolták, lényegében kicsit leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az akkori egyházi vezetők komolyan vették Hám János boldoggá avatásának kérelmét, hittek annak sikerében. Annyira komolyan hittek, hogy Aba Novák Vilmos a magyarországi Jászszentandrási templomban is ábrázolta őt, ahogyan arról Fazekas Lóránd a Szamos című kulturális lapban a közelmúltban tudósította a szatmáriakat.

Bár egyáltalán nem mellékes tényező, de helyhiány miatt csak futólag említhetem meg, hogy ebben a templomban őrzik az ország legfontosabb, legnagyobb jelentőségű ereklyéjét, a Szent Jobbot is. Az idő múlásával az Esztergomi bazilika kicsit vesztett jelentőségéből, Magyarország első római katolikus templomának a helyét a Szent István-bazilika vette át, amely 2003-tól teljesen felújítva fogadja látogatóit.

80 méteres tornya Erdélyben a legmagasabb. Az 1500-as évek elejétől többször, több stílusban felépített és elpusztult tornyokat pótlandó készült el 1859-ben a mostani, mi már csak ezt ismerjük (01). Eredetileg kéttornyúra tervezték, de végül ezekből csak az északi épült meg.

 Alaprajza a bécsi Szent István-templomhoz hasonló, tehát ez is háromhajós csarnoktemplom (02). Környéke — mint a legtöbb katedrálisnak Európában — hosszú ideig zsúfolt volt, csak a 19. század végén sikerült lebontani a szorosan köré épített vámházat, bódékat, üzleteket, és így felszabadítani a teret. Azért csak ilyen későn kerül minderre sor, mert a bérbe adás igen jövedelmező volt az egyház számára, másrészt a várfalak közé ékelt, préselt középkori városoknak általában minden tenyérnyi területét kihasználták.

A mainál szűkebbnek, kisebbnek tűnt ez a tér még néhány éve a múlt század eleji hangulatot idéző parkjával. Nagyon sokan nehezményezték, ellenezték a közelmúltban azokat a radikális átalakításokat, amelyeket a város vezetősége végzett Kolozsvár főterén és annak környékén. Ez akár elfogadható, demokratikus jelenség is lehetne akkor, ha a maga földhöz ragadt, szűklátókörű konzervativizmusával lépten-nyomon nem akadályozná a város folyamatos fejlődését, korszerűsödését. A környezet állandó alakítása a terek, katedrálisok esetében sem pillanatnyi elhatározások, döntések kérdése, hanem olyan folyamat, amelynek napjainkban csak az egyik, magától értetődő, természetes epizódját éltük meg. Ráadásul a legutóbbi átalakítások jót tettek Kolozsvárnak, a Szent Mihály-templomnak valamint a Mátyás-szobornak egyaránt, a park felszámolásával számos felújított főterű nyugat-európai városközponthoz hasonlóan az egész terület levegősebb, áttekinthetőbb, átjárhatóbb lett. Ennek köszönhetően sokkal jobban érvényesülnek itt a középkori, barokk, múlt századfordulós valamint kortárs művészeti értékek is.

A templom kiemelkedő alkotásai között tartják számon a sekrestye ajtókeretét (04), amely több művészettörténész véleménye szerint az erdélyi reneszánsz egyik legszebb megvalósítása. Kivételes motívum- és formagazdagság jellemzi ezt a homokkőből készült, szakmai tudásról, jó arány- és stílusérzékről tanúskodó művet, amely európai mércével mérve is élvonalbeli megvalósítás. Nincs azon csodálkozni való, hogy Mátyás király szülővárosának legfontosabb temploma ilyen értékekkel gazdagodhatott az újjászületés korában.

A templomfoglaló protestánsok annak idején a falfestményeket lemeszelték, az oltárokat kihordták, elpusztították. Az eredeti falfestmények fellelt, restaurált részletei ma is láthatóak a belső térben (03), a régi, elpusztított oltárok helyébe barokk iparművészeti alkotások kerültek. Az épület átfogó, külső és belső felújítására, restaurálására az ötvenes években került sor.

A tanultakon kívül engem, és még sok ezer egykori kolozsvári diákot természetesen érzelmi szálak is fűznek a kincses város szikár, már-már csupasznak, puritánnak tűnő, hatalmas gótikus templomához, amelynek látványa ide érkezésemkor mindig régi ismerősként fogadott. Hűvös, csendes belső tere nyugalmat inspirált, vizsgák idején gyakran még tanulni is jártunk ide.

Amikor a 18. század elején a katolikusok visszaszerezték templomukat, új berendezési tárgyakkal, oltárral, gyóntatószékkel, szószékkel (05) stb. látták el, ezeken jórészt a kor legjobb, legismertebb európai díszítőművészei, tiroli mesterek dolgoztak.

A templombelső egyik legértékesebb, legmívesebb oltára a Háromkirályok imádása címet viseli és a szentély jobb oldalán tekinthető meg. Az oltárképet a bécsi Maulbertsch készítette a 18. század közepe táján, állítólag az ő festményei díszítették a Szatmár megyei Erdőd várkápolnájának falait is. Nagyon sok megrendelése volt Magyarországon és térségünkben is, hiszen nálunk még a püspöki képtárban is található 2-3 olyan máig azonosítatlan alkotás, amelyet nagy valószínűséggel ő, vagy a tanítványai, követői készíthettek.

Mindezek a berendezési tárgyak — a többször felújított orgonát is beleértve — elsősorban szerény méretük miatt nem sokat változtattak a templombelső hangulatán, amelyet ma is a hatalmas oszlopok, pillérkötegek, csúcsíves, jórészt díszítés nélküli formák uralnak. A 18. században a torony is barokk stílusú volt, a főbejárat előtt barokk, a nagy pestisjárvány után emelt fogadalmi kapuzat állt, ez a 19. század végi átalakítások során a kolozsvári Szentpéteri templom elé került.

A túlontúl egyszerű környezetet befolyásoló leghatásosabb díszítmények a múlt század elején, Münchenben készített hatalmas színes üvegablakok (06), amelyek divatja a gótika korában terjedt el, és a múlt századfordulón élte a reneszánszát Európában. Ezeket az immár százéves alkotásokat nemrég Marosvásárhelyen újították fel.

Számomra az egykori értékek hiteles megőrzésére való törekvés mellett, az állandó megújulásra, gazdagodásra való készség a lenyűgöző ebben az épületben. Ilyen megvalósítás Márton Áron szobra (Bocskai Vince alkotása), amely három éve, 2009-ben került a főbejárat közelébe (07). A püspök 1944 májusában itt mondta el híres beszédét, amelyben többek között elítélte a zsidóüldözést is. Ez a kiváló szobor is jelzi, hogy erdélyi történelmünk fontos eseményeinek tanúja, a kolozsvári Szent Mihály-templom ma is élő, gyarapodó, közösségünket őrző, összetartó megvalósítás, jelkép, zarándokhely, ugyanakkor gazdag, változatos programmal működő, élő római katolikus templom.

A protestantizmus térhódításával a reformátusok fegyverrel foglalták el a templomot, néhány évtizeddel később a jezsuitáké lett, majd az unitáriusok ostromolták, rombolták.

Bethlen Gábor idején a reformátusok egy kollégium létesítésére kapták meg a romos templomot, ami végül Gyulafehérvárra került, és e miatt csak kicsit később, I. Rákóczi György idején valósulhatott meg a templom újjáépítése. Ekkoriban tornya is volt a szentély mellett, amelyet a későbbiekben a rossz alapozás, statikai gondok miatt le kellett bontani.

A későbbiekben még sok mindent megélt épületet a 20. században két alkalommal is restaurálták, a század elején, illetve az ötvenes, hatvanas években. Az átfogó restaurálások alkalmával a kerengő megmaradt részeiből református levéltárat alakítottak ki. Napjainkban is zajlik itt a munka, a templom tetőszerkezetét javítják, újítják fel

Az épülethez legendák is kötődnek, ilyen Mikola Boldizsár ferences szerzetes története, aki élete árán próbálta feltartóztatni az ide özönlő, ostromló reformátusokat. A történet szavahihetőségét egy, a 20. század közepe táján feltárt 16. századi sír is alátámasztani látszik.

Milyen ma ez a patinás épület? A tér végén, az előtte álló fák lombjaitól takarva, két oldalán beépített környezetével nem igazán érvényesülnek a hasonló korú erdélyi példákhoz képest impozáns méretei (60 méter hosszú, boltozata 19 méter magas), bár mérműves ablakai, támpillérei, a csiszolatlan felületű építőkövek keresetlen egyszerűsége, a háromszög alakú magas oromzat lenyűgöző hatása vitathatatlan. Az összhatást kiemeli, felerősíti az előtte álló Szent György-szobor, amely — mint már említettem a Szent Vitus katedrális bemutatása kapcsán — a Prágában őrzött eredeti mű késői, alig százéves másolata, de ezt a lényegtelennek tűnő tényt ma már szerencsére csak kevesen ismerik. Arra viszont valóban büszkék lehetünk, hogy az eredeti mű alkotói kolozsvári szobrászok, Márton és György voltak.

Az épület baloldalán látható kis utcában, a templom közvetlen közelében van néhány, a református parókia tulajdonában lévő régi épület, valamint a Barabás Miklós Céh székháza is, amelyben a felújítás óta általában erdélyi magyar képzőművészek tárlatait lehet megtekinteni.

Tartós élményt jelent a templombelső terének látogatása, tulajdonképpen itt ébredhetünk rá arra, hogy ez az épület nem csupán építészeti, művészettörténeti szempontból érdekes, hanem erdélyi történelmünk, kultúrtörténetünk egyik meghatározó jelentőségű központja volt a századok során.

A belső tér könnyen áttekinthető, hiszen egyetlen hajóból, a nyolcszög alakú szentélyből, valamint a viszonylag kisméretű karzatból áll. Mi az, ami legelőször feltűnik az ide érkezőnek? A padokat és a falakat díszítő száznál is több nemesi címer és emléklap (05). Az itt olvasható nevek között nemzetiségi történelmünk kimagasló családjait, személyiségeit ismerhetjük fel: Apafi Gergely, Bánffy Miklós, Bethlen Gábor, Kemény Domokos, Mikó Katalin, Rhédei Farkas, Teleki Ádám, Toldalagi Mihály, Wass Albert, Wesselényi Ferenc és még hosszan sorolhatnánk. Erről A kolozsvári Farkas utcai templom címerei címmel (Entz Géza, Kovács András, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1996) egy szép és átfogó kiadvány jelent meg, amely minden érdeklődő számára pontos információkkal szolgál.

Nemzetiségi történelmünk nagyjaira nem csak címerek emlékeztetnek, hanem a templombelsőben egy fejedelmi síremlék is, amelyet Kós Károly tervezett. Itt őrzik I. és II. Apafi Mihály, Bornemisza Anna, Bethlen Kata földi maradványait.

Külön említést érdemelnek a karzatot tartó oszlopok levélmintás oszlopfői (06), valamint a karzat mellvédjének gótikus díszei.

A templom akusztikája kitűnő, 18. századi, többször átalakított, felújított orgonája nívós koncertek tartására is alkalmas.

A berendezési tárgyak közül kiemelkedő jelentőségű az erdélyi virágmintás szószék, amelyen a feltételezések szerint több kiváló hazai és külföldi mester is dolgozott.

Korunk szinte minden épületét kíméletlenül elcsúfító spontán falfirkái a védett, történelmi épületeket sem kímélik. Ennek betudhatóan az egyik támpilléren feltűnik itt többek között az ismert kolozsvári futballcsapat neve is (07).

A különféle szórólapok, ismertető füzetek szerkesztői szeretik emlegetni a rekordokat, ezért minden alkalommal emlékeztetik az olvasót arra, hogy ez Magyarország legnagyobb és legmagasabb egyházi épülete, amelyben a világ legnagyobb egyetlen vászonra festett oltárképe található. Ez természetesen nagyon meggyőzően, sőt előkelően hangzik, a valóság viszont az, hogy a Mária menybevitele című oltárkép hatalmas ugyan, de nem eredeti alkotás, hanem másolat. 1856-ban egy velencei művész kapta azt a felkérést, hogy Tiziano (1485-1576) alkotását nagyítsa fel a bazilika számára. A festő kis módosításokkal, jó szakmai színvonalon, maradéktalanul eleget is tett a felkérésnek.

Hatalmas épület, valóban Európa egyik legnagyobb székesegyháza, bár a Szent Péter- bazilikánál vagy a Milánói, Kölni dómnál kisebb. Rudnay Sándor hercegprímás — akinek több arcképe is található a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye tulajdonában — annak idején azt szerette volna, hogy még Bécsben se legyen párja. Négy híres építész tervei alapján készült, közöttük van Hild József is, akinek állítólag a szatmári székesegyház mai kinézetét köszönhetjük. A nagy egyházi építkezések, tervek, megvalósítások kora ez szerte Magyarországon, nagyjából ekkor kezdeményezik a Szent István Bazilika, az Egri Székesegyház építését is.

Az Esztergomi Bazilika klasszicista stílusú, kiegyensúlyozott, harmonikus, nyugodt monumentalitást tükröző épület, magaslaton helyezkedik el, így távolról és közelről egyaránt jól érvényesül monumentális hatása. Az eredeti elképzelések jóval grandiózusabbak voltak. A tervezők a vár teljes területét szerették volna egy hatalmas épületegyüttessel beborítani, de ezt pénzhiány miatt sem akkor, sem később nem sikerült teljes mértékben megvalósítani.

A főbejárat lenyűgöző, a díszes portálé timpanonja itt nyolc hatalmas, kompozit fejezetű oszlopon nyugszik, a harangtornyok, a hatalmas kupola tovább fokozza ezt a hatást. Az utóbbi átmérője bár jó tíz méterrel keskenyebb a Szent Péter-bazilika vagy a római Pantheon kupolájánál, de még így is óriásinak tűnik.

Az itt dolgozó híres szobrászok közül is ismerősen csenghet néhány művésznek a neve: Marco Casagrande, Ferenczy István, Stróbl Alajos, Zala György. Közülük különösen Marco Casagrande nevére hívnám fel a szatmári olvasók figyelmét. Nagy valószínűség szerint ő, illetve a munkatársai készíthették a mi székesegyházunk eredeti szobrait (Szent Pál, Szent Péter, a Pelikán-kertben található Krisztus-szobor) is.

Két képzőművészeti értékekben gazdag kápolna is található a templombelső terében: a Szent István és a Bakócz-kápolna A bazilika Magyarországon egyedülálló értéke a reneszánsz stílusú Bakócz-kápolna, ide temették annak idején az építő, névadó érseket is.  A terveket állítólag az olasz Andrea Ferrucci készítette ehhez, aki Michelangelo mellett is dolgozott. A kápolna a 16. évszázad elején, az oltár kicsit később készült Itáliában, innen szállították Esztergomba. Túlélte a török uralmat, úgy sikerült számunkra is megőrizni, hogy a bazilika egyik építésze, Packh János mellékoltárként teljes egészében beépítette a templomba. Ez a művelet hatalmas, igényes, aprólékos és térségünkben még nem igazán kikísérletezett feladatnak számított, amit annak idején ragyogóan teljesítettek.

Nem véletlen az sem, hogy Gergely Zoltán, a fiatal kolozsvári szobrászművész, az erdődi Bakócz-mellszobor alkotója a közelmúltban első lépésként ezt a kápolnát tanulmányozta a köztéri alkotása elkészítése előtt.

A máriapócsi kegykép másolata csak később, a törökök kiűzése után került fel a kápolna oltárára, azóta ott látható. Maga a kép természetesen nem illik ebbe a tipikusan reneszánsz közegbe, nyilvánvalóan jelképes jelentéstartalmának, csodatevő erejének köszönhetően maradhatott ennek ellenére évszázadok óta itt.

Több helyen olvastam, hogy a bazilika hatalmas altemploma, kriptája — ahová több híres magyar egyházi személyt is temettek — óegyiptomi stílusban épült. Ezzel a megállapítással művészettörténészként sajnos az óta sem tudtam mit kezdeni. Talán az altemplom nyomasztó monumentalitása, oszlopai idéznek némi, az ókori egyiptomi építészetre emlékeztető jelleget, ennek ellenére, ebben az esetben óegyiptomi stílust emlegetni erős túlzásnak tűnik.

A bazilika épületében látható kincstár, kilátó és emlékhely is, a közelében meg lehet tekinteni a kültéri haranggyűjteményt, van még kiállító terem, vendégszobák és folytathatnám a felsorolást. Nyilvánvaló, hogy ezt a helyet jó 150 éve megálmodói olyan céllal alakították ki, hogy újra a magyarországi római katolikus egyház valódi és egyetlen központjává válhasson, de úgy tűnik, hogy a a megváltozott határok, életkörülmények miatt ezt a szerepkört napjainkban egyre erőteljesebben a fővárosi Szent István bazilika veszi át.

Egészében nagyon sokféle anyag, hatás, iskola azonosítható kívül és belül a hatalmas épületen, főleg itáliai és osztrák mesterek, műhelyek tucatjai dolgoztak a szobrain, díszítőművészeti alkotásain, ennek ellenére a bazilika mégis dominánsan magyar jellegű alkotás, ezt erősítik a magyar szenteket ábrázoló szobrai, a kápolna kegyképe és még nagyon sok olyan jelképes tárgy illetve díszítőelem, amely a főoltártól a kupoláig, a bejárattól a kriptáig lépten-nyomon emlékeztet egyházi és nemzeti történelmünk eseményeire, személyiségeire.

Mi az első benyomása annak, aki ide érkezik, és az épületegyüttes kapuja előtti rövid várakozás, a jegyek ellenőrzése, valamint a rágógumi begyűjtése után látogatóként végre beléphet ebbe a hatalmas templomba?  Ami a belső díszítést, térkiképzést illeti az első pillanatban egy, a megszokottnál hagyományőrzőbb római katolikus székesegyházban érzi magát. A lényeges, főleg liturgiai különbözőségeket csak idővel, alapos vizsgálódás után, lépésről-lépésre fedezi majd fel.

Megtudja, hogy az Anglikán Közösség több mint 80 millió tagjával az egyik legnagyobb keresztény közösség a világon. Számunkra kicsit furcsának tűnhet, hogy tagjai egyszerre katolikusak és reformáltak. A pápától függetlennek tekintik magukat, a különböző nemzeti egyházak teljes „kommunióban” élnek az első anglikán egyházzal, amelynek feje a canterburyi érsek. Őt azonban nem tekintik tejhatalmú irányítónak, vezetőnek, hanem első az egyenlők között.

A hitviláguk tehát egyrészt katolikus, másrészt református, illetve nagyon sokszor a kettő ötvözete. Ami a reformátusságukat illeti, az is más tartalommal bír, mint a mi térségünkben. Nem tisztelnek egyházalapító személyeket, hanem a változások lényegét, szellemiségét tekintik önmagukra kötelezőnek. Számunkra úgy tűnhet, hogy az anglikán egyház a fából vaskarika egyik klasszikus példája, de valójában rendkívül demokratikus, liberális, többféle gondolkodásmódot felölelő, rugalmas, nyitott egyházról van szó. Úgy tiszteli az európai hagyományokat, hogy közben elveti a merev dogmákat, tehát modern, újító jellegű, úgyis mondhatnám, hogy tipikusan angol. Ha nem az volna, nem lehetne életképes évszázadok óta ebben a mesésen, emberléptékűen belakott szigetországban, amely mint köztudott, hosszú ideig egy hatalmas világbirodalom irányítója, központja volt.

Canterbury 2004-től testvérvárosa Esztergomnak, itt székel az anglikán egyház feje, a canterburyi érsek. A ma látogatható székesegyház természetesen nem az eredeti, Szent Ágoston korából származó épület, hanem szakaszosan, a régi, román stílusú alapok felhasználásával a 12-15. században jött létre. Állítólag a korai középkori alapok alatt a régészek még római kori erődítmény köveire is bukkantak.

Maga a város is gyönyörű, hangulatos, az átgondolt, értő városrendezői elképzeléseknek köszönhetően a sétálóutcát járva olyan érzése támad az embernek, mintha minden épület, dísz, bejárat, ajtó- és ablakkeret, üzlet, cégtábla az angol történelmet, hagyományokat, ízlésvilágot idézné, pedig — ahogyan utólag megtudtam — nagyon sok itt az újabb keletű, illetve a közelmúltban radikálisan felújított épület.

Canterbury valójában kisváros, 1900-ban még alig 24 ezer lakosa volt. Fennállása során többször leégett, lakosait háborúk, járványok tizedelték. A második világháborús bombázások is komoly pusztítást végeztek itt, a korabeli tudósítások több mint 130 légi támadásról, 1000 épület lerombolásáról számolnak be.

Mire tanítanak a fenti adatok bennünket, akiket a kommunizmus évtizedei alatt ahhoz szoktattak, hogy egy város jelentősége akár puszta számokkal — lakosok, épületek, gyárak, iskolák, kulturális intézmények puszta felsorolásával — is érzékeltethető? Szerintem többek között arra, hogy a számokon túl létezik egy olyan minőségi értékrend is, amelynek súlyát csak a helyszínen érezhetjük át.

Számomra az angliai utam legnagyobb nyeresége nem néhány kipipálható város, épület, tér, múzeum meglátogatása, információ, fotó begyűjtése volt, hanem az összbenyomás, amely nem mérhető, nem rangsorolható, még le sem írható, hanem egyszerűen csak van, és a legtöbbször szinte magától értetődően áttárcsáz minden olyan addigi információt, tudást, véleményt a helyszínekről, épületekről, emberekről, országokról, építészetről, művészetről, kultúráról, életmódról, értékrendről, amelyeket könyvekből szereztem. Ez az egyetlen nyereség szerintem, amiért érdemes utazni, hiszen manapság a statisztikai és képi információk szerzéséhez már olyan hatalmas, jól válogatott, rendszerezett anyagok, technikák állnak rendelkezésünkre, amelyek segítségével a legtöbb reprezentatív épület, helyszín, múzeum körbejárható, aprólékos részletességgel megismerhető képek, kisfilmek segítségével akár egy otthoni kényelmes karosszékből, fotelből is.

A kőcsipkéktől, színes üvegablakoktól, gyönyörűen faragott, díszített bútoroktól, szobroktól, pillérkötegektől ékes katedrális történelme több szent (egészen pontosan kilenc)  nevével kötődik össze. Közülük a legismertebbek az alapító Canterburyi Szent Ágoston és Canterburyi Szent Tamás. A templombelsőt járva eszünkbe juthatnak a magyar kapcsolatok, többek között az, hogy Becket Tamás canterburyi és Bánffy Lukács esztergomi érsek a XII. században baráti viszonyban voltak.

Becket Tamás, a későbbi Canterburyi Szent Tamás itt szenvedett vértanúságot, 1170-ben. Őt azért ölték meg II. Henrik felszólítására a templomban imádkozás közben, mert következetesen ragaszkodott az egyház autonómiájához. A felháborító tett hamarosan a visszájára fordult, a király pont az ellenkező eredményt érte el vele, mint amire számított. Meggyilkolása után Canterbury Európa egyik legismertebb városa lett, mivel minden keresztény területről zarándokok érkeztek a mártír pap sírjához. Több hírességet temettek még ide, többek között itt látható Edward, a Fekete herceg, valamint IV. Henrik és felesége, Navarrai Johanna sírja is.

A három részből álló főhajó késő gótikus stílusban épült. A bejárat feletti toronyban van a katedrális 14 harangból álló harangjátéka, a nagy központi torony a XV. sz. végén készült el.

A történelmi, egyháztörténeti értékeken, jelentőségén túl, a Canterburyi székesegyház az angol építészet, egyházművészet különleges, kiemelt értékekkel bíró kincsestára, amelyek részletes bemutatására, ismertetésére több kötetnyi leírás is kevés lenne.