Banner Zoltán                         Erdélyi Magyar művészet a XX. században (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1990)

Banner Zoltán                         Mohy Sándor (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982)

Beke György                           Boltívek teherbírása (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1983)

Benedek Zoltán                       Nagykároly kultúrtörténete (Otthonom Szatmár megye 11.,  Szatmárnémeti, 2000)

Ébner László                           Művészeti Lexikon, I., II. (Győző Andor kiadása, Budapest, 1935)

Erdős I. Pál                             Ceruzával a toll mestereinél (1941)

Kiss Imola                               Szatmári mesterek: Ligeti Antal. Bartók Lajos. (Satu Mare — studii şi comunicări XIV, 1997)

Dr. Lőrincz Lajos                    A Szatmárnémeti Magyar Királyi Állami Gimnázium Évkönyve az 1940-41. iskolai évről (Szatmárnémeti, 1941)

Mohy Sándor                          Műhelynapló (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1981)

Muhi Sándor                           Szatmárnémeti, városismertető (második, bővített kiadás, 2003)

Murádin Jenő                          A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (Kriterion Könyvkiadó, 1981)

Murádin Jenő                          Nagybánya  — A festőtelep művészei, (Miskolc, 1994)

Murádin Jenő                          Tóth Gyula (Yoyo Only Kiadó, Kolozsvár, 2002)

Nadin Mihai                            Artişti plastici din Satu Mare (1975)

Popp Aurel                              La capătul vieţii (Editura Muzeului Sătmărean, Satu Mare, 1999)

Popp Aurél                              Ez is élet volt… (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1977)

Prut Constantin                       Dicţionar de artă modernă (Editura Albatros, Bucureşti, 1982)

Radosav Doru                         Satu Mare (Editura Sport–Turism, 1984)

Dr. Szabó Ákos                       Magyar festők és grafikusok enciklopédiája, I. (Királyhelmec–Aranyosapáti, 1993)

Tankóczy Gyula                      Satu Mare város képes tükre (Szatmárnémeti, 1936)

Várady Aladár, Berey Géza    Erdélyi Monográfia (Gloria Könyvkiadó, Szatmárnémeti, 1934)

Felhasználtam még:

• Művészeti Lexikon, I., II., III., IV. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965)
• Enciclopedia artiştilor români contemporani, I. (Editura ARC 2000, Bucureşti, 1996)
• Révai Nagy Lexikon I.-XXI. (Budapest, 1927)
• A Szatmári Hírlap és Szatmári Friss Újság kollekciói
• A Cronica Sătmăreana és Gazeta de Nord–Vest kollekciói
• A szatmári művészek csoportos kiállításainak katalógusai (1968–2003)
• Az országos, megyeközi, külföldi és egyéni tárlatok katalógusai
• A véndiáktalálkozók alkalmából rendezett kiállítások katalógusai (1992–2002)

A könyv fotóanyagát a legkülönbözőbb forrásokból szereztem. Köszönettel tartozom Eugen Munteanu kollégámnak, aki rendelkezésemre bocsátotta néhány szatmári csoportos  kiállítás katalógusának fotóanyagát. Az illusztrációk egy része saját felvétel.

Ez a felismerés sarkallta írásra Litteczky Endre festőművészt is, aki édesapja lapjában, a Szamosban írt cikket többek között Mohy Sándorról, Pirk Jánosról stb.

Írt Popp Aurél is, aki ezt a tevékenységet (akár a festészetet vagy a politikát) egyfajta harci fegyverként fogta fel nemes céljainak megvalósítása érdekében.

Erről tanúskodnak cikkeinek, tanulmányainak sokatmondó címei is: Városunk jelen művészeti és mű-ipari állapotáról (Pázmány-Sajtó, Szatmárnémeti, 1908), Válságban az erdélyi képzőművészet (Keleti Újság, 1922), Utóhangok a baiamarei, Ardeal és Bánát Képzőművészeinek Kongresszusáról (Újság, 1936).

Válogatott írásai Ez is élet volt címmel jelentek meg (Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1972), Banner Zoltán előszavával.

Képzőművészeti írásokat a helyi sajtóban román nyelven a két világháború között N. Brana és Boca Epaminondas rajztanárok, festőművészek is közöltek. Magyarul többek között Faragó Juci és Reismann Irma (Erdős I. Pál édesanyja) írt, de a legkiválóbb képzőművészeti tárgyú írások szerzője a két világháború között Tereh Géza, a Kölcsey Kör irodalmi és képzőművészeti tagozatának a vezetője, aki mellesleg tanár, tankönyvszerző, lapszerkesztő, költő és kiváló sportember is volt. Cikkeket, tanulmányokat írt Thorma Jánosról, Popp Aurélról, Pirk Jánosról, Shakirov Sándorról, Zolnay Gézáról, Mund Hugóról, Erdős I. Pálról, Kmetty Jánosról stb.

Utóljára 1967–ben közölt érdekes tanulmányt a kolozsvári Korunkban Modern művészetről tárgyilagosan címmel.

A két világháború közötti irodalmi, zenei, képzőművészeti élet jelentős központja volt Szatmárnémetiben az Újságíró Klub (Az Aurora szálloda hátánál működött, a Károlyi–közben, valahol ott, ahol ma az autójavító műhely van). 1929–ben alapították román és magyar újságírók. Az első igazgatóság tagjai: Dénes Sándor, Dariu Pop, Markovits Rodion, Anton Davidescu, Berger Marcel, Kertész László, Vidor Gyula. A klubtagok között találjuk a város képzőművészeit és Tereh Gézát is.

1934–ben megjelent az (Várady Aladár és Berey Géza szerkesztette) az Erdélyi Monográfia (Gloria Kiadó, Szatmárnémeti), amely számos szatmári képzőművészről, Mándy Lauráról, Mohy Sándorról, Zolnay Gézáról, Tóth Gyuláról, Boca Epaminondasról, Sarkadi Sándorról stb. is közölt adatokat.

Kevesen tudják, hogy Erdős I. Pál is írt a harmincas években művészeti tárgyú cikkeket, a Reggeli Lapokban képzőművészeti tárgyú úti élményeiről tudósított.

Igen jelentős a művészettörténeti, műkritikusi tevékenysége a szatmári születésű Borghida Istvánnak, aki évtizedekig volt a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet művészettörténet–tanára. Számos cikk, tanulmány szerzője, monográfiát többek között Krizsán Jánosról, Ziffer Sándorról, Leon Alexről írt.

A művészeti közírással foglalkozó szatmári származású festőművészek közül feltétlenül meg kell említeni Mohy Sándort, aki a sajtóban megjelent írásaiból Műhelynapló című könyvében (Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1981) közölt válogatást. Ebben találjuk meg a Litteczkyék, Popp Aurél, Pirk János stb. írásait is, amelyek a két világháború közötti szatmári képzőművészeti élet hiteles dokumentumai.

Jelentős műkritikai tevékenységet mondhat magáénak a szatmári származású Banner Zoltán (jelenleg Magyarországon él), aki évtizedekig volt az Utunk című kolozsvári hetilap képzőművészeti rovatának vezetője, és aki többek között néhány kismonográfia, valamint az Erdélyi magyar művészet a XX. században (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1990) című könyv szerzője.

Gyöngyösi Gábor elsősorban dramaturg, író, újságíró volt Szatmárnémetiben (jelenleg Magyarországon, Miskolcon él) — számos cikkben, jegyzetben népszerűsítette a szatmári képzőművészeket a megyésítés után. Ő volt a beindítója, működtetője, krónikása a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején annak a tárlatsorozatnak, amelyhez teret a szatmárnémeti színház előcsarnoka szolgáltatott.

A hetvenes évektől egyre többen írtak képzőművészetről, minden nevet felsorolni szinte lehetetlen lenne. Azok közül, akik több-kevesebb rendszerességgel tudósítottak tárlatokról, feltétlenül meg kell említeni Ágopcsa Mariannát, Ovidiu Suciut, Grigore Scarlatot, Vasile Savinescut, de gyakran írt még Anamaria Pop, Gál Éva Emese, Adrian Palage, Muhi Sándor, Soltész József, V. Mihalca, Szabó Sándor, Muzsnay Árpád, Krilek Sándor, Gúzs Imre, Anamaria Marcu, és sokan mások. A fővárosi televízió magyar nyelvű adását évekig Dembrovszky Sándor tudósította a kiállításokról. Rendszeresen írt, tárlatokat rendezett és tárlatokat nyitott meg Erdős Judit is, a megyei múzeum művészeti részlegének vezetője, valamint Kiss Imola muzeográfus is. A városi kábeltelevízió magyar nyelvű adásaiban is elhangzottak ismertetők, krónikák, interjúk, ugyanakkor napjainkban valamennyi megyei lap közöl több-kevesebb rendszerességgel ilyen jellegű ismertetőket, tudósításokat, fotókat.

Annak ellenére, hogy a fentiekben felsorolt személyek közül igen kevés a műkritikára szakosodott szakember, egyetlen szerző munkája sem volt felesleges, hiszen a maguk módján és szintjén valamennyien megyénk képzőművészeti életének a népszerűsítéséhez járultak hozzá.

A kommunizmus kezdeti éveiben került pincébe Dr. Vasile Lucaciu szobra,  a M. Eminescu Kollégium Mária–szobra sem volt látható a kilencvenes évekig.

Az első, a szó szoros értelmében köztéri szobornak számító alkotást, Kölcsey Ferenc márvány mellszobrát a város 1864–ben állította közadakozásból. Gerenday Antal budapesti szobrászművész alkotásáról van szó, amelynek talapzatát ma is megtekintheti az érdeklődő a Művészeti Múzeum udvarán.

Vasile Lucaciu szobrát a Budapesten végzett kiváló román művész, Cornel Medrea (1888–1964) készítette, akinek olyan mesterei voltak, mint Ligeti Miklós, Zala György, Mátray Lajos.

Dr. Lükő Bélának 1941–ben készült el a szobra, Csapó Sándor szatmári rajztanár alkotása. Ő volt az első szatmári, aki szobrot készített városának, példáját a későbbiekben többen követték.

A háború utáni első, félénk szoborállítási kísérletek az ötvenes évek elején kezdődtek.

Carol Schnell szatmári rajztanár készített egy Mihai Eminescu–szobrot a költőről elnevezett kollégium számára. Rövid időre rá felavatták Mircea Bogdan jóval kifejezőbb szobrát a kollégium főbejárata közelében.

1963–ban készült el a Román Katona Emlékműve, Emil Mereanu alkotása, amely a Megyei Múzeum közelében áll.

A megyésítés az új szobrok állításának is kedvezett. 1968 után került a Coşbuc utca 7. szám előtti kis parkba George Coşbuc remek mellszobra, Ion Vlasiu alkotása és György Albert Nicolae Bălcescu–szobra a Muhi–palota elé.

Ezekben az években állították újra a Lucaciu–szobrot először az Árpád utcai (B-dul V. Lucaciu) parkba, innen került vissza a szovjet hősök emlékműve lebontása után eredeti helyére, a központi parkba.

1974–ben Ioan Slavici–szobor került a Közigazgatási Líceum elé, ezt Gavril Covalschi készítette.

Az 1989–es fordulat nemcsak gyökeres gazdasági, politikai stb. változásokat hozott, hanem többek között megindult egy olyan szoborállítási hullám, amely páratlan  a város történetében. Néhány év alatt gombamód szaporodtak a szobrok nemcsak a megyeközpontban, hanem a kisebb településeken is. Ez a különben örvendetesnek tűnő jelenség elég sok negatívummal is járt. Sok olyan alkotás jelent meg Szatmáron, amely az ország bármely más városában is lehetne, hiszen sokan azok közül, akiket ábrázolnak, nem is jártak errefelé, és néhány esetben a minőségi követelmény is háttérbe szorult. Szerencsére vannak ellenpéldák is.

1991–ben avatták fel a Láncos–templom előtti Kölcsey–parkban a város második Kölcsey Ferenc–szobrát, Lakatos Pál alkotását. Ő is szatmári szobrász, akárcsak Carol Schnell vagy Csapó Sándor, itt végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Magyarországon él.

Szilágyi Domokos mellszobra — Kolozsi Tibor alkotása — 1993–ban a Megyei Kórház előtti térre került.

Utána rendre leplezték le a szobrokat és emléktáblákat, néhány közülük: Radu Ciobanu: Iuliu Maniu, Ion Creangă, Corneliu Coposu (ő öntötte a Megyei Múzeum előtt álló Anyafarkas–szobrot is), Erdei István: Lucian Blaga, Csipler Sándor, Lakatos Pál: Hám János. Szobrot kapott Páskándi Géza és Dsida Jenő is stb., ezeken kívül még tucatnyi domborművet, emléktáblát avattak.

Ami a szobrok minőségét illeti, Szatmárnémetinek szerencséje volt, hiszen a középszerű, jellegtelen munkák mellett néhány kiváló, élvonalbeli művész alkotásával is dicsekedhet.

Ugyanebben az évben rendezték meg immár harmadszor a „Belső esszé” című nagyszabású országos tárlatot a Művészeti Múzeum termeiben, amelyen nyolc megyéből 74 hazai művész állította ki alkotásait. Ez a rendkívül gazdag és változatos anyag betekintést nyújtott a kolozsvári, bukaresti, nagyváradi, marosvásárhelyi, brassói alkotói műhelyek világába, ennek ellenére a közönség érdeklődése elmaradt. Ebből az alkalomból több mint 70 reprodukciót tartalmazó színes katalógust is nyomtak.

1998–ban jubileumi tárlatot rendeztek a megye képzőművészei. 30 év telt el a megyésítés, az első megyei tárlat megrendezése óta. Ezen a kiállításon 52 művész alkotását  tekinthette meg az érdeklődő, az anyag jelentős részét a Romániai Képzőművészek Szövetsége Szatmár Megyei Fiókjának a vezetősége a múzeum anyagából válogatta. A katalógus a három évtized jelentősebb alkotásait mutatja be.

Ugyanebben az évben jelent meg a 30 szatmári képzőművész címet viselő kiadvány.

1998–tól évente grafikai tárlatokat rendeztek Szatmáron és a helyi képzőművészek közül többen részt vettek az Aradi Biennálén, valamint az újraszerveződött Barabás Miklós Céh kolozsvári és marosvásárhelyi tárlatain.

1999–ben a szatmári képzőművészek naptárt jelentettek meg, amely 12 helyi művész alkotásait tartalmazta. Ebben az évben, premierként, aktkiállítást rendeztek az újközponti Galériában.

2000 márciusában a Romániai Képzőművészek Szövetsége 50 éves fennállása alkalmából a Művészeti Múzeumban jubileumi tárlatot rendeztek. Ezen a következő kortárs hazai és helyi képzőművészek munkái szerepeltek: Corneliu Baba, Henri Catargi, Alexandru Ciucurencu, Ion Sălişteanu, Constantin Piuliţă, Vasile Grigore, Erdős I. Pál, Aurelia Călinescu, Radu Ciobanu, Ion Sasu, Dorel Petrehuş, Eugen Munteanu, Cristina Gloria Oprişa, Muhi Sándor, Erdei István.

Természetesen 2001–ben és 2002–ben is voltak egyéni és csoportos kiállítások, de ezeknél az éveknél művészeti eseményekben jóval gazdagabb volt a 2003–as esztendő, amelyet elsősorban két nagyszabású kollektív tárlat tett emlékezetessé. Mindkettő az InterArt címet viselte.

Az elsőt májusban tartották, ezen a nagybányai művészekkel közösen állítottak ki a szatmáriak. 44 alkotó vett részt a kiállításon, felelevenítve a két művészeti központ immár egy évszázada tartó, néha szorosabb, néha lazább, de folyamatos kapcsolatát.

Több évtizedes kapcsolatot elevenített fel az InterArt II elnevezésű késő őszi tárlat is: ezen öt nyíregyházi képzőművész is részt vett. A két szomszédos megye művészeinek kapcsolata immár jó három évtizedes múltra tekint vissza. Az öt magyarországi vendég mellett harmincnégy szatmári művész állított ki itt a Művészeti Múzeum földszinti termeiben.

Örvendetes tényként könyvelhető el az utóbbi évek kiállításain az a jelenség, hogy egyre több megyénkből származó fiatal tehetség tért vissza és vett részt a csoportos kiállításokon, mások itt telepedtek le. Közülük megemlíteném a következő alkotókat: Bernáth Diana, Narcisa Munteanu, Lepedus Ildikó, Adrian Golban, Nyiri Angela Cilu, Oana Mirabela Păcuraru, Mihaela Galea, Valer Sasu, Szántó Szilárd, Florin Ţiţoc, Veres Szabolcs. Természetesen többen vannak (és eleve elnézést kell kérnem mindenkitől, akit kihagytam), de a jelenség  annyira dinamikus, annyira változékony, hogy egyre nehezebb krónikásává szegődni.

Arra, hogy a szatmári képzőművészetnek milyen esélyei vannak a harmadik évezredben a túlélésre, nehéz lenne válaszolni. Tény, hogy a jelenlegi helyzet még azok számára is optimizmusra adhat okot, akik hajlamosak arra, hogy a jövőt sötétebben lássák.

Soha ennyi képzőművész, műterem nem volt a megyében, soha nem rendeztek ennyi kiállítást, soha ennyi munka nem kelt el a galériákban, soha nem jelent meg ennyi híradás, kiadvány a helyi képzőművészek tevékenységéről, soha nem volt a szatmári művészeknek ilyen változatos, sokrétű kapcsolata az ország és a környező államok művészeivel, soha nem vett részt ennyi szatmárnémeti  művész külföldi alkotótáborok tevékenységében, tárlatain, soha ennyi lendülettel teli, bizonyítani akaró tehetséges fiatal nem zárkózott még fel az idősebb pályatársak mellé az utóbbi évtizedekben, soha ennyi minőségi festmény, grafika, kerámia nem volt szatmári lakásokban, soha ennyi képzett szakember nem tanította, nevelte a művészet szeretetére a szatmári diákokat, soha nem képezte magát ennyi szatmári diák a különböző művészeti profilú felsőfokú intézményekben, soha ennyi művészeti akadémia nem volt ebben a térségben, soha nem utazhatott ennyi fiatal látni, tapasztalni, tanulni Európa jelentős művészeti központjaiba, és még hosszan sorolhatnám.

Mindez meggyőzően jelzi, hogy a térségünkben van jövője a képzőművészetnek. Arról, hogy milyen lesz ez a jövő akár tíz-húsz év múlva, még a szomszédos példák ismeretében is csak nagyon óvatosan lehetne nyilatkozni.

            Dorel Petrehuş eddig több nemzetközi, országos, számos csoportos és tucatnyi egyéni kiállításon mutatta be festményeit. Kísérletező, állandóan új utakat kereső művész, aki festményeiben a gondolatiságot kifejezőerővel, spontaneitással, bravúros technikai tudással párosítja.

            Ion D. Ion is festő. Szatmárnémetiben két egyéni kiállítást is rendezett 1989–ben és 1991–ben. Kompozíciói egyszerűségükkel, harmonikus színezésükkel hatnak. Életművének jelentős részét képezi a templomfestészet, ő festette ki a következő helységek templomait: Ulm, Plisc, Cliceni, Crevedia Mare, Ianca, Tur, Almásszentmihály, Csengerbagos, Homoród, Vámfalu, Mali Zam és Barice.

Ioan Gozman Kolozsváron és Bukarestben végezte képzőművészeti tanulmányait, rajztanár, festőművész. 1977 óta a megyei tárlatok, később az avasfelsőfalusi tárlatok rendszeres résztvevője. Legújabb festményeire dinamizmus és  dekorativitás jellemző.

    Corneliu Pop Nagybányán végezte a képzőművészeti középiskolát, és elsősorban karikaturistaként aratta jelentősebb sikereit. Számos nemzetközi kiállításon szerepelt, több csoportos tárlaton vett részt. Festményein a konstruktivizmussal rokon kompozíciós struktúrák fedezhetőek fel.

        Vasile Pop-Negreşteanu festőművész a csoport egyik legkarakteresebb, legerőteljesebb művészegyénisége. Nemzetközi, országos és csoportos kiállítások tucatjain szerepelt, több egyéni kiállítást rendezett, monumentális festmények szerzője, illetve restaurálója. Nagyméretű vásznai talán a csoport összes tagjai közül leginkább árulkodnak népművészeti hatásokról, azonban ezek a hatások nála sem közvetlenek, hanem áttételesen, képi utalásokként jelentkeznek.

            Iosif  Şaitoş képzőművészeti tanulmányait Temesváron, majd Bukarestben végezte. Először Nagybányán, majd a megyésítés után Szatmáron állította ki a munkáit. Több köztéri szobor, mozaikkép szerzője. Táblaképeit általában vegyes technikával készíti, és azokat végsőkig leegyszerűsített formavilág jellemzi.

            A csoport tevékenysége szemléletesen bizonyítja, hogy az értékes műalkotás létrejöttének nem elengedhetetlen feltétele az, hogy alkotója kulturális vagy közigazgatási központban éljen, és egyben bizonyítja azt is, hogy tehetséggel, kitartással és hivatástudattal az olyan helységek is művészeti centrummá válhatnak, amelyeknek addig alig voltak ilyen jellegű hagyományaik, és amelyek mindmáig az érintetlenül megőrzött néphagyományok központjaiként éltek a köztudatban.

1994 májusában a Művészeti Múzeum termeiben nagyszabású tárlat nyílt. A krónikás, Emilian Onciu szerint ez volt az utóbbi négy év legjelentősebb kiállítása. Ezzel a megállapítással lehetne vitatkozni, ehelyett inkább felsoroljuk a kiállító művészek neveit: Radu Ciobanu, Aurelia Călinescu, Alexandru Badea, Erdei István, Ion D. Ion, Maria Gheorghiade, Ioan Gozman, Cristina Gloria Oprişa, Liviu Paul, Dorel Petrehuş, Lucian Oşan, Ion Pop, Parádi Hajnal, Cornel Pop, Nicolae Pop, Ion Popdan, Muhi Sándor, Adrian Negruţ, Nyiri Zoltán, Maria Olteanu, Iudita Sasu, Ion Sasu, Szatmári Ágnes, Szilágyi Béla, Wermescher Erika, Gheorghe Stănică, Dan Sorin Şuta.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire megerősödött a szatmári képzőművészek csoportja, mint az a tény, hogy a közel harminc kiállító döntő többsége felsőfokú képzőművészeti végzettséggel rendelkezik, tízen végleges, illetve ideiglenes tagjai a Romániai Képzőművészek Szövetségének.

Az 1994–es téli tárlat az újközponti Galéria két kis termében volt megrendezve, a fentieknél lényegesen szerényebb körülmények között. 17 művész közel ötven munkát állított itt ki.

Megnőtt ezekben az években az érdeklődés a képzőművészeti alkotások iránt Szatmárnémetiben is. Különösen turistaszezonban a két galériában elég sok festmény, grafika, kisplasztika  talált vásárlóra. Ennek az örvendetes ténynek többek között az volt a magyarázata, hogy Kelet–Európában a lényegesen alacsonyabb életszínvonal miatt viszonylag olcsón lehet hozzájutni nívós alkotásokhoz. A vásárlók többsége sajnos nem az alkotások üzenetét, hanem azok nevetségesen alacsony árait fedezte fel.

Sok olyan vásárló akadt, aki innen vándorolt ki, és nosztalgiából vett magának aprópénzért „hazai emlékeket”, de voltak olyanok is, akik felismerték az itteni művészet komplex üzenetét a náluk divatos posztmodern, tagadásra, tiltakozásra, polgárpukkasztásra szánt produktumokkal szemben.

Ami a fentiek negatív kísérőjelenségeként említhető, az a helyi művészek fokozott igazodása az átlagvásárló elvárásaihoz. Ez nehéz gazdasági körülmények között végső soron természetes folyamatként is felfogható. Arra, hogy milyen folytatás várható ettől a kezdettől, választ ad a jól ismert idézet: „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”…

1995–ben több egyéni kiállítás nyílt:

• A Vécsey–házban Ion Popdan festészeti kiállítását lehetett megtekinteni, ugyanott nyitotta meg májusban Muhi Sándor gyűjteményes tárlatát.

• A Megyei Múzeum épületében a Szatmári Művészeti Iskola 90 éves fennállása alkalmából nyílt gyűjteményes tárlatot láthatta a közönség, ugyanitt Szilágyi Béla rendezett kiállítást festményeiből.

A Sugárúti Galériában Radu Ciobanu, Ion Sasu és Aurel Cordea állította ki alkotásait.

• Ebben az évben volt Szatmáron, a Vécsey–házban az avasfelsőfalusi képzőművészek csoportos bemutatkozása.

• December végén az újközponti Galériában a szatmári művészek kollektív tárlata nyílt meg.

• A két galériában állandó jelleggel, eladással egybekötött kiállításokat lehetett látni, a helyi lapok, a kábeltelevízió, rádió rendszeresen tudósított a képzőművészeti élet eseményeiről..

A képzőművészeti élet szempontjából az 1996–os év, mint látni fogjuk, még gazdagabbnak tűnik. A mérleg ennek ellenére nem kedvező. A tömegízléshez való igazodás egyre nagyobb teret hódít nálunk is, és ez a különben feltartóztathatatlan folyamat — mint már sok helyen — előbb–utóbb itt is azt eredményezi majd, hogy a művészek jelentős része gazdagabb lesz pár ezer lejjel, de ugyanakkor szegényebb az önkifejezésbe vetett hitével.

Ebben az évben is számos egyéni és közös tárlatot láthatott a közönség, ezek között rendhagyó kísérletek is akadtak.

Áprilisban Ion Sasu a Történelmi Múzeum előtti téren állította ki rajzait, egy hónapra rá a Szatmári Filharmónia előcsarnokában festményeit mutatta be. Májusban Minerva Radu Mărginean nagyszabású kiállítást rendezett a Művészeti Múzeumban, Erdei István az újközponti Galériában állította ki festményeit és terrakotta–szobrait, Ion D. Ion Avasfelsőfaluban nyitott egyéni tárlatot, és még sorolhatnánk.

1996. április 25–én, este 9 órakor, teljes sötétségben kezdődött el az újközponti Galériában a Kiáltás címet viselő tárlat megnyitója. A nagyváradi, kolozsvári, szatmárnémeti művészek és a kolozsvári és nagyváradi főiskolások egy csoportja egyfajta polgárébresztőnek szánta ezt a rögtönzések, üvöltések, fényhatások és műalkotások egyvelegéből összegyúrt hibridet. Polgárság nem lévén, a jórészt kollégákból álló, amúgy éber közönséget ébresztgette és pukkasztgatta az „elszánt” kis csapat. A zseblámpák kihallgatásokat idéző, cikázó fényével, no meg váratlan felkiáltásokkal bevezetett esemény képzőművészeti anyagában kissé elszigetelten, de néhány figyelemre méltó fotót, technikailag nívósan kivitelezett alkotást is felfedezhetett az immár „felébresztett”, „közömbösségéből” kizökkentett látogató.

Hasonló kísérletet láthatott a szatmárnémeti közönség májusban a Közigazgatási Palotában. A toronyban fotók, montázsok, installációk sorakoztak — és egy igazi bárány, piros masnival a nyakában. A szervezők (nagyjából ugyanazok, mint az előző tárlat–előadás rendezői) papírrepülőket osztogattak, vetítettek, papírlabdával célbadobós játékokat rendeztek.

Fesztivál keretében került sor, és érdekes színfoltja, kuriózuma volt a város képzőművészeti életének. Akire nem hatottak a látottak, az kárpótlásul élvezhette a város 86,5 méter magas tornyának tetejéből a szeme elé táruló panorámát…

Ettől az évtől képzőművészeti tárlatokat rendezett a Szatmári Tanügyiek Háza is. Azóta — úgy tűnik — hagyomány van kialakulóban, és a megyeközpont kiállító helyiségeinek száma az említett intézmény tágas előcsarnokával gyarapodott. Itt elsősorban művésztanárok kiállítását lehet megtekinteni.

1996–ban két közös kiállítást is rendeztek a szatmári művészek a Dacia Felix Bank földszinti csarnokában. Júliusban 20 művész 25 munkáját, novemberben 30 művész 36 alkotását lehetett látni ugyanitt.

Ezzel az utóbbi eseménnyel párhuzamosan került sor a nagybányai festőtelep centenáriuma kapcsán egy nagyszabású kiállításra a Művészeti Múzeum emeleti termeiben, amelyen Popp Aurél, Tóth Gyula, Litteczky Endre, Mohy Sándor, Kövesné Szabados Irma, Szatmári Jolán, Stigma Erzsébet, Gáll Ferenc, Erdős I. Pál, Góth Móric és T. Rácz Péter munkáit láthatta a közönség. Szatmárnémeti és a művésztelep kapcsolatáról, annak hatásáról beszélgetést rendeztek ugyanitt meghívott művészettörténészekkel, amelynek moderátorai Erdős Judit és Kiss Imola muzeográfusok voltak.

A múzeum földszinti termeiben Erdős I. Pál emlékkiállítás nyílt, a művész születésének 80. évfordulója alkalmából. Ekkor nyitották meg újra az 1987–ben elhunyt művész felújított emlékházát a Pannónia–átjáróban.

Lucian Oşan és Dan Sorin Şuta merész kompozíciójú és színvilágú munkáikkal hívták fel magukra a figyelmet. Mindketten rajztanárok, a közös kiállításokon leginkább festményekkel szerepeltek. Lucian Oşan jelenleg Kolozsváron él.

Gnándt István rajztanár és grafikusművész elsősorban míves vonalvezetésű tusrajzaival, jó komponálóképességével tűnt fel. Temesváron végzett, Nagykárolyban, majd Nagybányán dolgozott, jelenleg Németországban él, ahol reklámgrafikával foglalkozik. Több külföldre távozott pályatársához hasonlóan máig kiállít Szatmáron és Nagykárolyban, ahol 2002–ben rendezett legutóbb egyéni tárlatot.

Pászkán Mihály Kolozsváron végzett, keramikusművész. Festett kerámia–kompozíciói — amelyeket csavarok és egyéb fémalkatrészek agyagba préselt modullálásával alakított ki — hamar népszerűvé tették a műbarátok körében. Nagyméretű kerámia–faliképet készített a szatmári 10–es számú Általános Iskola számára. Jelenleg Németországban él.

Erdei István is Kolozsváron végzett. Ő elsősorban tanár és szobrászművész (több szatmári köztéri szobor szerzője), de állított ki rajzokat és festményeket is. Groteszk, jó humorérzékről és kialakult formavilágról tanúskodó, kisméretű szobraival hívta fel magára a figyelmet a közös tárlatokon és egyéni kiállításain.

Az 1979–es csoportos kiállításon harminc művész 47 munkáját láthatta a szatmárnémeti közönség. Ennek a tárlatnak az anyagában is jelentős szerephez jutottak az építők, munkások, hősök, no meg a történelem: Memorandum, A hegyek királyának  balladája, Történelmi arckép stb.

Furcsa kis epizódja Szatmárnémeti képzőművészeti életének az a kezdeményezés, hogy a művészekkel élmunkás–arcképeket készíttessenek. A meglehetősen anakronisztikus felhívás a képzőművész–szövetség vezetősége részéről nem maradt visszhangtalan: tucatnyi festő és grafikus, szobrász, jobb sorsra érdemes igyekezettel, első felszólításra dicsőítette „a mindennapi munka hőseit” az ötvenes évek modorában, és ennek köszönhetően olyan „jelentős” művek születtek, mint : M. N. olvasztár, K. J. élmunkásnő arcképe, I. S. a Szocialista Munka Hőse, I. B. mester, K. I. munkás arcképe stb.

A magyarázat kézenfekvő, és elsősorban anyagi jellegű: a művészek támogatására szánt központi alapok csökkentek, és a szemfüles vezetők olyan módon próbálták a vállalatok kulturális alapjaiból kiegészíteni járandóságaikat, hogy megvásároltatták azok vezetőivel saját élmunkásaik arcképeit…

A rajztanárok 1979–es tárlatán Maria Olteanu és Silvia Timiş is kiállított. Ők a hatvanas évek második felében kerültek rajztanárként Szatmárra, és jó évtized elteltével kapcsolódtak be az alkotómunkába.

Maria Olteanu elsősorban az akvarell száraz technikáját műveli, de olajképeket is készít, míg Silvia Timiş pasztellképeket állít ki.

1980–ban a szatmári művészek több csoportos tárlatot is rendeztek. Az augusztusiról (amely a Megéneklünk, Románia fesztivál égisze alatt zajlott) így írt Ágopcsa Marianna a Szatmári Hírlapban (1980. aug. 27.): „(…) drámai emlékezésekkel találkozunk és persze sok–sok jelképpel. Ezek a jelképek az ünnepek kelléktárából valók: zászlók, galambok, lovas vitézek, bő termést ígérő búzakalászok, hősök és derűs leányarcok, gépek, építőállványok s a feltartóztathatatlan száguldás szimbólumai… Uralkodik az alakos kompozíció és számbeli fölényben van a grafika.”

Ekkor jelentkezett a megyei (és nem az élmunkás–) tárlaton az igen tehetséges, egyéni hangvételű, állandóan kísérletező Moldvay Katalin, aki jelenleg Németországban él.

Ugyancsak ebben az évben halt meg Fodor Kálmán, az alkotóközösség egyik legmarkánsabb festőegyénisége.

Minerva Radu Mărginean mellett Doina Racoşi Nechitean is kiállított ezen a tárlaton egy csendéletet, valamint Vastag István egy faszobrot.

Minerva Radu Mărginean izgalmas témaválasztású, egyéni hangvételű munkáival, amelyeket változatos és igényes technikai megoldások jellemeznek, máig jelen van a szatmári művészek minden jelentősebb tárlatán.

A nyolcvanas évek elején nyílt meg az újközponti Galéria. Ez csupán néhány évig (a kilencvenes évek elejéig üzemelt), amikor a magas bérleti díjak miatt fel kellett adni. A Galéria a tér túloldalára költözött, ahol a műtermek egy része, valamint a „fiók” irodája van.

Az 1980–as országos grafikai tárlaton öt szatmári művész állított ki. 1981–ben mutatkozott be egy csoportos tárlaton a szatmári közönségnek Nyiri Zoltán és Murányi Éva..

Nyiri Zoltán a Kolozsvári Művészeti Akadémia abszolvense, előbb Erdődön volt rajztanár, majd a megyei kultúrmunkában vállalt különböző állásokat, jelenleg a művészeti líceum tanára.

Ez idő tájt rendezte meg a megyei múzeum saját anyagából a Szatmár megye jelenkori képzőművészete címet viselő kiállítást. A rangos válogatás 19 művész munkáit mutatta be.

Festészet: Aurel Cordea, Ion Darida, Fodor Kálmán, Cristina Gloria Oprişa, Paulovics László, Ion Popdan, Ion Sasu, Szatmári Ágnes, Szejke Vilmos, Szilágyi Béla.

Grafika: Bogáti Sándor, Lucian Cociuba, Erdős I. Pál, Muhi Sándor, Petkes József.

Szobrászat: Domokos Lehel, György Albert

Az 1984–es tárlaton Ács Maria Rodica és  Maria Vişinescu neve is szerepel a kiállítók között, 1985–ben Lakatos Pál is részt vett a megyei tárlton.

1986 és 1989 között is rendeztek csoportos tárlatokat. Ezek anyaga a már évek óta megszokott szintet tükrözte. Katalógusokat az egyre kilátástalanabbá váló gazdasági helyzet miatt alig nyomtattak. A hosszú áramszünetek, a hiánykereskedelem, a politikai, ideológiai nyomás felerősödésének évei ezek.

1987–ben meghalt Erdős I. Pál, aki 1968–tól volt a Képzőművészek Szövetsége Szatmár Megyei Fiókjának elnöke. Erre a tisztségre 1987–1990 között Szilágyi Bélát nevezték ki. 1990–ben Muhi Sándort választották meg, aki néhány hónap múlva lemondott, és a helyét Cristina Gloria Oprişa vette át. 1994–től újból Szilágyi Béla, majd lemondása után 1996–tól rövid ideig Ion Sasu vezette a megye képzőművészeinek csoportját.

Tőle Eugen Munteanu vette át az elnökséget, és a mai napig ő látja el hozzáértéssel és sikerrel ezt a feladatot. Nevéhez fűződik a galériák rendbetétele, számos kiállítás (országos, megyeközi, tárlatok) szervezése, katalógusok nyomtatása, és még sorolhatnánk. Festőként a realista ábrázolásmódtól az absztrakt képekig a kifejezési módok széles skáláján mozog irigylésre méltó biztonsággal.

Radu Ciobanu szobrász, Florin Bârză, Aurelia Călinescu, Liviu Paul, Nyiri Angéla, Maria Gheorghiade textilművész, Alexandru Badea keramikus, Magyar F. Attila gyrfikusművész és mások a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején kapcsolódtak be a megye képzőművészeti életébe, új színekkel gazdagítva a közös kiállításokat.

Az 1990–es márciusi tárlatról így írt Végh Balázs a Helikonban: „Századvégnyi összekuszált valóságunk már nem tűri meg a naiv, idillszerű ábrázolást, a szatmári képzőművészek legjobb munkáit nézegetve is egyre erősödik bennünk a felismerés: városunkból sem látható (láttatható) egységében a világ.”

A tárlaton 20 művész ötven munkáját (festményeket, grafikákat, szobrokat és plaketteket) lehetett látni.

1990–ben rendezték meg Bukarestben, a Köztársaság Palotában a képzőművészek országos kongresszusát, amelyen Szatmárról négyen vettek részt.

1990–ben országos szobrásztábor is volt Szatmárnémetiben. A művészek a szatmári strand területén dolgoztak, munkáikat az érdeklődő a Szentlélek római katolikus templom előtti parkban láthatja.

1991–ben meghalt Olajos Béla festőművész.

1992–ben, a véndiáktalálkozó alkalmából képzőművészeti kiállítást rendeztek a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, amelyen a következő szatmári művésztanárok munkái szerepeltek: Csapó Sándor, Mohy Sándor, Olajos Béla, Muhi István, Petkes József, Szatmári Jolán, Muhi Sándor.

Emlékezetes volt az 1992–es országos szatmári tárlat, amelyet Szatmárnémetiben, a Vécsey–házban rendeztek meg. 58 művész munkáit lehetett itt látni, ezek közül 16–on szatmáriak voltak. Ezen a tárlaton vett részt többek között két innen származó, jelenleg Nyíregyházán élő képzőművész: Erdei Z. Anna és Madarassy György.

Ebben az évben halt meg Szejke Vilmos festőművész és Magyar F. Attila grafikusművész.

Ezek a tárlatok már más hangulatúak, mint az előzőek. Csupán néhány jellemző címet idézek a katalógusból: Az építőtelep fényei, Tömbházak, Építők, Bányász, Kohász, Emlékek egy építőtelepről stb.

Az átalakulás elég simán ment. A művészek korántsem elhanyagolható hányadának félelmetesen gyors alkalmazkodóképessége a párt elvárásaihoz valószínűleg a folyamat elindítóit is meglepte.

1975–ben Orbán István, Ion Darida, Joszipovics-Csíki Géza, Cornelia Alexa Windhab és Delia Ioaniu munkáival is megismerkedhetett a közönség. Ők csak rövid ideig voltak alkotóközösségünk tagjai.

A kiállítás az újközponti Galéria emeleti részén volt. (Akkor még nem alakították ki itt a műtermeket.) Itt lehetett látni Bartha Katalin két batikját is.

1975–től szervezték a Kovásznai Tárlatokat. Ezek a megyeközi kiállítások Erdély kortárs képzőművészeti életének keresztmetszetét szerették volna bemutatni. Több szatmári művész is kiállított itt.

1975 volt az ún. falusi kiállítások éve. A megye képzőművészei úgy döntöttek, hogy kisebb falvakban is bemutatják munkáikat. A kezdeményezés rövid élettartamú volt, az első nekibuzdulásnak nem lett folytatása.

Sárközújlakon népművészeti kiállítást rendeztek, ahol a helyben készült varrottasokat és népi kerámiákat állították ki.

Szatmári Ágnes és Muhi Sándor közös kiállítást szervezett Kaplonyban és Udvariban.

Petkes József és Parádi Hajnal akvarell–, illetve szoborkiállítással látogatott Tasnádra.

Ezzel párhuzamosan Szatmárnémetiben is voltak képzőművészeti vonatkozású események. A Szatmári Hírlap február 17–i száma például az alábbiakról tudósít:

Megnyílt Mihaela Grigorescu első egyéni kiállítása Szatmárnémetiben.

A Kölcsey Ferenc Líceumban Páter Sándor diák fémplasztikákat és szobrokat álljtott ki.

Az ífjúsági klubban négy diák: Victor Anghiuş, Magyar Ferenc, Ion Pancea Ion és Vasile Pop rendezett kiállítást. (A későbbiekben ezek közül felnőttként többen bekapcsolódtak megyénk képzőművészeti életébe.)

1975–ben jelent meg Mihai Nadin: Artişti plastici din Satu Mare címet viselő albuma, Brăduţi Covaliu festőművész előszavával. Az album grafikai tervét Aurel Cordea készítette. A benne szereplő 11 szatmári művész nevét úgy írom ide, ahogyan azok ott szerepelnek: Paul Erdőş, Lucian Cociuba, Aurel Cordea, Lehel Domokoş, Kálmán Fodor, Adalbert Olajos, Vasile Paulovics, Ion Popdan, Ion Sasu, Agneta Szatmári, Adalbert Szilágyi.

Ugyancsak ezekben az években, a nemzetközi kulturális cserék keretén belül, a szatmári művészek munkái eljutottak Magyarországra (1974), Ungvárra (Kárpátalja), valamint Wolfenbüttel (Németország) és Zutphen (Hollandia) városokba (1977). Néhány szatmári művész (akiket a vezetőség erre „méltónak” tartott) maga is részt vehetett alkotótáborokban Magyarországon, Kárpátalján, sőt egyesek Nyugatra is utazhattak…

Az 1976–os közös kiállításon két új kolléga mutatkozott be: Olimpia Angela Sipeanu és Cristina Gloria Oprişa. Mindketten Kolozsváron végzett rajztanárok, akiket Szatmárnémetibe helyeztek.

Olimpia Angela Sipeanu 1980–ban Szebenbe távozott, később muzeológusi, majd restaurátori képesítést szerzett. Szatmári évei alatt aktív tagja volt az itteni alkotóközösségnek, akárcsak Cristina Gloria Oprişa, aki mindmáig ide tartozik.

A szövetség tevékenységével párhuzamosan, Ion Sasu kezdeményezésére, a hetvenes években kezdték megrendezni Szatmárnémetiben a rajztanárok őszi és tavaszi tárlatait. Ezek súlypontját a dolgok természetéből adódóan ugyanazoknak az alkotóknak a munkái jelentették, akik a megyei, illetve alkalmi tárlatoknak is rendszeres szereplői voltak. A kiállítások pozitívuma, hogy olyan kollégákat is sikerült bevonni az alkotómunkába, akik más alkalmakkor nem jelentkeztek. Közülük megemlíthető: Aurel Donca, Nicolae Pop, Maria Stanciu, Wermescher Erika, Zsombori Mária, Iudita Sasu.

Az 1976–os tárlaton tűnt fel Major Ildikó neve, aki egyéni hangvételű tempera–kompozícióival méltán hívta fel magára figyelmet. Ő jelenleg Magyarországon él.

A Rajztanárok Szövetsége országos alkotótáborokat is szervezett Nagytarnán, Szebenben, Segesváron stb. Ezeken a szatmáriak is jelen voltak.

A rajztanárok 1978–as tárlatán Bukarestben a 143 résztvevőből 8 szatmári volt: Lucian Cociuba, Erdei István, Gnandt István, Muhi Sándor, Petkes József, Ion Sasu, Olimpia Sipeanu, Szejke Vilmos.

1970–ben megnyílt a Sugárúti (Bul. I. C. Brătianu) Kisgaléria, amelyet később kibővítettek, és amelyben akkoriban kéthetente váltották egymást a kiállítások.

Nemcsak a helyi művészek munkáit lehetett itt látni, hanem számos nagybányai, nagyváradi, kolozsvári stb. alkotóét is. A kiállítások szervezésében jelentős szerepe volt Paulovics Lászlónak, aki ezáltal szerette volna bekapcsolni a szatmári művészeti életet az országos áramlatba. A helyiség kezdetben 10–15 közepes nagyságú munkát fogadott be, jelenleg a kibővített teremben ennek a többszöröse fér el.

1970–ben rangos képzőművészeti esemény volt Szatmáron: a Mihai Eminescu Líceumban rendezett jubileumi tárlat, amelyen az intézmény volt tanárainak, diákjainak, meghívott művészeknek a munkái szerepeltek. A kiállító művészek között volt: Popp Aurél, Mohy Sándor, Erdős I. Pál, Ion Popdan, Szopos Kálmán, Radu Maximilian, Boca Epaminondas, Paulovics László, Radu Şoneriu, Muhi Sándor stb.

Az 1970–es megyei tárlatot eredetileg tavasszal szerették volna megrendezni, de közbejött az árvíz, amely többek között a tárlat grafikai anyagának a nagy részét is tönkretette. A megnyitóra csak decemberben került sor, addig számos olyan mű született, amely a természeti katasztrófa megrendítő élményét idézte: A vizek meséje, Leomló falak, A víz éjszaka jött, Kritikus pillanat, Veszély, Árvíz után stb. Talán ezek miatt az alkotások miatt maradt meg meg „árvízes kiállításként” az emlékezetben ez a tárlat, amelyet a kommunisták által kisajátított püspöki palota dísztermében rendeztek.  Itt mutatkozott be munkáival Kiss Béla, Uszkai–Márkusz Erzsébet, Fodor Kálmán.

Fodor Kálmán és Kiss Béla alkotásain keresztül két markáns festőegyéniséggel ismerkedhetett meg az érdeklődő.

Fodor Kálmán monumentális  alkotásai az absztrakt impresszionisták hangvételét idézik. Nagyméretű táblaképeivel hatalmas belső tűzről, lelkesedésről, szenvedélyről és ellentmondásokról vallott ez a különben csendes, halk szavú művész, aki fiatalon, ötvenéves korában halt meg.

Kiss Béla dinamikus hatású, absztrakt képeivel tűnt fel. Néhány évi szatmári tartózkodás után Sepsiszentgyörgyön telepedett le. Izgalmas, összetett egyéniség, aki a festészet mellett foglalkozott ikebanával, filmesztétikával, és sokat tett a legújabb művészeti irányzatok meghonosításáért térségünkben.

A jelenleg Németországban élő Uszkai–Márkusz Erzsébet személyében jól felkészült, kiváló textilművészt ismerhettek meg a szatmáriak.

A megyésítés utáni első években jutott műteremhez Erdős I. Pál és Ion Sasu a Pannónia (Dacia) átjáróban. A fiók irodája és Aurel Cordea műterme a Tűzoltótorony oldalán álló, kis emeletesház földszintjén volt. Az emeleti részben Erdős dolgozott. Ma az épület emlékház, és a múzeum tulajdonában van.