1952-1963 Szatmáron végzi elemi és középiskolai tanulmányait, közben 12 éves korától portrékat készít természet után, délutánonként a helyi Népművészeti Iskolában tanul festeni, rajzolni Litteczkyné Krausz Ilonától. Ekkor a családban már két rajztanár is van, de egyik sem foglalkozik a felkészítésével, Szatmáron nincs művészeti líceum.

A családnak nincs anyagi lehetősége, hogy megfelelően felkészüljön a felvételire a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe, ezért az érettségi vizsga (1963) után a kolozsvári Pedagógiai Intézet képzőművészeti fakultásán szerez rajztanári oklevelet 1966-ban. Egyetemi hallgatóként tanulmányi ösztöndíjat kap, de jövedelem kiegészítésként a nyári vakációkban téglagyári segédmunkásként dolgozik, templomfestést vállal. Másodéves egyetemi hallgató, amikor édesapja gyomorrákban meghal. Harmadéves korában lehetőséget kap arra, hogy még három évig folytassa a tanulmányait a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, de ezt anyagi okok miatt nem fogadhatja el, minél hamarabb biztosítania kell a megélhetését.

1967-1968 A kötelező katonai szolgálat (Tartalékos Tiszti Iskola, Bákó) letöltése után másfél évig a Szatmár megyei Aranyosmeggyesen tanít rajzot, történelmet. Szobát bérel a faluban, nyaranta autóstoppal járja az országot a barátjával, Zagyva Lászlóval. A szatmári Szent Antal templom számára nagyméretű festményeket készítenek, ezek az 1970-es árvíz alkalmával tönremennek.

1968-2008, 40 éven át a szatmári 10-es számú (II. Rákóczi Ferenc) Általános Iskola rajztanára, ettől az évtől Szatmárnémeti újra megyeközpont, bekapcsolódik a megye képzőművészeti életébe, rendszeresen részt vesz valamennyi közös tárlaton, egyéni tárlatokat rendez.

Az első egyéni kiállítását 1969-ben nyitotta meg Szatmárnémetiben, a színház előcsarnokában az akkori irodalmi titkár, Gyöngyösi Gábor kérte fel erre. Az ezt követő években a Szatmári Hírlap, Új Élet, Ifjúmunkás, Tanügyi Újság, Geneza, Előre, Igaz Szó, Cronica Satmareana, Művelődés, Utunk, Contemporanul, Korunk közli a munkái reprodukcióit, cikkek jelennek meg a munkásságáról.

1970-ben az árvíz elönti a város legnagyobb részét, a megyei tárlatra begyűjtött képeket is elmossa a víz. Járványveszély van, a tanulókat táborba viszik Törcsvárra, ahol kezdő tanárként egy hónapot marad.

1970-től József Attila, Franz Kafka stb. verseit, írásait illusztrálja, képet ajándékoz A Hét képtárának.

1971-ben kap egy kis szobát a Képzőművészek Szövetségének Szatmár Megyei Fiókjától a 14-es lakónegyedben, amelyet majdnem két évtizeden keresztül műteremként használ. Részt vesz az országos grafikai tárlaton, amelyet Galacon rendeztek.

1972-ben elkészíti a Város sorozatot, ezek a munkák már nincsenek meg, elajándékozta sok más rajzával együtt.

1973-tól közöl írásokat a helyi és központi lapokban. Az első ilyen írása a Szatmári Hírlapban jelent meg Mivel játszhatunk? – címmel. Ez lényegében egy hozzászólás az amatőrökről és hivatásosokról szóló vitához. 1973-ban újabb országos tárlaton szerepel, ettől az évtől teljesíti a Román Képzőművészek Szövetsége tagságának feltételeit, de kérelmeit politikai okokból rendre visszautasítják, a rendszerváltásig útlevelet sem kap.

1973-ban Bukarestben, a Petőfi Sándor Művelődési Házban rendez egyéni tárlatot, a kiállítást A Hét munkatársa, Ágopcsa Marianna  nyitja meg. Ebben az évben Szatmáron is rendez tárlatot, a képeinek 3-4-5 címet is ad, hogy ezek direk, a rendszer ellentmodásait tükröző üzenetét, mondanivalóját még véletlenül se lehessen félreérteni.

1975-ben kiállítást szeretne rendezni a Bohócok sorozatából, ezt betiltják, majd néhány hét múlva a Régi színészek címmel engedélyezik. Illusztrálja A Hét című hetilapot. Falusi tárlatokat szerveznek, Udvariban, Kaplonyban ahol a Bohócok sorozata képeit állítja ki

1977 Megvásárolja a Kulturális Bizottság egy munkáját. A pártfogolt kollégáktól évente 3-4 képet vásároltak, tőle 20 év alatt 1-2 munkát vettek. Élmunkás-portré tárlatot rendeznek Szatmáron, amelyre az önarcképét küldte be.

1978-ban kezdi közölni a Szatmári Hírlapban Ágopcsa Mariannával a Hétköznapi esztétika című cikk-sorozatot. Ebben az évben nyeri el az Ifjúmunkás országos karikatúra pályázatának az első díját, később Új Élet-díjban  részesül.

1978-1982 között elvégzi a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézet művészeti muzeológia szakát, ezzel főiskolai rajztanári diplomáját egyetemire egészíti ki, és műkritikusi képesítést is szerez.

1979-ben feleségül veszi Ágopcsa Marianna művészettörténészt, újságírót. Lányuk, Csilla 1979 novemberében születik. Az Ifjúmunkás külső munkatársa, rendszeresen közöl itt cikkeket, amelyeket saját rajzaival, kompozícióival illusztrál.

1979-1982 között több tucatnyi karikatúrát közöl az Új Életben, Ifjúmunkásban, Szatmári Hírlapban, több országos tárlaton szerepelnek a munkái.

1984-ben egyes tanügyi fokozatot szerez, ebben az évben egyéni kiállítást rendez a szatmári Galériában. A tárlat anyaga számokból kialakított, absztrakt kompozíciókból, valamint a gyermekrajzok világát idéző monotípiákból áll.

Balla Józsefről szóló kismonográfiája 1985-ben jelent meg a bukaresti Kriterion Kiadónál. Ettől az évtől egyre gyakrabban közöl képzőművészeti tárgyú írásokat. Részt vesz néhány rajztanárok számára szervezett helyi, illetve országos alkotótábor tevékenységében, tárlaton, többek között Nagytarnán, Nagyszebenben, Bukarestben.

1986– Ebben az évben készül a Játszani is engedd c. hétoldalas írása, amely a rajztanításról szólt, és A Hét évkönyve közli.

1987-ben a Kriterion Kiadó felkérésére hozzákezd az Erdős I. Pál kismonográfia megírásához. Könyvét befejezi, de az 1989-es fordulat után a kiadó, mint „aktualitását vesztett témát”, nem jelenteti meg. 1987-1989 a diktatúra legsötétebb, legkilátástalanabb évei voltak.

Az 1989-es fordulat után kérés nélkül a Román Képzőművészek Szövetségének teljes jogú, végleges tagja lesz, amiről hivatalos értesítést kap. Rá két hónapra a Szatmár megyei fiók elnökévé választják, az országos vezetőség tagja, részt vesz a szövetség bukaresti Kongresszusán. Az előző rendszer által kinevezett elnök minősíthetetlen viselkedése miatt rövidesen lemond a tisztségeiről. Lehetőséget kap arra is, hogy városi, illetve megyei tanácsosi tisztséget töltsön be, de nem vállalja, mert ezeket politikai megbízatásnak tekinti.

1990-től néhány évig a frissen alakult szatmári pedagógiai líceumban tanítja a képzőművészeti-, vizuális nevelés módszertanát. Ettől az időtől kezd módszertani írásokat közölni, ezzel párhuzamosan folyamatosan tanulmányozza a hazai és külföldi szakirodalmat. Annyi képtelen marhaság jelenik meg a helyi lapban a rendszerváltást követően, hogy elkezdi egy paródiasorozat közlését a Szatmári Friss Újságban. Az első írás az Ejnye-bejnye, horthysta-szeparatista csavaranya címmel jelent meg és Boros Ernő újságíró modorosságát és körülményeskedését gúnyolta ki. Ezt követte az Éljen, A genézis, Megéltem, megszenvedtem, Lehet-e behúzott farokkal fejet csóválni?, A téma az utcán hever, Kire haragudj, hol a határ?, Éhes vagyok, Könnyű neked Krampusz Józsika néni, Volt egyszer egy hangulat, A forradalom négy vívmánya stb.

Sokan játszanak a térségben forradalmárosdit, szaporodnak a hősök, a legtöbben megfeledkeztek arról az egyszerű tényről, hogy a változások előfeltételét nem Temesváron, Budapesten, Belgrádban, Varsóban, Prágában teremtették meg a kis országok kis forradalmárai, hanem Máltán a nagyhatalmak. Visszatérő kérdés, hogy kik lőttek decemberben? A válasz egyszerű, csak a belügynek és a hadügynek voltak fegyverei, lőszere.

1992-től több mint három éven keresztül dolgozik a Szatmári arcképek sorozatán, amely 220 portrét tartalmaz. Ezek jó részét a Szatmári Friss Újságban  közli, de füzet formában is megjelenik. Ettől az évtől vesz részt a magyarországi Hejcei Nemzetközi Alkotótábor tevékenységében, kiállításain. A véndiák-találkozó keretében megrendezi a szatmári magyar művész-tanárok kiállítását a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, amelyen Csapó Sándor, Szatmári Jolán, Mohy Sándor, Olajos Béla, Muhi István és Muhi Sándor alkotásait tekinthették meg az érdeklődők. A továbbiakban 10 éven át, évente rendez egy-egy nyári, dokumentum jellegű tárlatot ugyanitt. Megírta felkérésre Molnár Dénes katalógusának az előszavát, egy hatoldalas, átfogó bemutatást.

1993-ban Aranykorszak, fénykorszak címmel kiállítást rendez a színház előcsarnokában, amelyen a szatmári piacon vásárolt kommunista kitüntetéseket használja képeihez kiegészítő elemekként. Ettől az évtől magyar és román nyelvű fokozati dolgozatok tudományos irányítója képzőművészeti nevelésből, és szakfelügyeleti feladatokat is ellát.

1994-ben Szatmár megye polgárainak szavazata alapján elnyeri a Szent-Györgyi Albert emlékportré-díjat. A magyarországi Hármashatárban Kiss Ferenc újságíró ismertette a Szatmári arcképek sorozatot.

1995-ben betölti az 50. évet, ebből az alkalomból retrospektív tárlatot rendez a szatmári Művészeti Múzeumban. Ettől az évtől 1998-ig közli fejezetenként a Szatmári Friss Újságban a Képzőművészeti élet Szatmáron címet viselő kismonográfiáját. Elnyeri a Collegium Transsylvanicum ösztöndíját a Kulcs a vizuális művészetekhez címet viselő tankönyve tervezetével.

1996-ban bekapcsolódik az újraalakult Barabás Miklós Céh tevékenységébe, részt vesz kiállításain. Másodjára is elnyeri a Collegium Transsylvanicum ösztöndíját, ezúttal egy módszertani útmutatóval, amelyet az óvodákban és elemi iskolákban tanítók számára készített. A március 15-i nagykárolyi kiállításról a Nagykároly és Vidéke, a Gazeta de Nord-Vest, valamint a Szatmári Friss Újság tudósított.

1997-től kezdi felmérni és feldolgozni a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye képzőművészeti anyagát. Ez a munka több mint egy évtizedig tart, űrlapok százait, az épületek, a plébániák történetének részletes leírásait, fotók tízezreit tartalmazza. Ennek kapcsán tanulja meg a számítógép, digitális fényképezőgép és különböző számítógépes, képfeldolgozó program használatát, csatlakozik a világhálóra, itt szerzett ismereteit a későbbiekben több területen kamatoztatja. Az Romániai Magyar Szó-ban megjelent a Miért kell nektek Barabás Miklós Céh? – című írása. Jelentős szerepet vállal az elkobzott családi vagyon visszaszerzésében, ami ennyi idő után leromlott állapotban van, és sok részre oszlik.

1998-tól óraadóként, egyetemi magántanárként éveken át több főiskolán tanítja román és magyar nyelven a képzőművészeti nevelés és a kézművesség módszertanát leendő óvó- és tanítónőknek, diplomamunkák, államvizsga- dolgozatok szakmai irányítója, az eltelt évek, évtízedek során hozzávetőleges 150 ilyen munka létrejötténél bábáskodik Szatmár, Máramaros és Szilágy megyében, tanít a turisztikai technikumban, szakfelügyeleti feladatokat lát el. Megjelent az Echipa c. szatmári kulturális lap első száma, amelynek a teljes grafikai anyagát készítette.

1999-ben 45 arcképet ajándékoz a református gimnáziumnak, ezek a líceum keretén belül a díszteremben állandó kiállítás anyagát képezik. Egy másik, a szatmári püspököket ábrázoló sorozata a Hám János Iskolaközpontban van. A Szatmári Friss Újságban bemutatja Muhi István Fogságnaplóját, ennek képanyagából kiállítást rendez a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban a véndiáknap alkalmából.

2000 nyarán Olaszországba (Velencébe, Firenzébe, Rómába) utazik, ez életében az első nyugati útja. Születésnapján köszöntötte a Szatmári Friss Újságban nagybátyát, a 98 éves Mohy Sándort.

2001 A Nagykároly és Vidéke a Szatmárnémeti római katolikus templomai c. album nagykárolyi bemutatójáról számolt be.

2002-ben testvérével, Miklóssal, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium akkori igazgatójával kiállítást rendeznek az intézményben Mohy Sándor szatmári, a család tulajdonában lévő festményeiből, a művész születésének 100. évfordulója alkalmából.

2003-ban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életmű-díjában, Ezüstgyopár-díjban részesül.

2004-ben az RMPSZ Tudományos Tanácsának a tagja lesz, átveszi Szovátán a Teleki Oktatási Központban az Apáczai-díjat, ugyanebben az évben, az egyházmegye érdekében kifejtett tudományos munkája elismeréséül Scheffler János-díjat kap. Meghívják Budapestre a Schola-Orbis tudományos tanácskozásra. Előkészíti, megrendezi az egyházmegye jubileumi (1804-2004) kiállítását. Megkezdi közölni román nyelven a szatmári Informaţia Zilei lap mellékletében (Informaţia de Duminică) az Építészet Szatmáron címet viselő kismonográfiáját. Ugyanitt közli több részletben a Szatmári arcképek sorozatának egy jelentős részét is.

2005-ben egyéni kiállítást rendez a szatmári sugárúti Galériában. Ez év nyarán Ausztriában, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában jár. Szatmár új püspöke megbízza a leltár folytatásával, kiegészítésével. Évekig járja két restaurátorral az egyházmegye templomait, plébániáit, fotókat készít, adatokat gyűjt, valamint a begyűjtött anyag feldolgozását, rendszerezését, finomítását végzi. Közben a munkatársaival egyházművészeti kiállításokat rendez, előadásokat tart. Magyarországon, tapasztalatcserén vesz részt, Egerben, Győrön, Esztergomban látogat meg egyházművészeti gyűjteményeket, kiállításokat. Részt vesz Kolozsváron a BMC székházának avatóünnepségén. Megkezdi a Szemléltetők című DVD anyagának az összeállítását, amely azóta több feljavított, bővített átalakítást élt meg, és amelyből több százat ajándékozott tanítványainak, kollégáknak.

2006-ban rendezte a püspökség restaurátoraival a Biblia Éve tárlatot.

2007-ben  Felszámolta az újságcikkei és reprói gyűjteményének jelentős részét, elnyeri a Gheorghe Lazăr Diploma I. fokozatát, részt vesz egy itáliai társasutazáson. Megkezdi a Szatmári Hírlap mellékletében a Híres alkotók, műhelyek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében sorozatának a közlését. A melléklet szerkesztőbizottsági tagja, állandó munkatársa. Júniusban megszületik az első unokája: Ács-Muhi Klára. A Duna TV stábja készít hosszabb beszélgetést vele. Megjelent a tanítványai által illusztrált második kötet: A Hattyúleány. Naptárt tervezett felkérésre a Szatmári Hírlapnak.

2008-tól a Hejcei Nemzetközi Alkotótábor örökös tagja lesz, ettől az évtől vonult általános iskolai tanárként nyugállományba, de még 12 éven át tovább tanít, többek között a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, a nagybányai, nagyváradi, kolozsvári egyetemek kihelyezett tagozatain. Mint a Román Képzőművészek Szövetsége tagja, 50%-os nyugdíjkiegészítést kap, a püspökségtől kapott összegekkel,a visszaszerzett családi vagyon ráeső részével olyan anyagi helyzetbe kerül, hogy felújíthatja a lakásukat, támogathatja a családot alapító leányát, utazhat. Tavasszal Bécsbe, Párizsba, Brüsszelbe, Prágába utazik.  2008-tól tagja a Scriptor Alapítvány kuratóriumának, valamint a püspökség Történelmi Bizottságának.

2009-ben sokszorosíttatja a BBTE szatmári tagozata — a Sodrásban címet viselő jubileumi kiadvány mellékleteként — a Szemléltetők című módszertani munkáját, amely akkor már 25 ezer képet, valamint több mint 600 oldalnyi szöveget tartalmazott a rajztanítás, kézművesség módszertanáról. Részt vesz Budapesten az Apáczai-díjasok találkozóján, valamint egy társasutazáson Angliában, ahol Londont és néhány környező települést látogatnak meg. Még 2009 elején, januárban kezdte el a honlapja anyagának az összeállítását.

2010-ben elnyerte a Hejcéért címet, a falu tiszteletbeli polgára lett, ugyanebben az évben átveszi Szovátán az Apáczai-díj ezüst fokozatát. Részt vesz egy görögországi úton, üdülésen. Kollégájával, Eugen Munteanuval megrendezik a Szatmár megyei képzőművészek tárlatát a lengyelországi Rzeszówban, megnyitja román nyelven a tárlatot. Megkezdte egy újabb sorozat közlését a Szamosban: Ornamentika Szatmáron. Elkészítette a Kölcsey Ferenc Főgimnázium logóját.

2011-ben részt vett egy Benelux tanulmányúton, a holland, flamand mesterek alkotásaival, életterével ismerkedett. Elkészítette a Kortárs közhelyek című sorozatot. Megkezdte egy esszé-sorozat közlését a Cimborában. Megkapta a magyar állampolgárságot. A 20 éves évforduló alkalmából RMPSZ jubileumi emlékérmet kapott.

2012-ben a szatmári művészeti múzeummal jubileumi tárlatot rendezett Mohy Sándor tiszteletére, születésének 110 éves évfordulója alkalmából. Ebből az alkalomból emléktáblát rendel és avat az egykori műterem falán. Megrendezte Szatmáron és Kolozsváron a Kortárs közhelyek című grafikai tárlatát. Több plakátot, logót, könyvborítót, szórólapot tervezett, részt vett a 22. Hejcei Nemzetközi Alkotótábor tevékenységében, elkészítette a tábor katalógusát. Felkérésre kismonográfiát készített Sarkadi Sándor szatmári képzőművészről.

2013-ban megjelent a Sarkadi Sándorról írt kismonográfiája. Ugyanebben az évben egyéni tárlatot rendezett a szatmárnémeti újközponti Galériában, A pillepalack kalandja címen. Elkészítette a kollégák közreműködésével a 22 éves Hejcei Nemzetközi Alkotótábor teljes képzőművészeti anyagának a leltárát, valamint a DVD mellékleteként tanmenet-javaslatokat szerkesztett az óvodától az egyetemig képzőművészeti nevelésből és kézműves tevékenységekből.

2014. Előadás-sorozat tartott a Magyar Néppárt székházában a szatmári képzőművészeti életről. Bemutatta Kolozsváron a BMC székházban a Pillepalack kalandja című tárlatának anyagát.

2015. Megjelent a 101 vers Szatmárról, a kötetet a grafikái díszítik. Youtube csatornát létesített, amelyen több, mint 150 saját készítésű kisfilme látható. Elkészítette a Mezei Józsefről szóló kismonográfiát. Részt vett Kolozsváron az RMDSZ kolozsvári ügyvezető elnökségén, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságnak alakuló gyűlésén az RMPSZ küldötteként. Megszületett a második unokája: Ács-Muhi Lőrinc. Felavatták Zagyva László Hám János emlékművét, a székesegyházban két nyelven beszédet mondott ebből az alkalomból. Az unokatestvére, Barbul Éva meghalt.

2016. A Szatmár Megyei Múzeum megrendezte gyűjteményes tárlatát, ezen az érdeklődők az írásaival, könyveivel, módszertani, helytörténeti tevékenységével, az általa készített elektronikus lemezekkel is megismerkedhettek. Elkészült a kisfilm, amelyben Muhi István fogságnaplóját mutatta be az RTV 1. magyar adása számára. Elnyerte az Apáczai-díj arany fokozatát. Több helytörténeti vetélkedőt indított a Szatmári Kultúra, Régi Szatmár oldalakon, amelyeken saját készításű oklevelek százait osztotta ki a nyerteseknek.

2017. Szabadkán, a régiók találkozóján egyedül képviselte az Erdélyi Értéktár Bizottságot. Július 15-én a véndiáktalálkozón megrendezte, megnyitotta Muhi István tárlatát a Fogságnapló képeiből, ugyanitt nyitotta meg Tarczy István emlékkiállítását is. Matusinka Beáta felkérte, hogy vezesse a SzFÚ által kezdeményezett Szatmári sétákat és írjon ezekről. Elek György interjút készített vele a Szatmári séták kapcsán.  Megnyitotta Olajos Béla tárlatát a magyarországi Százhalombattán, írt a Friss Újságba az eseményről. Budapesten az Origo Filmstúdióba részt vett a Magyarország szeretlek műsor felvételén.  Részt vett Budapesten egy könyvbemutatón, amelyben Muhi István rajzai is szerepelnek. Pálfi Balázs interjút készített vele alkotói tevékenységéről a Kossuth Rádónak. 

2018. Részt vett a Szatmárnémeti Értéktár beindításában, tagja a bizottságnak.  Kolozsváron az Apáczai Líceumban megnyitotta a Szatmár megyét bemutató tárlatot, ezután megtartotta az előadását Morzsák Szatmárnémeti építészetéből és képzőművészeti életéből címmel. Kereskényi Noémi egy RMDSZ havi kiadványhoz (Tessék kérem!) készített beszélgetést arról, hogyan lehet értelmes, hasznos dolgokra felhasználni a facebook, világhálós oldalakat. Megnyitotta Habarics Ilona és Zsolt tárlatát a szatmári Forrásközpontban. Megrendezte Szatmáron a Szamolcs, a szamosi szörny tárlatát az újközponti Galériában. Megnyitotta Zilahon Székely Géza tárlatát. Részt vett az Ács Alajos Játékszínben, a Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat közös szervezésében az Az elit- és a tömeg viszonya című nyilvános beszélgetésen. Öt Szatmári sétát vezetett, megjelent a Szatmári séták kötete. Hosszas utánajárás, levelezés után Budapesten az Országút Társulat kiadásában megjelent Muhi István Képeskönyv a hadifogságról kötete.

2019. Megnyitotta Finta Edit tárlatát Szatmáron. A Miskolci Nemzeti Színházban közös tárlatot rendezett Szemák Zsuzsával és Nyiri Zoltánnal, megnyitotta a kiállítást. Balázs Lajos Cérna és tű néprajzi kötetéhez 34 illusztrációt, borítót készített. Részt vett a Szamos újraindításában, újabb öt sétával gyarapította a Szatmári séták sorozatát.

2020. Svetz Izabellával megnyitotta az Iparosotthonban Somogyi Győző és Potyók Tamás kiállítását, amelyen jelen volt József Károly főherceg is. A református gimnázium csapata, az Iparosotthon őrei interjút készített az épület történetéről, építéséről, díszeiről, stílusáról. 53 évei tanítás után ebben az évben vonult vissza saját elhatározásból és végleg a tanügyből. Megnyitotta Fodor Kálmán és Szejke Vilmos tárlatát az Iparosotthomban, illetve a Művészeti Múzeumban. A szatmári Művészeti Múzeumban részt vett a Semn tárlaton, beszédet mondott, cikkeket közölt a helyi lapban a tárlatról. Díjat alapít a vizuális művészetek területén jeleskedő végzős tanuló számára a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban.

2021. Megnyitotta Szemák Zsuzsa tárlatát, a Dali tárlatot Szatmáron valamint a Művészeti Múzeum gyűjteményéből rendezett kiállítást. Elkészítette a püspökség felkérésére a felújított Székesegyházról szóló album anyagát és hozzákezdett a Trei secole de arta satmáreana album anyagának összeállításához, amelyet a Művészeti Múzeummal közösen készít. Részt vett a BMC országos tarlatán Csíkszeredában. Több borítót tervezett, közös tárlatokon vett részt, elkészítette a Kéregmesék és az Avarképek sorozatokat, több tucat írása jelent meg különböző lapokban, kiadványokban, előadásokat tartott, városnéző sétákat vezetett, filmek, interjúk készültek vele a városról, a munkásságáról többek között a Magyarság Háza részére. Megkezdte az unokája, Klára fokozatos felkészítését a képzőművészeti tevékenységre, tanulmányok, rajzok, olajfestmények, kompozíciók tucatjait készítették együtt.

2022. Előadásokat, városismertetőket, tárlatnyitókat, könyvbemutatókat tartott Nagykárolyban, Nagybányán, Szatmárnémetiben, folyamatosan jelentek meg reprói különféle világhálós oldalakon, a jubileumi véndiáktalálkozó alkalmából kiállított 70 portrét az Iparosotthonban a Szatmári arcképek sorozatból.  Március 15-én átvette az Ezüst Tulipán-díjat a szatmári színházban, kvízjátékot indított Szatmárnémetiről a szatmar.ro oldalon, elkészítette 23 turisztikai nevezetesség leírását a VizitSatu Mare oldal számára, csoportos tárlatokon szerepelt a munkáival, a 2021. októberében indult Új Hétben megjelent a 80. műkritikai írása, folyamatosan szerkesztette a Sugárút képzőművészeti rovatát, benyújtotta pályázatát az Apáczai-díj gyémánt fokozatára, a folyamatosan bővített honlapja látogatóinak a száma elérte a 850 000. személyt, az oldallátogatások száma több millió, naponta 300-600 személy keresi fel. 

2023. Anyai nagybátyáról, Berey Gézáról tartott megemlékezést a Forrásközpontban. Véglegesítette a módszertani útmutató nyomdai változatát. A BBTE KIhelyezett Tagozatán Végh Bélát köszöntötte. A Magyar Szemlében Páll Lajos művészetéről írt. Megkapta a mószertani útmutató tiszteletpéldányait (kb. 250 példányt), ezekkel jórészt szatmári pedagógusokat, kollégákat, egykori tanítványokat ajándékozott meg, Kolozsvárra is vitt belőle. Kolozsvári tévéseket kalauzolt Nagybányán, a véndiáknapon tárlatot rendezett az unokájával a református gimnáziumban. Kezdeményezte az UAP mostani vezetőségének a leváltását és a fiatalítást. Részt vet egy erdélyi körúton. Meghalt Simonfy József költő, Z. Erdei Anna grafikusművész, Czintos József színművész, Harausz Jenő rajztanár

2024. Ebben az évben is tartott előadásokat, tárlatnyitókat Szatmáron, Nagybányán, Nagykárolyban, Nagyváradon, városnéző sétákat vezetett, emléklapot készített a BBTE 25. éves jubileumára, a 10. éves Sugárutat ünnepelték. A Kiadói Év gáláján kapott egy díjat. Sokan itt hagytak bennünket: Kiss Feri újságíró, Francia Kati tanárnő, Thoroczkay Sándor történelemtanár, Hamzó Enikő, volt tanítványa. Hreskó-Terebesi Erzsébet, egykori osztálytársa, Paulovics László képzőművész, Kaizer Ernő, nyugalmazott tábornok, szatmári közéleti személyiség.

2025. Folyamatosan közölt cikkeket az Új Hétben, eddig kb. 150 írása jelent meg valamint folytatta a kvízjátékot a szatmár.ro oldalon, itt is a 150. játéknál tart. A Kriterion Kiadónál megjelent Az alkotó társra vágyik című, műkritikai írásokat tartalmazó kötet. Részt vett a szatmári művészek csoportos tárlatán, átadta a Sugárút művészeti rovatának a szerkesztését Mitroi Timeának. Áprilisban Kiválósági Oklevelet kapott a szatmári Iparos Otthonban, Kolozsváron átvette az EMKE idei képzőművészeti díját.

Mint valamennyien, én is figyelek a problémákra, de értékelem a jó dolgokat, pozitív változásokat is. A világhálós oldalaimon van egy többé-kevésbé állandó rovat: Örömhír Szatmárról. Számomra jóleső érzés már az is, ha sikerül olyan példákat találnom, amelyek ide illenek. Akadnak bőven, nem ma kezdtem ezek fotózását, megosztását és az elkövetkezőkben is folytatni szeretném. Kortársaink túlnyomó többsége nem állandó kesergésre, önsajnálatra, kisebbrendűségi érzésre, hanem követhető példákra, megoldásokra vágyik, és tapasztalatom szerint mindig, minden körülmények között hálás tud lenni még a részeredményekért is.

Ami a bemutatók, séták tartalmát illeti, az még csak most körvonalazódik. A közeljövőben szó esik majd a szatmári piacokról, a Kossuth-kertről, a szatmári zsidóságról. Úgy gondolom, hogy a továbbiakban figyelembe kell venni a részvevők véleményét, kívánságait, javaslatait, érdeklődési körét, hiszen nem monológnak, hanem párbeszédnek szánom a találkozásokat.

A terveimet az első szatmári sétához kapcsolódó cikkem felvezetőjében a következőképpen fogalmaztam meg: Matusinka Beáta marketing igazgató felkérésére a következő hetekben, hónapokban néhány közismert szatmári helyszín, épület, témakör bemutatására vállalkozom. Célom az ismeretterjesztés, a helyi értékek alaposabb körbejárása mellett olyan szempontok körvonalazása, amelyek legszebb reményeim szerint hozzájárulhatnak egy korszerűbb, rugalmasabb, aktívabb lakossági magatartásmód, városrendészeti nézőpont kialakításához a közeljövőben.

A tervezett séták tematikájából arra lehet következtetni, hogy a város sokszínűségét szeretnéd bemutatni. Hogyan vált Szatmárnémeti sokszínűvé, mi okozta a hanyatlását, és milyen irányba tartunk most?

A sokszínűség tág fogalom, vannak gazdasági, társadalmi, kulturális, nemzetiségi, egyházi vetületei, akár erényként, lehetőségként, értékes adottságként is felfogható. Hozzátenném, hogy elsősorban azokról a területekről fogok szót ejteni, amelyekhez kicsit értek, szeretném elkerülni a mindentudás látszatát.

Azt nem tudom, hogy Szatmárnémeti esetében beszélhetünk-e hanyatlásról, és ha igen, mihez képest hanyatlunk? Elég jól ismerem az ötvenes, hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas évek Szatmárnémetijét és úgy gondolom, hogy napjainkban inkább lemaradásról, lépéshátrányról van szó néhány nagyobb erdélyi városhoz képest. Ilyen értelemben elég sok a pótolnivaló, de ez nem lehetetlen. Az utóbbi hetekben, hónapokban valami elkezdődött, körvonalazódik, kézzelfoghatóvá kezd válni, és erre az optimizmusra okot adó jelre már többen felfigyeltek.

Meggyőződésem, hogy Szatmárnémetinek a számtalan nyilvánvaló, kézzelfogható értéke mellett – amelyek közül eddig már többet javasoltam az Erdélyi Magyar Értéktárba – van egy hatalmas, kiaknázatlan lehetősége: a Szamos. A folyó medrének kitakarítása, a partszakaszok rendbetétele, parkosítása, közérdekű kihasználása, a harmadik híd felépítése nagyot lendíthetne nemcsak a városképen, a turizmuson, hanem az itt lakók közérzetén, önbecsülésén is. Egy ilyen átfogó, többszintű és többrétegű, hosszú távú, a pillanatnyi konjunktúrán, politikai érdekeken, elkötelezettségeken túlmutató távlati terv hozzájárulhatna a város két, Szamoson inneni és túli részének valódi egyesítéséhez. Nem mai keletű igény, a hetvenes évek óta várat magára.

Szatmár és Németi egyesülése sem zajlott zökkenőmentesen a 18. század elején. Elődeink azonban vállalták az ezzel járó fáradtságos egyeztetéseket, gondokat, a Szamos kiságának levágását, kiszárítását, medrének feltöltését, beépítését, az új városkép megtervezését és a későbbiekben ennek korszerűsítését. Nem hiszem, hogy mi tehetetlenebbek, közömbösebbek lennénk, mint elődeink voltak. Szatmárnémeti jövőjét illetően alapvetően optimista vagyok, és ilyen lesz a hangulata az előadásaimnak is. Aki alulértékeli önmagát, a lehetőségeit, azt a kívülállók is hasonlóan fogják megítélni.

— Mi a célja a kiállításnak?

— Muhi Sándor ma az egyik legismertebb, legtekintélyesebb szatmári magyar kultúrember. Ezt felelősségtudattal végzett sokoldalú, szívós munkájával érte el. Ezért a kiállítás címe: Az értékteremtő. Muhi-hiposztázisok. A megnyitóra április 26-án, 15 órától kerül sor a Szatmár Megyei Múzeum központi épületében (Szatmárnémeti, Vasile Lucaciu utca, 21. szám). 15.30 órától beszélgetésre kerül sor A Muhi-modell címmel, ez arról fog szólni, hogyan sáfárkodott Muhi a maga talentumaival. A kiállítás alkalmából készült egy kis füzet, amelyben ismert szatmári értelmiségiek vallanak Muhiról, művészetéről és szerepéről.

— Melyek Muhi Sándor legfőbb érdemei?

— Sokféle dolga közül én elsősorban pedagógiai jelenlétét emelném ki leginkább, ő ugyanis született oktató, akinek nemcsak mestersége, hanem hivatása is az értékek és az ismeretek lankadatlan terjesztése. Egyébként jellegzetes polgári alkat, életének központi fogalma a rend. Mégis ösztönösen vonzódik mindenhez, ami ezt a megszokást és rutint bátorító állapotot a termékeny változás irányába próbálja elmozdítani. Egyáltalán nem véletlen, hogy az a József Attila az egyik kedvenc költője, aki azt vallotta, hogy igazi rendet csak a szabadság szülhet. A „Muhi-hiposztázisok” talán éppen erről szólnak, mindig a rend és a szabadság termékeny összefüggéseinek megújuló alakváltozatai.

— Az esemény két részből fog állni, sőt, lesz egy kiadvány-bemutató is.

— A két rendezvénnyel egyszerre szeretnénk tisztelegni egy mérvadó kisebbségi értelmiségi előtt, és ugyanakkor megmutatni kisebbségi közösségünknek azokat a legfontosabb értékeket, amelyeknek szolgálatába honfitársunk szegődött. Ezek az értékek élni, tovább élni, túlélni segítenek minket, a megtartó minőség jegyében. Ezért kerül bemutatásra és válhat értelmezés tárgyává az életmű megannyi vonatkozása: a grafikus alkotásai, a művészetkritikus és művészettörténész munkái, a helytörténész megnyilvánulásai és természetesen a pedagógus tevékenysége. Muhi ugyanakkor a fotografikus és internetes információközlés alkotó felhasználója is. Különösen példamutató az, ahogyan szívós önneveléssel szellemi otthont teremtett magának és környezetének Szatmárnémetiben. Ha valakiről elmondható, hát ő az, aki korunkban felmutatja a szatmári értékeket, és így segít nekünk abban, hogy tájékozódjunk, teremtsünk magunk is, magasabb eszmék és eszmények jegyében.

Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2016 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadámia Kiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.

Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?

A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül, még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nemcsak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.

Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?

A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el.

Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban.

Tragikus sorsa – amelyet emelt fővel, férfiként fogadott – együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.”

Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827-1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak.

Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a MNM Történelmi Képcsarnokában őrzik.

Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?

Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga, illetve fokozati dolgozataikat is arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.

Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban.

Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okos telefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végig gondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett, még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közétettem, egyelőre úgy tűnik nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket soha sem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapokon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.

A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?

A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó, tucat termékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.

Tudomásom van arról, hogy több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?

Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra, vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5-6 éve egy facebook oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nemcsak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely facebook oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.

Vannak további tervei?

Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.

2014. január végére nyilvánvalóvá vált a Szamos című kulturális melléklet megszűnése, amelynek többek között én is állandó munkatársa voltam. Úgy gondoltam, hogy a sopánkodás, vagy az okok keresése helyett, valami olyat kellene tenni, ami előre mutat, értékeket ment. Nálam az elmúlt évtizedek során a szatmári kultúrával kapcsolatban nagy mennyiségű anyag halmozódott fel. Létrehoztam tehát egy oldalt, ahol közölhetek, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez mivel jár. Évek óta van honlapom és saját facebook oldalam, de egy közösségi fórum állandó rovatokkal, munkatársakkal, naponta megújítandó szöveg- és képanyaggal, levelezésekkel, válaszadásokkal egészen más. Vannak persze ennek a formának előnyei is. A világhálón a kulturális oldalaknál egyszerűek a játékszabályok: ami nem életképes, nincs közönsége, nincs igényesen tálalva, nem átgondoltan, folyamatosan, friss anyagokból építkezik, az előbb-utóbb elsorvad.

Mi az, amit be szeretnél mutatni a szatmári kultúrából?

Elsősorban azokkal a dolgokkal foglalkozom, amelyekhez értek. Megosztok híradásokat irodalomról, könyvbemutatókról, színházról, zenéről, sportról, tanügyről akár román nyelven is, de ezeket nem válogatom, kommentálom, széles ívben szeretném elkerülni a kisvárosi mindentudást. Nagy eredménynek tartom, hogy eddig sikerült megőrizni a civilizált, ide illő hangnemet. Az oldal fejlécét naponta változtatom, ezen a város ornamentikájának egy-egy jellemző részletét ismertetem, most épp az erkélyrácsoknál tartok. Nemrég mutattam be pár sor és néhány reprodukció segítségével a 175. szatmári képzőművészt. Több mint két hónapja közlöm a Szatmári arcképek sorozatomat, egy másik a Szatmári szerzők, kiadványok címet viseli, de ezeken kívül, kulturális aktualitásokról, tárlatokról is beszámolok. Vannak állandó külföldi munkatársak, már hetek, hónapok óta láthatják az érdeklődők az oldalon Pászkán Mihály alkotásait és Moldvay Katalin fotósorozatait, ők mindketten szatmáriak, de Németországban élnek. Néhány hónap alatt hatalmas, közlésre előkészített anyag halmozódott fel, ezért be kellett indítanom a Régi Szatmár oldalt is, hogy el ne keveredjek. Itt naponta jelennek meg képek a közelmúlt tárgyi emlékeiről, bankjegyekről, szatmári utcákról, ismertetem kis sorozatokban a Szatmár megyei születésű Haller György festőművész életművét.

Látsz-e esélyt arra, hogy ez az anyag könyv formában megjelenjen?

Esélyt látok, de szerintem a nyomtatás csak egy átmeneti kommunikációs lehetőség, nem vagyok egészen biztos abban, hogy ezeknek az anyagoknak ez a forma a megfelelő. Könyvek között élek, magam is írtam néhányat, de rögzítettem, szórtam hasonló tartalmú, mennyiségű, sőt jóval nagyobb anyagokat CD-n, DVD-n is. A honlapom több kötetnyi szöveget, a fotók, reprodukciók ezreit osztja meg, a Szemléltetők című módszertani munkámnak csak a szövegrésze oldalak százait és a fotók tízezreit tartalmazza.  A valóság az, hogy lassacskán a hagyományos tankönyvek sem életképesek ebben a felgyorsult, a rugalmasan alkalmazható információk folyamatos beszerzésére berendezkedett, állandóan változó világban. Hogyan tanítsam szelektálni a fiatalokat, ha eleve egy vitatható minőségű, esetleg konzervatív látásmódú válogatást állitok példának eléjük? Van-e jogom arra, hogy a saját látásmódomat, értékrendemet hosszú távon rögzítsem, követendő példának állítsam, amikor utánunk új generációk jönnek, akik a saját értékrendjük, világszemléletük, közlésmódjuk szerint szeretnének gondolkozni, élni, örülni kultúránk, művészetnek?

Ebben az értékvesztő világban, milyen helyet kap a kultúra, van–e még embert formáló szerepe, melyek azok a rétegek, amelyekre hatni tud?

Úgy gondolom, hogy a kultúrának volt, van és lesz embert formáló szerepe, nincs az a réteg, amelyre ne hatna, csak a megfelelő közlésmódot, tartalmat kell hozzá megtalálni. Mivel az ezredfordulótól egyértelműen visszanyerte a vizuális jellegét, azt hiszem, tartalmilag is váltani kell. Közkincsről van szó, az volt már az ősközösségben is. Megítélésem szerint azok tudják hatékonyan szolgálni, akik „élik”, hisznek benne, és minél nagyobb közösségeket tudnak megszólítani. Én ehhez keresem, tanulom a megfelelő formákat. A honlapomat átlagosan naponta százan látogatják, eddig több mint 180 000 érdeklődő kereste fel. A facebook oldalam képei, hírei naponta több mint 2600 ember monitorján jelennek meg. A Szatmári Kultúrának közel 1300 ismerőse, több tucat munkatársa van idehaza és külföldön egyaránt, nagyon sokan tudnak róla, számos visszajelzést kapok. A Régi Szatmár című oldalnak közel 1000 kedvelője van, a statisztikák szerint sok ezer emberhez jutottak el az itt közölt anyagok, Románián, Magyarországon, Németországon, Itálián, Kanadán, az Egyesült Államokon kívül, még más helyeken is olvassák, szeretik. Szerintem nem lehet értékvesztőnek nevezni azt a társadalmat, amelyben lassan minden feltétel adott arra, hogy az emberiség közös értékei a gyarapodás mellett, a szó szoros értelmében közkinccsé váljanak. A fiatalok sem érdektelenek, csak az ósdi, begyepesedett, avas tartalmakkal és közlésmódokkal szemben unottak, közömbösek, és szerintem mélységesen igazuk van.

Kulturális életünk egyik ismert képviselője nemrég azon kesergett, hogy az általa meggyűjtött egyedi dokumentumokat az utódok olvasatlanul fogják a szemétbe dobni, senki sem értékeli majd mindazt, amit szorgalommal és felelősségérzettel felhalmozott. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy rohanó korunkban a gyűjtés önmagában nem erény. Ha valaki az általa fontosnak tartott dolgokat még jó időben nem szelektálja, és nem osztja meg, az bizony így jár.

Bevallom, hogy amikor először Kereskényi Sándor közvetítésével felkért erre a feladatra Hadnagy István, a művész Nagybányán élő rokona, úgy éreztem, hogy az általam ismert életmű nem indokolja egy kismonográfia megjelentetését. Mégsem utasítottam vissza a feladatot, abban egyeztünk meg, hogy elkezdjük a meglévő forrásanyag kiegészítését, bővítését és idővel elválik, hogy az mire elég. Mindez három hónapja, november közepe táján történt, februárban elkészült a könyv. Nálam a fordulópontot az jelentette, hogy a korabeli cikkek, emlékezések, levelek tanulmányozásánál olyan kiváló személyiségek pozitív értékeléseivel találkoztam, mint Popp Aurél, Mohy Sándor, Incze János, Gellért Sándor. Ők pontosan tudták, milyen gazdasági, politikai, kulturális körülmények között kellett Sarkadinak helyt állnia, és azt is, hogyan vált polihisztorrá, a helyi kulturális élet mindenesévé. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elfelejtsük az övéhez hasonló, sokrétű, példaértékű életműveket. Sarkadi kémia-fizika szakos tanár volt, de szerkesztett lapot is, évekig volt a nagykárolyi Északkeleti Újság munkatársa. Írt színi kritikát, verset, volt iskolaigazgató, saját házát, a Böszörményi utcai Bagolyvárat maga tervezte, ezen kívül állatkertet létesített, támogatta a szegény, vidéki fiatalokat, akik szállás híján gyakran napokig, hetekig nála laktak. Már az egyetemi évei alatt komoly erőfeszítéseket tett képzőművészeti eszköztárának folyamatos gazdagítására, festőművész, szobrász és keramikus volt, több köztéri alkotás szerzője, a két világháború közötti szatmári képzőművészeti élet tevékeny, ismert személyisége.

Képzőművészi és tanári munkája mellett sokat foglalkozott és foglalkozik tanulmányok és monográfiák írásával. Mi az, amit meg akar mutatni a ma élőknek és átadni az utókornak?

Nem tudom, hogy az utókor kíváncsi lesz-e az én írásaimra, de sejtem, hogy nem. Úgy látom, hogy a mostani meglátásaink, felismeréseink, prioritásaink rohamosan veszítenek aktualitásukból, ezért elsősorban a mának írok egy olyan területről, amely a kezdetektől érdekelt, vagyis a szatmári képzőművészeti életről, kiállításokról, rajztanításról, ornamentikáról, múzeumokról, szobrokról, emléktáblákról. Ez egy olyan feltáratlan, kiaknázatlan, ismeretlen vagy nagyon kis mértékben ismert terület, amely, akárcsak az egyházművészet, már jó ideje megért a bemutatásra, népszerűsítésre. Szerencsésnek érzem magam azért, mert behatóbban és huzamosabb ideig foglalkozhattam ezzel a témakörrel. A legtöbb írásomat, tanulmányomat, könyvemet, albumomat, tankönyvemet, kismonográfiámat annak a közösségnek a szükségletei indukálták, szülték, amelyben élek, és amelynek tulajdonképpen mindent köszönhetek. Nekem úgy tűnik, hogy a leírtak iránt van érdeklődés. A könyveimet megvásárolták, kapok pozitív visszajelzéseket, van egy honlapom (www.muhisandor.eoldal.hu) amelyen 2010 óta rendszeresen közlöm az írásaimat, tanulmányaimat, cikksorozataimat, felvételeimet, ennek eddig közel 120 ezer látogatója volt. Az írásaim publikálását nem ma vagy a közelmúltban kezdtem, hanem a hetvenes évek elején, az első könyvem, egy művészeti kismonográfiám a Kriterion Könyvkiadónál majd harminc éve jelent meg.

A jelenkor művészete több irányba tart. Világosan látható, hogy az értékek háttérbe szorulnak, miközben egyre nagyobb teret kapnak a kereskedelmi célokat szolgáló giccsek. Mit tehet ma egy alkotóművész, hogy megértesse a világgal a felismeréseit?

Azt gondolom, hogy a művészetet nem kell féltenünk, az már évezredek óta igazolja életképességét, létjogosultságát. Hogy újdonsült, kialakulatlan demokráciánkban hódít a giccs, nyüzsögnek az önjelölt művészek, az már-már természetes jelenség. A művészetet a mondanivaló, a belső feszültség, a döbbenet, a dolgokra való rácsodálkozás képessége, a tehetség hozza létre. A giccs szülőanyja a tetszeni vágyás, a külső elvárásokhoz való igazodás, a gyors, erőfeszítések nélküli ismertség megszerzése, az anyagi haszon. Magától értetődő módon kapósabb, sikeresebb, népszerűbb, mint a művészet, de ezzel együtt, vagy pont emiatt rövid életű, súlytalan és hiteltelen. A nagybányai szabadiskolában több ezren megfordultak, de ma már csupán 30-40 nagy egyéniségre emlékezünk közülük, a többiek tevékenységét, munkáit eredetiség, korszerűség, meggyőző erő híján elhomályosította az idő. Ami a kérdés második felét illeti, azt hiszem, hogy egy művésznek nem kell különösebben törekednie arra, hogy megértesse magát a környezetével. Elég, ha legjobb tudása szerint dolgozik, az elfogadás vagy elutasítás a világ dolga. Olyan kisvárosokban, mint Szatmárnémeti a folyamat még bonyolultabb, de az esetleges értetlenségért minden esetben kárpótol bennünket a felfedezés, az alkotás öröme. A Szatmáron 2012 áprilisában bemutatott Kortárs közhelyek címet viselő sorozatomat azért vittem ősszel Kolozsvárra, mert idehaza ezeket a szokatlan, előzmények nélküli képeket nem igazán értették. Kolozsváron már más volt a helyzet, a feltett kérdésekből, kommentárokból, a sajtóban megjelent írások alapján örömmel nyugtáztam, hogy nemcsak a szakma fogadta pozitívan a munkáimat.

Mennyire igaz az, hogy az ember és a művész elválaszthatatlan? Az embertől függ, hogy milyen a művészi alkotás, az alkotásból kitűnik, hogy milyen az ember.

Minden valószínűség szerint érvényes művészi produktumokat csak kialakult ízlésvilágú, mondanivalójú alkotók hozhatnak létre. Nem adódhat olyan helyzet, amelyben egy hiteles ember giccseket termel és fordítva. Nemrég a televízióban egy ismert filmrendezőről kiderült, hogy amatőr festő. A bemutatott képei a giccs határát súrolták. A filmkritikához nem értek, de az a néhány érzelgős, túlszínezett, mesterkélt tájkép, csendélet, amelyeket tőle láttam, az én szememben a rendezői munkájának az értékét is alaposan megkérdőjelezték.

Olykor sokak számára szokatlan, furcsa embereknek tűnhetnek a művészek, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a vállalt feladataik sem köznapiak. A furcsaság kapcsán természetesen nem külsőségekre gondolok, hiszen azokba leginkább a művészet perifériáján ácsingózók, tengődők kapaszkodnak, a többiek kis kivétellel alig foglalkoznak ilyen látszatokkal. Az erdélyi képzőművészeti életünk kiválóságainak (Nagy Imre, Mohy Sándor, Incze János, Jakobovits Miklós, Ziffer Sándor) a külseje egyáltalán nem volt művészies. Picasso vagy Chagall megjelenésében sem volt semmi rendkívüli. A kivétel, a kakukktojás Dali úr, aki olykor önmagát is „műalkotásnak” tekintette. Neki ez jól állt, mert a külseje azonos hullámhosszon volt az alkotásai hangvételével.

Egy olyan világban élünk, amikor keveset számít az érték, kevés olyan ember van, aki egy tudatos, erkölcsi értékrend szerint él. Milyen jövőre számíthatunk, és mire számíthatnak gyerekeink?

A gyerekek mindig olyan jövőre számíthatnak, amilyen a jelen, hiszen a továbbiakban a most szerzett tapasztalatokból, tanulságokból, érzésvilágból építkeznek. Amikor kritizáljuk őket magatartásmódjuk, szokatlan világlátásuk miatt, tulajdonképpen önmagunkkal vagyunk elégedetlenek, hiszen ezt a „szép, új világot”, akár bevalljuk, akár nem, de mi hagyjuk örökségül nekik. Nem hinném, hogy egyik generáció jobb, mint a másik, és azt sem, hogy a jövő csupán azért lesz sötétebb, mert mi idősebbek olyannak látjuk. Őszintén reménykedem abban, hogy az a sok szép, érzékeny, tiszta, értékes gondolat, elhatározás, érzés, amelyeket a tanítványaimnál folyamatosan tapasztaltam és tapasztalok, termékeny talajra talál, és a jövő társadalma is igényli majd valamilyen formában ezek megfogalmazását, kinyilvánítását, hasznosítását. A tartalom a fontos, ehhez szükséges, hogy megtalálják a megfelelő formát, közlésmódot, hiszen nem kommunikálhatnak úgy, mint dédapáik, és úgy sem, ahogyan mi.

Ön 46 éve tanít, gazdag tapasztalatot szerzett arról, hogyan kell eredményeket elérni a gyerekekkel. Mit tegyen egy pedagógus, egy szülő ahhoz, hogy tanítványait, gyerekeit és unokáit egy olyan értékrend alapján nevelje, hogy azokat ne sodorja el semmilyen kordivat?

A legfontosabb, amit a szülő és a pedagógus tehet, a példamutatás, hiszen szavakkal, hiteltelen buzdításokkal már a mi korosztályunkat se lehetett irányítani. Pozitív, tevékeny életszemléletre csak olyan szülő, pedagógus ösztökélhet, aki maga is így él. Néhány éve egy szatmári iskolaudvaron az enyhén pocakos, idősebb sporttanár 16-17 éves tanulókat futtatott jó negyedórája körbe, és közben karba tett kézzel, kurta, katonás megjegyzésekkel kritizálta a lassúságukat, stílustalanságukat. Az egyik diák félhangosan, futás közben megjegyezte: fogadjuk, hogy a kisöreg fél kört sem bírna ki lihegés nélkül. A képzőművészet szeretetére csak olyan ember nevelhet, akinek az a szakmája, aki maga is rajzol, fest, különben senki sem hallgat rá.

Meghatározható-e manapság a művészet fogalma?

Úgy gondolom, hogy nem, hiszen napjainkban arra a kérdésre, hogy valójában mi is a művészet, szinte annyi válasz adható, ahány hiteles életmű létrejön. Szokás korunk művészetét posztmodernek nevezni. Ez rendkívül jól hangzik, de abban a pillanatban, amikor pontosítani szeretnénk a kifejezés tartalmát, rájövünk arra, hogy mennyire körvonalazhatatlan, mennyire nem jelent semmi kézzelfoghatót.

Jelenleg milyen képzőművészeti alkotásokon, tanulmányok megírásán dolgozik? Milyen tervei vannak?

A múlt év októberében elkezdtem egy sorozatot, ez a tavaly kiállított Kortárs közhelyek című, Szatmáron is bemutatott grafikai anyag folytatása. József Atilla illusztrációkat szeretnék készíteni pillepalackokkal, rajzzal, írott szöveggel. Valamikor a hetvenes években már készítettem egy sorozat illusztrációt a költő verseihez, ezek linóleummetszetek voltak. A mostani munkát azonban félbe kellett szakítanom a Sarkadi kismonográfia megírása miatt, egy hasonló jellegű, átfogó, előzmények nélküli, formabontó, egységes sorozatot nem lehet ímmel-ámmal, rutinból, mellesleg elkészíteni, mert „szétesik”. Ilyenkor átrendezem a műhelyemet, a napi programomat, a gondolataimat, és teljes bedobással hetekre, hónapokra átállok az önként vállalt feladat alapos körben járására. Szeretném ezt újrakezdeni, de sajnos még nem gyűjtöttem hozzá kellő energiát, elszántságot, ráadásul a tanítóképző főiskolán rövidesen kezdődik a második félév, és ott is bőven lesznek feladataim.

A fentieken kívül az utóbbi hetekben-hónapokban készítettem felkérésre néhány logót, könyvborító, oklevél, emléklap tervet, folytattam a Szamosban közölt sorozataimat (Ornamentika Szatmáron, Európai katedrálisok), írtam pár tárlatkrónikát, módszertani tanulmányt, és átalakítottam a honlapomat, hiszen ez számomra munkaeszköz, a korszerű kommunikáció, tanítás egyik, megítélésem szerint hatékony formája. Ma már több mint kétezer saját felvételt, és több kötetnyi írott anyagot tartalmaz, de a további fejlesztésével, alakításával, bővítésével szinte napi rendszerességgel foglalkozom. Közben természetesen folyamatosan tanulok, új számítógépes programokat, módszereket, eljárásokat sajátítok el. Ez számomra azért nem okoz különösebb gondot, mert egész eddigi életemben szinte megszakítás nélkül tanultam. Hosszú távú terveim nincsenek, a nyár folyamán valószínűleg részt veszek egy nagyszabású terv kivitelezésében, a 22 éves magyarországi Hejcei Nemzetközi Alkotótábor teljes képzőművészeti anyagának a számbavételében, leltározásában, a felgyűlt képanyag keretezésében. Odahaza több kötetnyi munkám vár kiadásra, de azt sem könyvelném el kudarcnak, ha ezek sohasem jelennének meg. Aki akarta, olvashatta őket néhány helyi és központi lapban, folyóiratban, arról nem is beszélve, hogy erről a témakörről mások véleménye is érdekes, fontos, hasznos lehet.

A művészet egyik alapvető feltétele a hit. Miben kell hinnie egy kortárs művésznek?

Megítélésem szerint a saját tehetségébe, felkészültségébe, a mondanivalója igazába és szükségszerűségébe kell hinnie, különben hozzá sem érdemes kezdeni az egészhez. Ez az egyetlen hajtóerő, amely hosszú távon, akár egy életre is alkotó munkára ösztönözhet valakit. Apai nagybátyám, Mohy Sándor még 98 éves korában is szinte naponta dolgozott a műtermében. Akkoriban már rég nem áhítozott se pénzre, se sikerekre, se elismerésre, tetszeni sem akart másoknak. Festett, mert szeretett festeni. Természetesen az sem árt, ha a folyamatos munka közben a társadalom valamilyen formában igazolja, hogy az erőfeszítéseink nem teljesen érdektelenek, feleslegesek.

Ha soha nem néznék tükörbe, talán megfeledkezhetnék a koromról, de a fogyó erő, a ráncok, a környezet lépten-nyomon figyelmeztet rá. Most Elek György megtisztelő felkérése emlékeztetett, arra kért ugyanis, hogy foglaljam össze eddigi pályámat. Néhány adattal szolgálhatok, de a tevékenységem céljáról, értelméről nincs mit mondanom, mert mindenkinél mindenből úgyis csak annyi marad, amennyi mások hasznára van.

A kezdet

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.

Előny, de legalább ugyanakkora hátrány, hogy a családban anyai és apai ágon is voltak író, alkotó emberek. Németh Júlia, kolozsvári műkritikus erről írt a Szatmári Friss Újság 2012. októberben megjelent tárlatkrónikájában: „Muhi Sándor grafikus, műkritikus, rajztanár, helytörténész és szívvel lélekkel szatmári. A szatmári művelődési élet kiváló ismerője, szervezője. Mondhatni beleszületett ebbe a státusba, hiszen két nagybátyja rajztanár volt: Muhi István Szatmáron, a jeles festőművész, Mohy Sándor pedig szatmári tanárkodását követően a kolozsvári képzőművészeti főiskolán. Ilyen háttérrel könnyű betörni a művelődési életbe, mondhatnánk. De azt is, hogy ilyen háttérből kitörni és önmagára találni, sajátosan egyéni világot teremteni nem könnyű. Muhi Sándornak azonban sikerült.”

A képzőművészet meghatározó szerepe

1968-tól veszek részt a Szatmár megyei képzőművészek közös tárlatain, egyéni kiállításokat rendeztem, szerepeltem országos grafikai biennálékon. Pályakezdő éveim egybeestek Szatmárnémetiben a képzőművészeti élet megyésítés utáni fellendülésével, amelyet a diktatúra legsötétebb évei követtek. A tárlatok mellett Vasile Drăguţi, Soltész József, Gyöngyösi Gábor, Alexandra Titu, Lázár László, Gheorghe Vida, Ágopcsa Marianna írásai, repróim az Arta, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Utunk, A Hét, Előre oldalain arról tudósítanak, hogy metszeteim, rajzaim, karikatúráim már a hetvenes években országos szinten ismertté váltak.

Többek között a marosvásárhelyi kolléga, Molnár Dénes így írt erről az Új Életben (1978/VIII): „A hazai sajtóban és kiállításokon megjelenő munkái bizonyítják, hogy szükségét érzi a humornak, és ötlete is akad bőven. Grafikáiban ugyancsak felhasznál groteszk, nevettető vagy meggondolkoztató elemeket, a sajtókarikatúrában pedig figyelemre méltó sikereket ért el (pld. Első díj az Ifjúmunkás-pályázaton). Muhi Sándor a marosvásárhelyi Humorszalon 1978-as kiállításán Új Élet-díjban részesült.”

            Ezekben az években már teljesítettem a Román Képzőművészek Szövetségébe való felvétel minden feltételét, de politikai okok miatt rendre visszautasítottak. Röviddel az 1989-es változások után teljes jogú tag lettem, pár héttel később a Szatmár megyei fiók elnökévé választottak.

1995-ben visszatekintő tárlatot rendeztem  a szatmári Művészeti Múzeumban, amelyről Krilek Sándor (Szatmári Friss Újság, 1995. május) írta: „A fiatal grafikus azóta a szó legnemesebb, legveretesebb értelmében beérett, igaz művésszé vált, kiállítások tucatjain vett részt, itthon – a legszűkebb pátriában – s a tágabb hazában, valamint külföldön csodálhatták meg a képzőművészet kedvelői sajátos formanyelvű, senki mással össze nem téveszthető, néha fanyar, néha meghökkentő, de mind erőteljesebb gondolatiságot hordozó, minden fölösleges pátoszt kerülő műveit.”

Tíz évvel később Sike Lajos (Romániai Magyar Szó, 2005. május 5.) így jellemzett: „A 60 éves Muhi Sándor kiállítása esemény Szatmárnémetiben, Erdős I. Pál óta ő a legszemélyesebb hangú és látásmódú grafikus ezen a vidéken.”

Banner Zoltán a szatmári Szamos (2011. június) számában a fentiekhez hasonló erényekről tudósít: „A rajztanári és muzeológia szakot végzett művészeti író, művészettörténész, könyvtervező, grafikusművész Muhi Sándor páratlan intenzitású és átmérőjű tevékenységi körrel gyarapítja a szatmári alkotóemberek példáinak a sorát.”

A kilencvenes évek elején készítettem a Szatmári arcképek sorozatot, 1992-től rendszeresen részt vettem a Hejcei Nemzetközi Alkotótábor munkájában, ahol örökös tag lettem és a helység vezetősége 2010-ben a Hejcéért címmel jutalmazott. A Barabás Miklós Céh tevékenységében az újra indulástól (1994) veszek részt.

Művészi kifejezésmódomban radikális váltás 2010-től következett be. Azóta több új sorozatot mutattam be Szatmáron, Kolozsváron, illetve néhány magyarországi városban: Kortárs közhelyek, A pillepalack kalandja, Az élet szép, Ágak, bogak, emberek, Szamolcs a szamosi szörny. Rendeztem két visszatekintő tárlatot is szülővárosomban ezekben az években, egyet 2016-ban, a másikat 2019-ben a Művészeti Múzeumban.

Portik Blénessy Ágota (Helikon, 2014. április 25) második kolozsvári tárlatom kapcsán jegyezte meg: „Muhi Sándor A pillepalack kalandjai című egyéni tárlatán forradalmasította a kortárs erdélyi képzőművészetről alkotott képünket. Legalábbis: fel, sőt megrázott bennünket. Létezik-e más járható út is, mint a régi, elődeink taposta? Van átalakulás, sikeres metamorfózis? Hogyan tovább? Van-e újrahasznosítás? S ez nem csupán a hétköznapi életben, hanem a művészetekben is aktuális probléma. Hogyan tovább abban a 21. században, amikor már mindent megírtak és megalkottak? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseink megválaszolásának tekinthetjük Muhi Sándor legutóbbi, A pillepalack kalandjai című, március 13- április 4. között a Barabás Miklós Céh székhelyén megrendezett kiállítását.”

            Tervezőgrafikai feladatokat is kaptam. Készítettem plakátterveket, könyvborítókat, szórólapokat, logókat, kitűzőket, névjegykártyákat, szerkesztettem katalógusokat, okleveleket, emléklapokat, fejléceket. Egy időben csak számokból és betűkből komponáltam képeket, később gyerekek rajzait használtam fel, a kilencvenes években a színház előcsarnokában rendezett kiállításomon olyan alkotások voltak, amelyeken szerepeltettem a múlt rendszer kitüntetéseit, jelvényeit, zászlócskáit. A Közhelyek dicsérete sorozat darabjain már nem csak betűk, számok, nyilak jelentek meg, hanem a képekbe kompozíciós elemként beillesztett szövegek is. Mióta az elektronika életem részévé vált, számítógépes grafikákat is készítek. Legutóbb tárlatnyi anyaggal, kéreg képekkel illusztráltam a csíkszeredai Balázs Lajos Cérna és tű 2020-ban, a Gutenberg Kiadónál megjelent kötetét.

Írásaimról

Már a hetvenes évek elején jelentek meg írásaim, amelyek között van húsz nagyobb munka (tankönyvek, albumok, kismonográfiák), több tucatnyi módszertani tanulmány, cikk-sorozat, tárlatkrónika, jegyzet, könyvismertető, paródia, ismeretterjesztő írás. Újságok, heti lapok, folyóiratok állandó munkatársa vagyok, világhálós oldalakat működtetek, öt éve a Sugárút képzőművészeti rovatát szerkesztem. Cikk-sorozatot közöltem, könyvet írtam Szatmárnémeti szobrairól, emléktábláiról, építészeti stílusokról, a térség egyházművészetéről, épületeinek ornamentikájáról, számos évkönyv, jubileumi kiadvány szerzői között szerepel a nevem.

Írok, mert a műkritika tanult szakmám, és ezen az úton is népszerűsíthetem a képzőművészet, építészet, szülővárosom értékeit, alkotóit. 1990 után nagyon sok pótolni valóm volt az utazás területén, a régi rendszerben ugyanis nem volt útlevelem. Meglátogattam tehát Európa nagy múzeumait, katedrálisait, a kiruccanások nemcsak szakmai gazdagodáshoz vezettek, rácsodálkozásaimat több cikk-sorozatban osztottam meg az érdeklődőkkel.

Csirák Csaba 2008. novemberben, az Építészet Szatmáron című könyvem bemutatása alkalmával az egyházművészettel kapcsolatos tevékenységemről írta: „Muhi Sándor munkásságában külön életmű rangú az a hatalmas szakmai és szervezőmunka, amivel az egyháznak ezeket a pótolhatatlan értékeit megmenti. Megtalál, felfedez, leporol, azonosít, helyére tesz műveket, forgalomban lévő téves helyi művészettörténeti adatokat. Sikeresen folytatja a Reizer Pál püspök úr idejében elkezdett munkát. Kár, hogy azoknak az albumoknak a kiadása nem folytatódik, amelyekből kettő már megjelent a püspök úr életében.”

Írásaim általában hiánypótló jellegűek, a legtöbbet felkérés vagy a szükség szülte. A városismertetőm megírására a frissen létesült szatmári Turisztikai Technikum tanáraként kényszerültem. Műkritikai írásaim mellett rendszeresen kérnek fel képzőművészeti tárlatok megnyitására, ismertetésére, népszerűsítésére.

Munkám elismeréseként 2004-ben az egyházmegye bicentenáriuma alkalmával dr. Scheffler János Díjat kaptam. Könyveim, írói, tudományos munkásságom az RMPSZ Tudományos Tanácsa Apáczai-díjjal (2004), illetve a díj ezüst (2008), majd az arany fokozatával (2016) jutalmazta, Szatmárnémetiben több alkalommal a Kiadói Év Díjában részesültem. A Bocskai István Társaság Díját 2019-ben vehettem át, ezzel az életművemet értékelték.

                                                      Fél évszázadon át tanítottam     

           Életem nagy ajándékának tartom, hogy a múlt századvég változásaival cselekvő részese lehettem tanügyi rendszerünk átalakításának. Tanítottam elemi és általános iskolában, dolgoztam képzőművészeti, elméleti, pedagógiai líceumban, turisztikai technikumban, pedagógiai főiskolán, egyetemen, jártam szakfelügyeletekre, gyakorló tanításokra, tartottam szakmai előadásokat. Vizsgáztam és vizsgáztattam, voltam szülői bizottsági elnök, a Szatmár megyei rajztanárok elnöke, több olyan táborban tevékenykedtem, amelyeket az országos rajzversenyek győztesei számára szerveztek. Továbbképzőkön vettem részt és tartottam továbbképzőket, köri üléseket a kollégák számára, érettségiztettem, tagja voltam államvizsga- és fokozati vizsgabizottságoknak, versenyvizsga bizottságoknak. Előadóként részt vettem a kilencvenes években a BBTE magyar nyelv és irodalom fakultása által szervezett reformpedagógiai táborok tevékenységében, a Collegium Transsylvanicum tankönyv pályázatain, az Erdélyi Tankönyvtanács felkérésére magyarra fordítottam több rajz tankönyvet. A minisztérium kisebbségi osztályának felkérésére segítettem lefordítani az óvodai és elemi iskolai kerettantervek képzőművészeti nevelésről szóló részét magyarra.

Alapvetően fontos volt számomra az általános iskolai rajztanítás, tanítványaim számos helyi, országos és nemzetközi tárlaton szerepeltek sikeresen, országos díjakat nyertek, munkáikkal több kötetet (Dsida Jenő: Az én dalom, A hattyúleány) illusztráltak.

A líceumi oktatás számára készítettem a Kulcs a vizuális művészetekhez című tankönyvet a kilencvenes években, amellyel elnyertem a Collegium Transsylvanicum Alapítvány ösztöndíját.

A rajztanítás módszertanával behatóbban 1990-től, a pedagógiai líceum tanáraként kezdtem foglalkozni. A főiskolai, egyetemi képzés Szatmáron először a Nagybányai Egyetem kihelyezett tagozatával indult 1998-ban, ezt követte a Babeş-Bolyai Tudományegyetem helyi tagozatának létesítése 1999-ben, később a Nagyváradi Egyetemnek is lett ilyen intézménye városunkban. Mindhárom helyen tanítottam és ezzel párhuzamosan természetesen tanultam. Két évtizeden át a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Kihelyezett Tagozatán dolgoztam óraadóként. Szakmai segítséget nem kaptunk, kezdetben úgy gondoltam, hogy a képzést szemléltetőkkel, reprodukciókkal, kis példányszámú módszertani füzetekkel (Rajzoljunk együtt, A képzőművészet alapelemei – Szatmárnémeti, 2000) is hatékonyan segíthetem, de a munka összetettsége olyan új feladatokat kreált, amelyek egy egészen más szintű, állandóan bővíthető, letölthető, vetíthető és széles körben felhasználható szövegek és képanyag összeállítására ösztönöztek. Így született a Szemléltetők címet viselő, máig folyamatosan alakuló, módosuló DVD, erről vált le a későbbiekben a Reform, illetve a Témaajánlatok az óvodától az egyetemig címet viselő CD. Ezeknek betudhatóan nem csupán a tanítás, a szemináriumok, a gyakorló tevékenységek minősége változott, hanem megsokszorozódott a vizuális nevelésből magyar nyelven írt tudományos dolgozatok száma is Szatmár megyében.

2004-től tagja vagyok az RMPSZ Tudományos Tanácsának, 2015-től az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságnak. Pedagógusként 2003-ban Ezüstgyopár-díjat, pedagógusi életmű-díjat kaptam, valamint 2007-ben a Gh. Lazăr Oklevél első fokozatát.

Jó félévszázados szolgálat után mostanában vettem búcsút a tanügytől, ebből az alkalomból írtam: „Addig válhat el az ember emelt fejjel, saját elhatározásból pénzkereső szakmájától, amíg maradéktalanul eleget tud tenni az elvárásoknak és hatékonyan képes ellátni a feladatait. Az evést sem akkor kell abba hagyni amikor elteltünk, vagy elveszik a tányérunkat.”

Világháló, Szatmári séták

Jó tíz éve honlapot létesítettem, amelyen jelenleg több kötetnyi szöveg és a képek ezrei láthatóak, eddig félmillió látogatója volt a világ minden részéről, de az oldallátogatások száma ennek a sokszorosa. Itt osztom meg a helyi építészettel, ornamentikával, képzőművészettel, rajztanítással kapcsolatos anyagaimat, módszertani tanulmányaimat, művészeti írásaimat, témaajánlataimat vizuális nevelésből, nemrég belenéztem, egyetlen nap alatt ezernél is többen keresték fel. Munkaeszköz, hiszen itt láthatták viszont a hallgatók, kollégák, érdeklődők a kurzusok, szemináriumok, gyakorló tanítások, szakfelügyeletek képanyagát. Ehhez a fentieken kívül igénybe vettem többek között a saját, 5000 tagot számláló Facebook oldalamat, valamint a BBTE kihelyezett tagozatának oldalát.

            A Szatmári Kultúra hat éve létesült. Váratlanul megszűnt a megye egyetlen magyar nyelvű kulturális kiadványa, ezért olyan elektronikus lapot hoztam létre, amelyen naponta a szatmári kultúrával kapcsolatos információk, írások, fotók, reprodukciók tucatjait osztom meg az érdeklődőkkel. Akadnak bőven, hiszen már több, mint 5100 kedvelője van, először itt indítottam el a kultúrtörténeti vetélkedőket, amelyen a résztvevők oklevelek százait nyerhették. A fórum rövid idő alatt olyan népszerűvé vált, hogy az anyagtorlódás miatt be kellett indítanom a Régi Szatmár oldalt is. Ez még látogatottabb, jelenleg közel 6000 kedvelője van.

         A visszajelzésekből nyilvánvalóvá vált, hogy a fotóknál népszerűbbek a kisfilmek, az írott szövegeknél a mozgóképes, gazdagon illusztrált, zenei aláfestéssel kiegészített magyarázatok. Ezért létesítettem 2015 nyarán youtube csatornát, amelyre több, mint 150 magam készítette művészettörténeti, kultúrtörténeti, helytörténeti kisfilmet töltöttem fel.

            A Szatmári sétákat 2017-2018-ban szerveztük, az előkészítésben, rendezésben, népszerűsítésben meghatározó szerepet vállalt Matusinka Beáta és Elek György a Szatmári Friss Újság részéről. Erről 2018-ban egy kis kötet is megjelent Szatmári séták címen. A karantén idején sem szüneteltek a virtuális séták, vetélkedők, a helyzetből adódóan ezek népszerűsége nőtt.

            A fentiekből kitűnik, hogy állandóan változó, alakuló világunkban, nemzeti kisebbségként nem válogathatunk a feladatokban, tesszük, amit ránk rónak a körülmények. Ez nem áldozat, hanem olyan kötelesség, amelynek teljesítése egyben örömforrássá is válhat.

Nős vagyok, a leányom történelmet tanít a szatmári Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, van két gyönyörű unokám. Tapasztalataim szerint még 75 évesen is tartogathat mindenki számára hasznos feladatokat, örömöket, felfedezéseket, meglepetéseket az élet.

Nyilt titok, hogy a közelmúltban létesített Vízháti Szamolcs Érdekvédelmi Társaságig hosszú út vezetett. Tanár vagyok és a közösség építése elsődleges feladataim egyike, mert megkönnyíti, hatékonyabbá, élvezetesebbé, érdekesebbé teszi a napi feladatokat, ezen a módon valahogy minden egyszerűbbé, magától értetődővé válik.

Tudtam ezt évtízedekkel ezelőtt is, így születtek azok az emlékkönyvek, amelyek az általam vezetett osztályok érdekesebb történéseit, megvalósításait őrzik­: a pionír tevékenységeknek álcázott vetélkedőket, a „ki, mit tud” típusú játékokat, a kötelező katonai előkészítő tevékenységek helyett lebonyolított számháborúkat a Szamos parton, a Sárerdőn.  Itt emlékeztünk meg arról, hogy az őszi mezőgazdasági közmunkák idején répamúzeumot létesítettünk, és feleltetés helyett bevezettük a „fele sem igaz”, vagy a „gondoltam…” játékokat.

Már a hetvenes években rendeztünk olyan vetélkedőt, amelyek alkalmával nem csak az osztályterem telt meg zsúfolásig érdeklődőkkel, hanem az ablakokon bámészkodók serege is egyre gyarapodott.  Meghírdettük a bűvész versenyt, bulikat, kirándulásokat szerveztünk és igen népszerűek voltak a „Ti és mi” játékok, amelyeken a fiúk csapata az osztály leányaival vetélkedett. Volt álarcosbál és hangszerek versenye, ping pong bajnokság, korcsolya- és sakkverseny, összehoztuk a gyűjtemények bemutatóját, kicsit később fodrász és smink versenyt is hírdettünk. A kilencvenes évektől az osztályaimnak saját lapja volt, amely a Kópék Lapja, a Mi Lapunk, illetve a D-akták stb. címen jelent meg, és gépelt formában, illetve fénymásolva terjesztettük. Hamarabb sajnos nem lehetett, hiszen az előző rendszerben még egy rendhagyó elemi vagy általános iskolai tevékenység is gyanússá válhatott, ezen kívül nemcsak a fénymásoló vagy a számítógép hiányzott hozzá, hanem olykor radírt, írópapírt vagy vonalzót se lehetett kapni az üzletekben.

Újságírókat, színészeket, színházi rendezőket, előadó művészeket hívtunk tevékenységeinkre, amelyeket a helyi lapban is népszerűsítettünk. Rendeztünk rajzos vetélkedőt, emlékkönyvek versenyét, volt Bogi show, paródia bemutató, külön eseménynek számított az osztályfelelős és osztálybizottság választás, de voltak bábszínház előadásaink is. Rendszeresítettük a Mikulás ünnepségeket krampuszokkal, ajándékokkal, látogattunk kerámia műhelyet, múzeumot, festettünk kiszuperált buszt Ákoson, és Kifutó címmel divatbemutatót, énekversenyt rendeztünk.

Hosszasan sorolhatnám a példákat, de a lényeg, hogy játszani, formabontó oktatási módszereket keresni, alkalmazni mindig, minden körülmények között és minden szinten érdemes. Pontosan tudták ezt a kollégák a BBTE Szatmári Tagozatán is, így válhattak rendszeressé a gólyabálok, karácsonyi ünnepségek, ünnepvárók, ballagások, kirándulások, ezért készítünk kollázs technikával csoportképeket, és tartok szemináriumokat odahaza.

Számomra az ilyen típusú tevékenységek az évtízedek során természetes módon, szinte észrevétlenül váltak mindennapi munkám részéve. Különösebben nem gondolkoztam el róluk mindaddig, amíg tavaly egy riporter megkérdezte, hogy jutnak eszembe hasonló dolgok az én koromban? Valójában ott, akkor fogtam fel tanügyi magatartásom másságát, rendhagyó voltát. Egyetlen másodperc alatt átvillantak az agyamon a lehetséges magyarázatok tucatjai, atomizálódó, felgyorsult életritmusú korunk rákfenéi, a társasági oldalak felszínessége, magamutogató közömbössége, a humor, önirónia hiánya, az elmagányosodás, elszigetelődés veszélye ezernyi más dolog mellett, csupa olyan jelenség, amelyekről hosszan lehetne beszélni, de sokkal fontosabb tenni ellenük.

2. Vetélkedők a Szatmári Kultúra és a Régi Szatmár oldalon

Amikor néhány éve létrehoztam a honlapomat (https://muhisandor.eoldal.hu/), valamint az első világhálós, fészbuk oldalakat (https://www.facebook.com/muhisandor), már sejtettem, hogy ezek idővel azonos érdeklődésű, gondolkozásmódú emberek fórumaivá alakulhatnak. Ezért folyamatosan tenni kellett érdekes, tartalmas, jórészt eredeti anyagok, fotók, híradások közlésével. Menet közben az anyagtorlódás miatt a fenti kínálat kevésnek bizonyult. A kört bővítettem az igények függvényében, így hoztam létre a youtube csatornámat, amelyhez 150 kisfilmet készítettem, az Ágak, bogak, emberek, valamint a Vízháti Szamolcs oldalt, de rendszeresen tettem és teszek közzé fotósorozatokat, híradásokat a BBTE Szatmári Tagozatának fészbuk oldalán és számos más, hasonló jellegű helyen.

Többen kérdezték tőlem, hogyan váltak ezek a kezdeményezések ilyen népszerűvé, és milyen módszereket használok az agresszív, sértő kommentárok kiszűrésére, leépítésére. Tény, hogy a honlapom jó ideje az eoldal.hu toplistáján szerepel, mostanában kb. 380000 látogatója, és 1 300000 kedvelése van. A fészbuk oldalaim közül többnek 5000 körüli tábora gyűlt össze, de néhány fotósorozatnak, rovatnak külön-külön is nagy a sikere, sokan veszik át, osztják meg az itt közölt fotókat, híreket. Magam sem tudom, mitől ilyen kapósak, hiszen semmi különöset nem tettem ennek érdekében azon kívül, hogy napi rendszerességgel foglalkoztam velük, logót, fejlécet készítettem a számukra, és időnként közzétettem itt-ott a linkeiket.

Az önjelölt művészeket, szereplési mániában szenvedőket, nagyokosokat, a sértő hozzászólásokat nem kellett külön leépíteni. Akik kezdetben hajlamosak voltak a kritikátlan nyomulásra, hamar felismerték az oldalaim másságát és elmaradtak, lemorzsolódtak vagy hangnemet váltottak. Manapság már nagyon ritkán fordul elő, hogy bejegyzéseket, illetve személyeket vagyok kénytelen törölni.

A Szatmári Kultúra (https://www.facebook.com/szatmari.kultura/) és Régi Szatmár (https://www.facebook.com/www.muhisandor/) vetélkedőket néhány évvel ezelőtt szintén közösségépítő szándékkal hoztam létre olyan helybeliek, vagy innen elszármazottak számára, akiket érdekel a város múltja, építészete, képzőművészeti, irodalmi értékei, akik ismerik, vagy szeretnék jobban megismerni az itteni személyiségeket, a városban található szobrokat, emléktáblákat. A szándék, az ismeretek bővítése mellett egy olyan közösség kialakítása volt, amely idővel tevékenyen részt vállalhat akár az Erdélyi Magyar Értéktár, illetve ennek keretében a Szatmárnémeti Értéktár adatgyűjtő tevékenységében. Az már a kezdeti időszakban egyértelmű volt számomra, hogy hosszú távra kell megválasztani, körvonalazni a témakört, ezen kívül oklevelekre, logókra is szükség volt. Az először 30, később 40-60 kérdéses, és ennek megfelelően ugyanennyi napig tartó vetélkedők győzteseit bronz-, ezüst-, arany-, rubin-, illetve gyémánt fokozatú oklevelekkel jutalmaztam.

A két oldalon párhuzamosan több tucat vetélkedő zajlott és mindegyiken más típusú, több száz névre szóló oklevél került kiosztásra hónapokon, éveken át. A kérdések összeállítása, az oklevelek szerkesztése, az eredmények nyomon követése, nyilvántartása fokozott figyelmet, állandó készenlétet igényelt, és ezzel az önként vállalt feladathalmaz még nem ért véget. Szükség volt a nyertesek eredményeinek folyamatos népszerűsítésére, ez az oklevelek közlése mellett olyan zenés kisfilmek készítéséből állt, amelyek ma is láthatóak, letölthetőek a youtube csatornámról (https://www.youtube.com/channel/UC-ar_NJ__tZzscKuaZBuJaQ/videos?reload=9&sort=p&view=0&flow=grid)

Az eredmény nem maradt el, rövid időn belül kialakult egy állandó versenyzői gárda, lelkes csapat, amely különböző forrásokból folyamatosan kereste az egyre nehezebb kérdésekre a helyes válaszokat és nemcsak a saját, de a többi versenyző eredményeit is figyelte. Ezt onnan tudom, hogy gyakran egymás teljesítményeihez is gratuláltak a résztvevők. Többen az aktív, eredényes versenyzőink közül a vetélkedők idején távoztak el az élők sorából, rájuk máig sok szeretettel emlékezünk, hiszen egykor játékos társaink voltak. A hónapok, évek során az érdeklődők köre egyre bővült, többen Kanadából, Németországból, Magyarországról kapcsolódtak be a játékainkba, és büszkén osztották meg, népszerűsítették saját oldalukon a vetélkedők során szerzett okleveleket.

Ezek folytatását többen ma is igénylik. Bevallom, nem a kérdések vagy az oklevelek fogytak el, hanem az időm. Mára ugyanis annyira felhalmozódtak a teendőim, hogy nem tudnék méltó módon egy ilyen vetélkedőt megszervezni, összecsapni pedig nem akarom, mert akkor az értelmét, szerepét, közösségformáló erejét, vagyis a leglényegesebb, legértékesebb jellemzőit veszítené el.

3. Szatmári séták

A helytörténeti vetélkedők néhány éve elmaradtak ugyan, de helyettük beindultak a Szatmári Friss Újság kezdeményezéseként 2017-ben a Szatmári séták, amelyek állandó résztvevői között gyakran találkoztam a Szatmári Kultúra, illetve a Régi Szatmár oldalak vetélkedőinek résztvevőivel. Városunk nem nagy, ezért a hasonló kezdeményezések gyakran összefonódnak anélkül, hogy ezt különösebben erőltetnénk. A Friss Újság marketing igazgatója, szerkesztője, Matusinka Beáta és Elek György által biztosított szervezés, hírdetés, előzetes egyeztetések, publicitás mellett itt is szükség volt néhány olyan apróságra, amelyeknek a közösséget erősítő, bővítő, megtartó szerepet szántam. Fontos volt, hogy minél többen a szó szoros értelmében magukénak érezzék a sétákat, ezért osztottam minden alkalommal kítűzőket, emléklapokat és ebből a meggondolásból ajándékoztam az előadások kinyomtatott fotóanyagát a résztvevőknek.

Tanárként tudom, hogy a legérdekesebb előadás, magyarázat is rövid idő alatt elhalványul, feledésbe merül, ha azt a továbbiakban nem erősítjük meg, nem ismételjük át, nem térünk többször vissza rá. Ezért fotóztam a helyszíneket, résztvevőket, készítettem csoportképeket. A séták fotóanyaga általában még aznap megjelent a fészbuk oldalamon, a honlapomon, és ezzel még nem ért véget az emlékeztetés, hiszen a hét végén a Szatmári Friss Újság azok számára, akiknek fontosak voltak az itt elhangzott adatok, információk, lehozta az aktuális séta szöveg- és képanyagának jellemző részét.

A számítógépemen külön könyvtárakban tároltam a séták alkalmával készített fotókat, mert eleve szándékomban volt egy kis kötet, album megírása. Szatmárról sokan, sokszor, sokat írtak, magam is tucatnyi ilyen témájú kötet és számtalan cikk, tanulmány szerzője vagyok, ezért jogosan tehetnénk fel a kérdést, hogy akkor mi értelme van még egy ilyen kiadványnak? Szerintem azért volt értelme, mert ez az egyetlen olyan kötet, amelynek a főszereplői nem az épületek, a múlt, a séták szervezői, az ornamentika, hanem a szatmáriak. Ezt már a könyv bemtatásakor az érintettek is felismerték, ezért vásároltak, dedikáltattak rövid idő alatt több száz példányt belőle, és ezért fogynak olyan gyorsan ezek a könyvkereskedésekben.

Néha itt-ott azt is hallom, hogy a helytörténeti anyagok folyamatos közlésével, a sétákkal divatot teremtettünk, egyre nagyobb igény lenne hasonló akciókra Nagykárolyba, Tasnádon és másutt is. A fentiekben azért írtam bővebben sétáink természetéről, céljairól, hogy megértessem: sétálni, elmondani, felolvasni, megmutatni ezt-azt, erről-arról viszonylag könnyű feladat. Tartós ismereteket közölni, közösséget formálni, kötődéseket kialakítani már jóval nehezebb, de ilyen célok, elhatározások nélkül hozzá sem érdemes kezdeni az egészhez.

4. Vízháti Szamolcs Érdekvédelmi Társaság

A fentiek ismeretében talán kevésbé furcsának, rendhagyónak tűnik a Vízháti Szamolcs Érdekvédelmi Társaság vagy a Vízháti Szamolcs fészbuk oldal létrehozása. Aki kicsit is követte az itt megjelent híradásokat és összekapcsolta ezeket a honlapom, vagy a tavalyi tárlatom anyagával, az könnyen megértheti, hogy Szamolcs léte, története csak ürügy egy olyan közösség kialakítására, amely még a fogyasztói társadalom útvesztőiben sem feledkezik meg arról, hogy a természet elidegeníthetetlen részei vagyunk, tehát felelősséggel tartozunk neki.

A tavalyi tárlatom szórólapján, Szamolcs gondolatai között olvasható:

Élő környezetünk ma már nem csupán kiindulópont, ihletforrás, hanem ennél lényegesen több, egész lényünket meghatározó, megkerülhetetlen tényező. Nem a tulajdonunk, hanem mi vagyunk alárendelt tartozékai. Mennél távolabb kerülünk tőle, ez annál nyilvánvalóbbá válik.

Fogalmam sincs, milyen irányzatok, izmusok jelennek majd meg a lassan elviselhetetlenné váló technikai civilizációs kilengések, eltévelyedések ellensúlyozására. Ezeket a 20. század eleji művészeti irányzatok mintájára gyűjtőnéven szamolcsizmusnak nevezném.

A legtöbb mondához, legendához hasonlóan az ő történetének kezdete is homályos, ködös, bár mint létrehozója, éltetője még emlékszem ennek néhány részletére. Korán kelek, reggelente szívesen sétálok a Szamos parton, ahol a fákat, bokrokat, a vadkacsákat, kárókatonákat, a fölöttem szálló varjakat, darvakat, vadgalambokat a „kertem” természetes, elválaszthatatlan tartozékainak tekintem, időnként fotókat készítek róluk, és megosztom ezeket világhálós oldalaimon.

Ez nem volt mindig így, kezdetben, mint minden blokklakó én is a köznapi tárgyak, pillepalackok rabságában vergődtem, egészen addig, amíg nem szabadítottam fel magam két tárlattal, amelyek a Kortárs közhelyek, illetve A pillepalack kalandja címet viselték. Az emberek nehezen tűrik az ilyen direkt szembenézést a valósággal, nem csoda tehát, hogy a görbe tükröt fenntartásokkal fogadták.

Nézőpontváltást – a tartalmilag átmenetinek számító, Az élet szép című tárlatom után – az Ágak-bogak, emberek címet viselő hozott, amelynek egyértelmű üzenete, hogy ebben az elgépiesedő, okos telefonok, táblagépek, laptopok uralta világban már nem elég a természet szépségét, végtelen változatosságát dicsérni. Ezt a lehetőséget ugyanis magas szinten, árnyaltan és differenciáltan kimerítették az elődeink, ha valaki mégis utánozni kívánná őket, esélye sincs az érdemi újításra, a korszerűségről nem is beszélve.

Ezért döntöttem úgy, hogy a természet dicsőítése helyett a továbbiakban érzéseink, gondolataink ágakon, kérgeken, bokrokon, fatörzseken való felfedezésére koncentrálok.  Élő környezetünk ma már nem csupán kiindulópont, ihletforrás, hanem ennél lényegesen több, egész lényünket meghatározó, megkerülhetetlen tényező. Nem a tulajdonunk, hanem mi vagyunk alárendelt tartozékai. Mennél távolabb kerülünk tőle, ez annál nyilvánvalóbbá válik.

A 19. század végén, az iparosodó, városiasodó világ egyik kulturális mentőöve a szecesszió volt, amely változatos növényi ornamentikájával próbálta emlékeztetni az emberi társadalmat eredetére. Ha jó száz éve ez messzemenően indokolt volt, manapság már életbevágóan fontos. Fogalmam sincs milyen irányzatok, izmusok jelennek majd meg a lassan elviselhetetlenné váló technikai civilizációs kilengések, eltévelyedések ellensúlyozására. Ezeket én szamolcsizmusnak nevezném, bár tudom, hogy Szatmárnémeti nem művészeti központ és a lényeges váltások, törekvések sohasem a periférián jönnek létre. Ezzel együtt bárhol a világon, minden alkotónak – ha valóban az – meg kell vívnia a maga kisebb-nagyobb csatáit. Aki langyos beletörődéssel próbál belesimulni az adott, mások által körvonalazott keretekbe, annak minden megnyilvánulása, produktuma langyos és érdektelen lesz.

A szamosi szörnnyel úgy másfél éve találkoztam egy sétám alkalmával. A felkelő nap súrolt fényében kirajzolódott a feje, kecses törzse, elkeskenyedő farka. Békés, derűs lénynek tűnt, körülötte vadkacsák úszkáltak. Már az első pillanatban lenyűgözött, különböző szögekből, nézőpontból fotósorozatot készítettem róla, amelyet megosztottam a facebook oldalamon.

Sikere volt, többen még azt is feltételezték, hogy valódi élőlényről, esetleg úszó szigetről van szó. Azonosulni azonban csak akkor tudtak igazán vele, amikor nevet kapott, szó esett a családjáról, kedvenc szórakozásairól, elvágyódásairól. A nevét több tucat javaslat közül választottuk. Ezzel párhuzamosan logót és oklevelet is terveztem, az utóbbit azok számára, akik fotókkal, montázsokkal, versekkel járultak hozzá a történet terjesztéséhez, népszerűsítéséhez, bővítéséhez. Rövid idő alatt tucatnál is többet sikerült ezekből kiosztani.

Közben kiderült, hogy kisleányuk született: Vízháti Füves Alacska. Anyja, Vizella ma is szereti a virágokat, naplót ír, alkalmi frizurákat készít, Szamolcs hintát, játékokat fabrikál a gyermeküknek, aki szeret horgászni, sokat játszik a parton és naponta több csínytevés kezdeményezője. Valamennyien a szörnytanyán laknak, ahol hatalmas fatörzs nyúlik a vízbe, ezt egy kövekkel körberakott kis fürdőhely zárja le. Barátkoznak a vadrécékkel, madarakkal, halakkal, élik a mindennapi életüket, amelyet egy idő után nemcsak fotókkal, hanem a helyszínen készített kisfilmekkel is népszerűsítettem.

Az anyagtorlódás miatt a szörnynek szánt helyen állandó rovatok jöttek létre: Szörnyföldi fatáblák, Fejfák a szörnytemetőből, Mindennapi szamolcsságok, Szörnyföldi életképek, Alacska és Vizella hétköznapjai. 2017 őszén már olyan népszerűvé vált a család, hogy külön facebook oldalt készítettem nekik. Akkoriban merült fel bennem egy újabb egyéni tárlat gondolata, tehát megkezdtem a szokásos adat és anyaggyűjtést a képekhez.

Múlt év végén a Kossuth Rádió munkatársa, Pálfi Balázs interjút készített velem. Meglepetésemre első kérdését Vízháti Szamolccsal kapcsolatban tette fel, Budapesten ugyanis már tudtak róla. Nagyjából ugyanebben az időben vettem részt a Magyarország, szeretlek műsor szereplőjeként egy tévé felvételen, amelyben a bemutatkozáskor szintén meséltem Szamolcsról és családjáról, mint Szatmárnémeti egyik nevezetességéről.

A szörny különben közszereplő, rendszeresen fotózik, telefonál, naplót vezet, tud a számára létesített Érdekvédelmi Társaságról, annak mind a 60 tagjáról, akik között van jogi képviselő, idegenvezető, főkönyvelő, külügyi főtanácsos, portás, élelmezési tanácsadó, marketingigazgató, pszichiáter, szőke titkárnő, nagyon rendes tag, kedves nővér. Többen közülük Németországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Magyarországon, Ausztriában élnek

Barátságosnak, szelídnek tűnő környezete nem mentes a veszélyektől, félelmektől, hiszen éjszakánként vészjósló hangok verik fel a csendet, megmagyarázhatatlan jelenségek zajlanak, és állítólag olyan ijesztő szörnyszellemek ólálkodnak körülöttük, akik még egymástól is félnek.

A tárlat anyaga ezúttal is kis lépésekben, a megszokott módon, szinte magától értetődő természetességgel alakult, formálódott. Eredetileg ezt is ráma, üveg nélkül, még a végérvényesség, kinyilatkoztatás látszatát is messze elkerülve szerettem volna bemutatni, de egy párbeszéd során Szamolccsal rájöttem, hogy ő és családja igényesebb formára vágyik. Nem hagyhattam figyelmen kívül az óhaját, flexet, plexiglas lapokat vásároltam és a méretre való darabolás után rövidesen hozzáláttam a képek burkolásához.

Ezúttal mellőzöm – szintén Szamolcs kérésére – az előzetes bemutatókat, műtermi felvételeket az anyag összeállításának különböző szakaszairól, a tárlat megnyitásáig reprodukciókat sem szeretnék közzé tenni, de néhány képcímet elárulhatok: A főnök leereszkedik, Ádám és Éva, Alacska esernyője, Szörnyföldi cipzár, Alacska növénygyűjteménye, Csak mi ketten, Csomó, Csúcsok, Alacska kedvenc virága, Hazatérő, fáradt madár, Szörnyföldi huncutságok, Ősmadarak játékai, Szörnyföldi katedrális, Szörnyföldi kerítés részlete, Kompozíció a szörnyföldi amatőr művészek tárlatának anyagából, Körmenet, Vízháti Szamolcs létrája, Szfinx, Szívverések, Szörnyföld szépe, Szörnyszellemek, Telehold, Törpebolygók. Jelen írásom illusztrációi sem kész képek, csupán válogatott képelemek a kezdeti gyűjtésekből.

Mi köze a fentieknek a képzőművészethez? Ha a fogalmat a régi, 20. századi módon értelmezzük, nem sok. Amit készítek nem festmény és nem grafika, hanem egy összetett, döntően vizuális jellegű közlésmód 21. századi eszközökkel. Az anyag a kiállító termeken kívül világhálós oldalakon is megjelenik. Az érdeklődő nemcsak a képeket, de azok alakulását, a hozzájuk kapcsolódó történeteket, meséket, visszajelzéseket, írásokat is nyomon követheti, akár részesévé válhat a történet alakulásának, gazdagításának. A szamosi szörnynek így nem a tárlaton kell bemutatkoznia, hiszen jóval ezelőtt más forrásokból már sokan ismerik.

A művészet kortárs érzelmek és gondolatok közvetítése, Vízháti Szamolcs legendája az érzések és gondolatok közvetítésének egyik lehetséges, a hagyományos táblaképeknél, festményeknél, grafikáknál hatékonyabb, népszerűbb, több embert megérintő, a megszokott műfaji korlátokat átlépő módja. Nem monda, nem mese vagy tájkép, nem fotó és nem grafika, nem képregény, esetleg kisfilm, hanem a fentiek gondosan adagolt, tudatosan felépített együttese, amely egységként értelmezendő, értelmezhető. Meggyőződésem, hogy ha valaki a kortársaihoz szól – mert ki máshoz szólna – akkor alkalmazkodnia kell azok szokásaihoz, kommunikációs eszközeihez. Hiába jegyzi fel ékírással agyagtáblákra vagy papírkötegekre, vászondarabokra betűkkel, ecsettel, golyós- vagy filctollal a számára nagyon okosnak, tanulságosnak tűnő, de minden szempontból lejárt szavatosságú érzéseit, gondolatait, a kutya sem fogja elolvasni, megnézni azokat.

Nehezen elképzelhető egy ilyen tárlatnyitó Vízháti Szamolcs és családja személyes részvétele nélkül, bár félek, hogy ezzel elriasztanánk a szörnyek valódi, békés természetéről, értékteremtő életmódjáról mit sem sejtő meghívottakat. A mindenki számára elfogadható, megnyugtató megoldáson – ha egyáltalán létezik ilyen – még töprengem.