Munkácsy romantikusan realista festő volt. 1844-ben született, 56 évet élt, ő az egyik legnagyobb magyar festő, a trilógia pedig életművének legismertebb, legnépszerűbb, máig erőteljesen ható sorozata. Sokszor és változatos megközelítésekből írtak már Munkácsy életrajzírói ezekről az alkotásokról. Nevezték a művészt a színes széles vásznú 20. századi filmek előhírnökének, a kor legnagyobb szociológusának, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségei kiváló ismerőjének . Talán érdekes lenne tovább sorolni ezeket a túlbonyolított, kimondottan beavatottaknak szánt megállapításokat, ha nem tudnánk, hogy Munkácsytól távol állt minden hasonló, kívülről ráerőltetett  törekvés, ambíció. Esze ágában sem volt szociológiával foglalkozni és meg vagyok győződve arról, hogy ha egy csoda folytán megtekinthette volna a 20. század filmes szuperprodukcióit, azok sem nyerték volna el maradéktalanul a tetszését. Üresnek, tartalmatlannak, mondvacsináltnak, túlbonyolítottnak érezte volna szinte kivétel nélkül valamennyit. Miért? Mert Munkácsy nem szociológus, nem statisztikus és nem producer, hanem zseniális, érzékeny, bravúros kompozíciós- és rajztudással, színérzékkel megáldott, hatalmas  ambícióktól fűtött kiváló művész. Ehhez hasonlókat sokan írtak róla, ennek ellenére mégsem ezekből a jellemzésekből informálódtam. Többször jártam a Déri Múzeum Munkácsy Termében és a trilógia láttán szinte minden alkalommal meghatódtam. A Krisztus Pilátus előtt (1881), a Golgota (1884) és az Ecce Homo! (1896) 100 évvel a megfestésük után találtak egymásra Debrecenben. Mi a titkuk? Megítélésem szerint az együttes szereplés mellett az, hogy valamennyi itt látható személy, beleértve Jézust is olyan kifejezően megfestett hús-vér ember, akikkel első látásra azonosulni lehet, akik más öltözékben, más környezettel akár ma is köztünk élhetnének. Ilyen nézőpontból mond véleményt a művész ítéletről, kevélységről, együttérzésről, gyűlöletről, áldozatról, közömbösségről, megaláztatásról és felemelkedésről úgy, hogy átlépve az adott időszak korlátait, a tegnap és a ma emberének is közvetlenül üzen. Ma már közhely, hogy ezek az alkotások a nagy európai kulturális központokban, de még az Egyesült Államokban is osztatlan tömegsikert arattak. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a festményeken látható alakok egyszerre magyarok és nemzetköziek. Így válhattak ezek a művek hosszú időn keresztül az ezeréves keresztény Magyarország nagyköveteivé — mondhatnám, ha nem viszolyognék az ilyen cifra, dagályos mondatoktól. Hol lesznek ezek a szóvirágok már akkor, amikor Munkácsy alkotásai még mindig hatni fognak? A művész a tehetsége, hite, alkotó ereje mellett nem mindennapi bátorsággal nyúlt ehhez az örök történethez. Egyházi témát választott, tehát tudta, hogy mindez ünnepélyes, átszellemült ábrázolásmódot feltételez, de e mellett azt is pontosan felmérte, hogy alkotásával kikhez szeretne szólni, kiknek akar üzenni.

A filmről Munkácsy alig hallhatott, de a korában már elterjedt fotókat, mint segédeszközöket a kompozícióihoz rendszeresen felhasználta. Hagyatékában, különböző gyűjtemények anyagában számos olyan fotótanulmány maradt, amely erről tanúskodik. Az egyik  felvétel magát Munkácsy Mihályt ábrázolja a kereszten, ez a fotótanulmány a Golgota című kompozícióhoz készült. Sokan, sokszor írtak arról, hogy milyen hatalmas szellemi, fizikai erőfeszítéssel jöttek létre ezek a nagyméretű remekművek, de a keresztre kötözött művészről készült felvétel többről, a kifejezés érdekében önként vállalt szenvedésről is tudósít. Van Gogh mondta, hogy egy festő csak akkor ábrázolhat hitelesen egy széket, ha képes felfogni azt, hogy milyen érzés lehet széknek lenni. Van Gogh és Munkácsy Mihály kortársak voltak, de két külön alkotói világot képviseltek. A fentiek ellenére a posztimpresszionista Van Gogh és a hagyományos ábrázolásmódhoz makacsul ragaszkodó, realista Munkácsy Mihály művei között mégis számos párhuzam fedezhető fel. Az egyik legszembeötlőbb hasonlóság mindkettőjük alkotói bátorsága, az a több műben felfedezhető és tetten érhető elszántság, amellyel mindketten képesek sokak által sűrűn ábrázolt témákat teljesen újszerűen megjeleníteni. Mondhatjuk azt, hogy Van Gogh újító művész, Munkácsy pedig a konzervatív, hagyományos ábrázolásmódot képviseli? Mondhatnánk, csak akkor mit kezdünk a magyar alkotó Poros út című, több változatban is megfestett művével, amely a kor egyik legkifejezőbb, impresszionista, formabontó alkotása?

Ami a fenti címet illeti, lényegében nem egyszerűen múzeumról, hanem sokkal inkább múzeumokról érdemes szólni, hiszen a hét km hosszan elterülő termek és galériák sorában az évszázadok alatt több forrásból hatalmas és sokrétű, kitűnően rendszerezett, folyamatosan gondozott és felújított, több múzeumnyi anyag gyűlt össze. Mindezek bemutatásával a Vatikán mintegy példát mutat valamennyi érsekségnek, püspökségnek, világi gyűjteményeknek arra, hogyan kell közös értékeinknek gondját viselni, ezeket megőrizni, népszerűsíteni, közkinccsé tenni.

Ha valaki azt gondolná, hogy itt kizárólag katolikus, illetve keresztény alkotásokat őriznek, az alapvetően nincs tisztában azzal a szerepkörrel, amelyet az egyház felvállalt a századok során. Láthatóak itt ugyanis egyiptomi múmiák, etruszk alkotások, ékszerek, görög-római szobrok és természetesen középkori, reneszánsz, barokk egyházművészeti alkotások, valamint modern illetve kortárs vallásos tárgyú művek is.

Szokás olykor prüdériával, a mindennapi élet dolgaitól való eltávolodással vádolni a katolikus egyházat. Aki szeretne meggyőződni ennek az ellenkezőjéről, az feltétlenül jöjjön el ide, hiszen a konklávé (pápaválasztás), a legmagasabb szintű egyházi ünnepségek színhelyén, a Szixtuszi-kápolna mennyezetén, Michelangelónak köszönhetően női és férfi aktok tucatjai elevenítik meg a teremtéstörténetet. A próféták mellett ott vannak a pogány szibillák (Apolló jósnői) is, akiket régebben egy új társadalmi értékrend, tágabb értelemben a kereszténység eljövetele hirdetőinek is gondoltak.

Napjainkban Szatmár megyéből a turisták legtöbben Rómába zarándokutak, olcsó autóbuszos, csoportos kirándulások alkalmával jutnak el. Ha szerencséjük van és belefér a programba, akkor néhány órát eltölthetnek a Vatikáni Múzeumba is, miután a magas védőfalak árnyékában kiállták a rendszerint hatalmas, de viszonylag gyorsan fogyó sort és természetesen kifizették a 13 eurós belépti díjat. Az, hogy mit láthatnak 2-3 óra alatt a több tízezer remekműből, nem kérdés: szinte semmit. Nincs idő ugyanis a nézelődésre, mivel a látogatás ezekben az esetekben inkább folyamatos, fárasztó meneteléshez hasonlítható. Aki megáll, vagy netán szeretne hosszasabban elidőzni egy-egy műalkotás előtt, az könnyen lemaradhat a többiektől. A legelszántabbak akár egy napot is betervezhetnek a látogatásra, de nem sok esély van arra, hogy ezt meg tudják valósítani. Fizikailag, pszichésen ugyanis a terv kivitelezhetetlen, ezer emberből öten sem bírnák a strapát.

Mire nyílik mégis lehetőség egy ilyen röpke nézelődés alkalmával? Talán egy-egy közismert remekmű felismerésére, tűnő benyomások gyűjtésére. Rövid időre mondjuk, megpillantjuk a történelmi, művészettörténeti könyvekből már jól ismert Laokoón-szoborcsoportot, Periklész mellszobrát, Augustus császár márványba vésett alakját, néhány egyiptomi szarkofágot és már mehetünk is tovább. A hatalmas élményanyag, a remekművek tömkelegében arra már alig tudunk figyelni, hogy a termek, folyosók díszítései is a maguk nemében kiemelt művészi értéket képviselnek és csupán ezek behatóbb tanulmányozása napokat, heteket venne igénybe. Talán emiatt is gondolják a legtöbben azt, hogy amit nem nézhetnek meg a rendelkezésre álló idő kurtasága miatt, azt legalább fotó formájában hazaviszik. Ahol ez megengedett, villognak tehát folyamatosan,  feltartóztathatatlanul az olcsó digitális fényképezőgépek vakui. Persze ennek az igyekezetnek is megvan a maga hátránya. Aki fotózik, az kevesebbet lát és ez a megállapítás sajnos fordítva is igaz: aki nem fotózik, az kevesebbel marad.

Mi az amiért érdemes még ilyen körülmények között is ide látogatni? Szerintem elsősorban azért az összképért, általános benyomásért, amelyet még egy ilyen rövid kiruccanás is nyújthat, és amelynek a hatását nagymértékben felerősítheti, ha előre informálódunk a meglátogatandó helyszínekről, alkotókról, művekről. Segítségül manapság már számos forrás áll a rendelkezésünkre: CD-k, albumok, a világháló adatai, szórólapok és még sorolhatnám. A tanulás úgy tűnik ebben az esetben is megkerülhetetlen.

Ami engem illet, miután évtizedekig tanítottam művészettörténetet, először 2000-ben személyesen is eljutottam a Vatikánba. Ekkor döbbentem rá többek között arra — amit Leonardo da Vinciről, Michelangelóról és még sok élvonalbeli alkotóról mindig is tudtam — hogy milyen kiváló és bátor művész volt az első pápai megrendelések idején az alig  25 éves Raffaello Sanzio is. Ahogy az egykori  pápai lakosztály egymásba nyíló termeihez, az ún. stanzákhoz értem egyszerűen megváltozott körülöttem a világ. A művész freskóinak köszönhetően (Athéni iskola, Disputa, Parnasszus) egyik pillanatról a másikra dinamikusabbá, bátrabbá, kifejezőbbé, emberibbé vált minden. Emiatt máig hálás vagyok ennek a zseniális fiatalembernek, akinek már a maga korában, Rómában akkora sikere volt, hogy megrendelések tekintetében olyan szaktekintélyeket sikerült leköröznie mint Luca Signorelli, Pinturicchio, Perugino és mások.

Döbbent áhítattal bámultam sokadmagammal a múzeumi látogatás egyik csúcspontját, a Sixtus kápolna mennyezetét, miközben igyekeztem átérezni Michelangelo alkotó erejének páratlanságát, töretlen, már-már fanatikus hitét az általa teremtett lenyűgöző, monumentális, egységes képi világban. Szinte hallani véltem a művész kemény szócsatáit az elzavart, mihaszna segédekkel, vagy II. Gyulával, akit hadvezéri tevékenysége máig katonapápának is neveznek, és aki idős kora ellenére olykor maga is felkapaszkodott a jóval fiatalabb művész mellé az állványzatra, hogy dorgálással, fenyegetéssel sürgesse az általa igen nagyra értékelt, de meglehetősen nehéz természetű mestert. Szerintem ezekért az érzésekért, összegzésekért érdemes többször is ide látogatni, és ha két út között még sokat olvasunk, tájékozódunk közös értékeinkről, akkor a hasonló felismerések minden bizonnyal sokasodni fognak.

Első lépésben így juthatunk majd el oda, hogy megbízhatóan megkülönböztessük a fércműveket a valódi alkotásoktól. Ezt a folyamatot nehezíti, hogy minden híres múzeum, katedrális, műemlék környékét szerte a világon ellepik a  giccsárusok, és ez alól a Vatikán sem kivétel. Sikerük van, hiszen a félművelt látogató sohasem a minőségre áhítozik, azt valójában meg sem tudja közelíteni, érteni, helyette általában beéri annak látszatával, gyatra utánzatával is. Nála a lényeg minden esetben a kézzel fogható, tapintható birtoklás, ennek köszönhetően ő a potenciális, ideális vásárló és ezt minden kereskedő pontosan tudja. Mi látható egy-egy ilyen asztalon,  pulton? Többek között a festőművész Botticelli a tenger habjaiból születő Vénuszának szoborrá, nippé alakított változata, Michelangelo csecsebecsévé degradált Dávidja, aki, hogy ne unatkozzék társat is kapott maga mellé, egy csinos, lenge öltözetű leánykát. Kapható itt pár euróért tenyérbe is tartható Colosseum, Milói Vénusz, Augustus császár, Athéné gipszből, műanyagból, kerámiából, mindez ízlés szerint akár színes változatban is. Még elgondolni is félelmetes, mit tenne, ha élne, ezek láttán mondjuk Michelangelo, aki fiatalon fegyverrel a kezében védte Firenzét és a későbbiekben sem a szelíd, béketűrő természetéről volt közismert

Az Orsay Múzeum épületének elődje egy állomás volt, ennek a helyén régebben az 1871-ben lerombolt Orsay palota állt. Az állomásépületet 1987-ben alakították múzeummá, ebben többek között Renoir, Monet, Manet, Cezanne, van Gogh, Gauguin remekműveit tekintheti meg az érdeklődő.

Az átalakításban az a szokatlan, hogy az építész egyáltalán nem kívánta álcázni az állomás jelleget. Ennek a gyönyörű, de a felújítás idején már kissé elhanyagolt épületnek hatalmas, nyitott terét, üveg tetőboltozatát — mivel ideálisnak bizonyult az állandó tárlatok anyagának elhelyezésére — megtartották, felújították, és ezt a hatást felerősítendő, még két hatalmas óráját is az eredeti állapotában állították vissza. A francia építészek, képzőművészek, ipari formatervezők bátorsága, kreativitása, ötletessége számomra mindig sok meglepetést tartogatott, példaadó volt. A fentiek mellett még valami nagyon lényegest tudhattak az örök emberi természetről is, hiszen másképp aligha büszkélkedhetnénk manapság a kezdetekben sokak által kifogásolt, sőt gyűlölt Eiffel toronnyal, a Pompidou központtal, Patrick Blank függőleges kertjeivel és még sorolhatnám. A franciás könnyedség, újító bátorság, életszeretet szülötte az impresszionista festészet is, amelynek lendületét, átütő, sodró erejét csak azok értékelhetik igazán, akik jól ismerik az előzményeket is.

Mit érdemes megnézni ebből a hatalmas, több szinten elhelyezett anyagból? Természetesen mindent, de erre néhány napos párizsi tartózkodás alatt se idő, se lehetőség nincs. A válogatás minden esetben kultúra, ízlés dolga, engem személy szerint már jó ideje érdekeltek Honoré Daumier karikatúra mellszobrai, amelyeket a parlament tagjairól készített. Többek között ezeket is itt láthatja a látogató, de a legtöbben ösztönösen a legfelső emelet felé igyekeznek, ami nem véletlen, hiszen itt természetes fényben tekinthető meg az impresszionista és posztimpresszionista gyűjtemény.

Itt látható a művészettörténet egyik megítélésem szerint legerotikusabb festménye, Manet Olimpiája is. Edouard Manet nem tartozott az impresszionistákhoz, újszerű látásmódjával mégis részese a festészet 19. századi forradalmának. A festményén megjelenített női akt 1863-ban nemcsak természetes közvetlenségével dühítette fel, bizonytalanította el az akadémista, konvencionális látásmódon, mitológiai utalásokon nevelkedett, álszemérmes párizsi kispolgárokat, hanem a kompozíció és a színek használata  szempontjából is addig szokatlan, újszerű megoldásokat nyújtott.

Az igazi élmény számomra itt is a nagy újítók képeivel való közvetlen találkozás volt, azok műveivel, akik a 19. század második felében megajándékozták az emberiséget a természet színes, állandóan változó varázsának, lüktetésének képi megjelenítéseivel. Aligha akad olyan művészettörténész, képzőművész napjainkban, akire fiatal korában ne hatott volna a Vincent van Gogh festményeiből áradó direktség, szeretet, vagy Monet kísérleteinek komolysága, kitartó alapossága mellett, alkotásainak magától értetődő természetes könnyedsége, varázslatos játékossága. Tanulmányaink során millió reprodukció, leírás, értő elemzés avatott be a kor remekműveinek titkaiba és alakította, csiszolta a róluk alkotott véleményt egy olyan diktatúra körülményei között, amelyben az illeszkedést elutasítóknak reményük sem volt arra, hogy valaha élőben láthatják majd a tanultakat. Talán e miatt is féltem kissé a személyes találkozástól, pontosabban attól, hogy a közvetlen élmény miatt sérülhet az évtizedek óta terebélyesedő, formálódó, mélyülő kötődés. Nem csalódtam, — talán ez a legfontosabb következtetés, amellyel az Orsay Múzeumban tett röpke látogatás után távoztam. A helyszínen is meggyőződtem arról, amit mindig is tudtam, hogy Gauguin, Cezanne és a többiek alkotásainak kifejező ereje, hitelessége, őszintesége még részben sem a róluk szóló legendáknak, értő vagy ösztönös rajongói imádatnak, elfogult szakértők, elemzők túlzásainak köszönhető. Ezek a remekművek ma is töretlenül élnek, hatnak és fütyülve a pillanatnyi divathullámokra, nézőpontokra: erősek, hitelesek, ragyogásuk töretlen.

Itt látható a Van Gogh szobája Arles-ban című alkotás is. Mit írt erről bátyjának  a művész? Idézem keresetlen, mégis megkapóan direkt sorait: „Ez egész egyszerűen a hálószobám. A szín kell főleg hozzá, amely egyszerűségével a dolgok nagystílűségét, a nyugalom és az alvás gondolatát sugallja. A képnek el kell érnie azt a hatást, hogy a fejet vagy sokkal inkább a fantáziát megnyugtassák.” Ez a festmény számomra a hétköznapi csodákba vetett hitről szól. Napfény sziporkázik az ablakon túl, de a belső tér domináns színe is aranyló narancssárga, már-már nem e világi béke ragyog be mindent.

Közel harminc képet festett a Rueni katedrálisról Claude Monet különböző időpontokban, napszakokban, ebből 4-5 is látható itt egymás mellett. Aki külön-külön ismerte meg ezeket az alkotásokat annak számára nem várt, nagy ajándék ez az összehasonlításra  is lehetőséget nyújtó bemutatás. Cezanne műveiből egyetlen festmény látványa is ritka élmény, egy teljes, minőségi válogatás megtekintése bárkit kárpótol a fáradtságért, a belépti díjért, az elszalasztott programokért.

Természetesen tudom, hogy néhány sor kevés egy ekkora anyag bemutatására, de nem is ez a célom. Írásaimat azoknak szánom, akiket útjaik során a bevásárláson, a céltalan bámészkodáson túl kulturális örökségünk kincsestára is érdekel. Aki teheti, nézze meg ezt a gyűjteményt, innen kivétel nélkül mindenki gazdagodva távozhat.

Csodavárók vagyunk valamennyien, úgy érezzük, úgy hisszük, hogyha legalább egy kis mértékben részesei lehetünk az emberiség élvonalbeli kulturális megvalósításainak, azáltal jobbak, gazdagabbak, műveltebbek lehetünk.

Aki olyan szerencsés, hogy eljuthat Párizsba, az általában ezt a múzeumot is meglátogatja. A francia fővárosba nagyon sokan utaznak, talán kicsit ennek is köszönhető, hogy a Louvre a világ leglátogatottabb múzeuma. 2009-ben falai között 8,5 millió, a második helyen szereplő londoni British Múzeumban 5, míg a New York-i Metropolitan Múzeumban 4,8 millió érdeklődő fordult meg, miközben az Orsay Múzeumot, amely szintén a Szajna partján, a Louvre közelében található, mindössze 3 millióan látogatták.

Sokan már odahaza utána néznek, megtanulják, hogy maga az épület 1200 körül erődnek készült, később a XVI. századtól újjáépítették, majd királyi palotának használták, mígnem XIV. Lajos, a napkirály áttelepült Versailles-ba. Gyönyörű barokk lovas szobra ott látható az épület előtti téren.

Ezek után festők és szobrászok csapata költözött a termekbe, s az épület először fennállása óta a szépművészet központja lett. Később a Francia Akadémia is itt rendezkedett be. Múzeumként 1793-tól kezdett működni, az 1800-as évek elején Napóleon Múzeumnak is hívták. A javítási, átalakítási munkálatok az ő idején kezdődtek el, majd III. Napóleon korában folytatódtak.

A fentiekről bárki tudomást szerezhet szórólapokból, albumokból, vagy a világhálón található hatalmas adat és képmennyiség alapján. Természetesen ezernyi virtuális látogatás sem pótolhat egy igazit, hiszen amíg a világhálós anyagok csak információkat, tájékoztatást nyújtanak, addig egy valódi látogatás alkalmával olyan élményt, összbenyomást lehet szerezni, amely meggyőződésem szerint semmi mással nem pótolható. Nagyon nehéz lenne szavakba leírni ezt a jórészt hangulati elemeket, érzéseket magába foglaló tapasztalatot. A valóságban a városok, múzeumok, természeti csodák mindig másak, mint a képeken, hiszen a látottak átszűrődnek a látogató személyiségén is. Ez a másság az előzetes információkkal együtt nyújthat egy olyan érzést, összbenyomást, amelynek köszönhetően kicsit magunkénak is érezhetjük az emberi kultúra kincseit.

Párizsnak nem egy, hanem több olyan eleve megkérdőjelezett, szidott, kifogásolt építménye van, amely a későbbiekben a város jelképévé vált, ezek egyike a Louvre piramisa, amely lényegében egy kb. 21 m magas és 35 m oldalhosszúságú épület, amelyet vastag, áttetsző üveglapok borítanak. Mit keres ez a hipermodern technikai, építészeti megvalósítás a gyönyörű, díszes, régi épületek mellett? Lényegében annak a hatalmas fluktuációnak a megkönnyítését, leegyszerűsítését hivatott szolgálni, amely napjainkban is folyamatosan nő?  

Ismerve a patinás, reprezentatív épület történetét, kicsit félve gondoltam az első találkozásra, arra, hogy ez a több mint bátor stílusváltás nálam is visszatetszést, csalódást, bosszúságot fog okozni. Nem így történt. A Carousel-diadalív után felbukkant, a három épületszárny közé ékelt üvegpiramis látványa már távolról sem zavart, a belsejében — ahonnan kitűnően látszanak a szépen tagolt, régi, tömör épülettömbök — pedig egyszerűen, magától értetődő módon természetesnek, funkcionálisnak hatott az egész.

Az egyértelmű, vitathatatlan tény, hogy egy hatalmas, több milliós évi forgalomra berendezkedett képtárnak alapvetően szüksége van valamilyen központi, elosztó helyre, teremre, ahol a látogatókat fogadják, akik használhatják a ruhatárat, csomagmegőrzőt, mellékhelyiségeket, mozgólépcsőket, vásárolhatnak albumokat, prospektusokat, ihatnak egy kávét, megreggelizhetnek, ahol ellenőrzik a jegyeket, táskákat stb..

Nincs olyan magára is valamit adó múzeum, képtár, amely ne rendelkezne hasonló terekkel. Van ilyen modern kiképzésű helyiség, aula a Vatikáni Múzeumban és a British Múzeumban is. Mindkettőt utólag alakították ki, de megítélésem szerint közülük a legsikerültebb, legérdekesebb, legötletesebb megoldás a párizsi, amely a tévhittel ellentétben nem teljesen idegen a Louvre szellemiségétől, gondoljunk csak a múzeum egyedülálló, világhírű egyiptomi gyűjteményére.

Az ellenzőknek vajon átfutott-e az agyán, hogy legalább ennyire idegen környezetétől a római Szent Péter tér egyiptomi obeliszkje, amelyre szintén sikerült megfelelő indokot, magyarázatot találni az aggályoskodók számára. Így vált az obeliszk — amelyből Rómában a császárság korából több is található — a kereszténység győzelmi jelképévé a pogány hit felett. Ez ugyan kicsit erőltetett magyarázat, de ha aránytalanul nagy, túlméretezett a tiltakozás, akkor talán még egy ilyen ötlet is megteszi.

Sajnos az akadékoskodók legalább ennyire találékonyak, és ez olykor elég sok galibát okoz. Még a piramis elkészülte előtt, az 1980-as években kapott szárnyra az a párizsi legenda, hogy az építmény pontosan 666 üveglapból áll. Főleg a túl modern alkotás ellenzői terjesztették előszeretettel gyanús, sátáni eredetét, voltát. Ez persze babona, meg ráadásul nem is igaz, de a terjesztők joggal hihették, hogy a kategorikus megállapításnak senki se számol utána. A tervezőiroda tájékoztatója szerint az üveglapok pontos száma: 698.                  

A piramist Ieoh Ming Pei, a kínai származású amerikai építész irodájában tervezték és 1989-ben adták át. Innen közelíthető meg valamennyi állandó és időszakos kiállítás.

Mit érdemes megnézni a több mint 350 ezer alkotás közül? Természetesen mindent, hiszen ebbe a világhírű gyűjteménybe egyetlen mű se véletlenszerűen került. Mint már több helyen említettem, a rendelkezésre álló idő, a lehetőségek figyelembe vétele nélkül nem érdemes múzeumi látogatásra menni. Még az utazás előtt ki-ki eldöntheti, mi az, ami közelebbről érdekli, miről szeretne összképet, mélyebb, tartósabb benyomást nyerni?

A földszinti Sully- és Richelieu- szárnyban láthatók a keleti művészeti értékek, többek között Hammurappi törvénykönyve, a világ első, kőbe vésett jogi irata, és a mezopotámiai szobor, az imádkozó Ebih-il. A Sully-szárny déli oldalán található a múzeum egyik büszkesége, a Milói Vénusz, melyet 1820.-ban vásárolt meg a francia kormány. Ezt a tényt azért is érdemes kiemelni, mert nagyon sok remekmű nem vásárlással vagy csere folytán került a gyűjteménybe. A földszinti Denon-szárnyban van a gyakran reprodukált, közismert etruszk szarkofág, amely tetején egy heverő házaspár látható.

Nagyszerű, felemelő érzés találkozni az albumokból, tankönyvekből, művészettörténeti kézikönyvekből jól ismert alkotásokkal, de azért ennek is megvan a maga hátránya, rizikója.  Mit tehetünk az ellen, hogy ezek a profi fotósok által ezerszer reprodukált művek a személyes találkozások alkalmával ne okozzanak csalódást? Erre sincsenek receptek, a saját tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy két dolgot kell az ilyen alkalmakkor feltétlenül megszívlelni, betartani.

Az első a telítődésre vonatkozik. Nem szabad mindent megnézni, ami a szemünk elé kerül egy 3—4 órás látogatás alkalmával, mert nagyon hamar telítődünk a látnivalókkal, és így könnyen elveszítjük az érzékenységünket a ritka, kiemelt értéket képviselő remekművekkel szemben is. Olyan ez, mint egy több fogásból álló díszvacsora, ahol csak óvatosan, megfelelő időbeosztással kell kóstolgatni az előételt és az italokat ahhoz, hogy élvezni tudjuk a többi fogást: a főételt, a válogatott borokat és a desszertet is.

A második megszívlelendő dolog a ráhangolódás. Ez csak úgy lehetséges, ha előzőleg tájékozódunk a megtekintendő remekmű helyéről, környezetéről, koráról, keletkezésének körülményeiről, a szerzőről és esetleg arról is, hogyan került az alkotás a gyűjteménybe. A mellesleg, felületesen, futólag látott csodákról, csak gyorsan feledésbe merülő, felszínes benyomások szerezhetőek.

A Denon-szárnyban megtalálhatók Michelangelo szobrai, többek között két rabszolgája, amelyeket eredetileg II. Gyula pápa síremlékére készített. Mint tudjuk ez a síremlék sohasem készült el, még a pápa halotti urnája is elveszett az egyik katonai csetepaté alkalmával.

Az első emeleti Denon-szárnyban több más olasz mester (Tiziano, Tintoretto, Raffaello stb.) remekműve mellett látható a Louvre másik büszkesége, a Mona Lisa. Ugyancsak az első emeleten van a Nagy Galéria, melyben neves francia művészek (Delacroix, Géricault stb.) mellett El Gréco és Goya képei is megtalálhatók. A fentiek alapján joggal hihetjük, hogy a látogatók számára a Denon-szárny a múzeum legfontosabb, leglátogatottabb épülettömbje.

A Richelieu- és Sully-szárny második emeletén is a képeké a főszerep. Itt tekinthető meg többek között Rembrandt festménye, a Bethsabé fürdője is.

Ahogyan a termeket, folyosókat járjuk, a központi térre néző ablakokon át folyamatosan látjuk a piramist. A látvány egyrészt megkönnyíti a tájékozódást, másrészt rájöhetünk arra is, hogy a sokak által túl merésznek tartott épület ezekből a nézőpontokból sem tűnik idegennek, furcsának. Ezt többek között az arányainak és az áttetszőségének is köszönheti.

A múzeumban 16 ezer kosztüm, 30 ezer textilminta és 35 ezer divatkellék is látható, plakátgyűjteménye mintegy 100 ezer darabból áll. Ne lepődjünk meg azon, ha a termekbe rajzoló diákokat, olykor felnőtt művészeket is láthatunk munka közben. Franciaországban a múzeumi rajztanításnak, óráknak, tanulmányoknak komoly hagyományai vannak, a franciák többek között ezzel is világszerte divatot teremtettek.

Kik látogatják? Nincs olyan náció a világon, amely képviselői a japán turistáktól az arab üzletemberekig ne fordulna meg ezekben a termekben.

2008-ban jártam először itt, és úgy távoztam, hogy már a kijárat előtt visszavágytam. Míg a turistacsoport, amellyel Párizsba érkeztem a Defense negyedbe ment bámészkodni, bevásárolni, egy művészetet szerető kollégával még aznap délután visszatértem ide pár órára. Ekkor rögződött bennem újra az a régi felismerés, hogy a megismételt múzeumi látogatások minden alkalommal újabb, váratlan felfedezésekhez, olykor maradandó élményekhez vezethetnek.

A belépőjegy nem mondható drágának, 9 euróba kerül, de a 18 éven aluliaknak ingyenes és ezen kívül még számos anyagi kedvezményt biztosít célcsoportok számára a vezetőség.

 Miért az egyik legnagyobb múzeum a Louvre mellett? Mert több mint 13 millió tárgyat őriz a Föld minden sarkából, az őskortól napjainkig. Még a kiemelt kiállítási tárgyainak a száma is meghaladja a 4000 darabot. A British Múzeum gyűjteményének elrendezése ésszerű, áttekinthető, hiszen országokként, kontinensenként van csoportosítva.

Ha már a rekordoknál tartunk, itt látható Európa legnagyobb üvegtetővel fedett közösségi tere, amelyet 2000-ben avatott fel II. Erzsébet királynő. A múzeum kiállításai mellett kutatásairól is híres, komoly eredményekkel büszkélkedhet többek között az archeológiai leletek kémiai vizsgálata területén. Elképesztő mérete miatt (4 emeletes és 54627 négyzetméter alapterületű) legalább 1 napos bejárást igényel.

Az épületet Robert Smirke tervezte, ezt 1857-ben bővítették ki a tér közepén álló Olvasóteremmel, amelyet testvére, Sydney Smirke tervezett. 42 méter átmérőjű, 32 méter magas félgömbkupolájú, acélvázas szerkezetről van szó. Ki volt Robert Smirke? Művészcsaládból származott. Apja, festő és könyv illusztrátor (Robert 1752-1845). Építészetet először magánúton tanult, majd a Királyi Akadémián folytatta megkezdett tanulmányait.  A legismertebb terve a British Múzeum. Ez a neoklasszikus stílus jegyében született középület, magas jón oszlopsorai, timpanonos főhomlokzata méltóságot, harmóniát,  kiegyensúlyozottságot áraszt. A bejárat görög templomhoz hasonló portikusz. 1854–57 között épült, rövid idő alatt számtalan, hasonló rendeltetésű európai építészeti alkotás mintapéldája, előképe lett, gondoljunk csak a budapesti Szépművészeti Múzeumra és még hosszan sorolhatnám a példákat.

Az üvegkupolát a Norman Foster által vezetett csoport tervezte. Ez a hipermodern, ezredfordulós szerkezet olyan alacsony, hogy kívülről nem látszik, de olyan magas, hogy nem takarja el belülről a különböző épületszárnyak monumentális, klasszicista bejáratait. Ez az új rész megkönnyíti a tájékozódást, ugyanakkor oktatási központnak, üzleteknek, kávézóknak, látogatói tájékoztatóknak is helyt ad. Korábban — akárcsak a párizsi Louvre-ban — igen nehezen lehetett itt is eligazodni, kicsit leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk, hogy a Louvre piramisához hasonlóan ez a hatalmas, világos, fedett, de áttetsző tér egy évtizede jelentősen megkönnyíti a látogatók számára a különböző gyűjtemények megtalálását, megközelítését, már belépéskor otthonos, barátságos miliőt teremt.

            A látogatás, mint Anglia állami múzeumaiba általában itt is ingyenes, évente több millióan keresik fel a földkerekség minden részéről. Tisztelet parancsolnak az épület méretei, arányai, de a fentieknél még erőteljesebben hat az ide érkezőre a kiállított gyűjtemények gazdagsága, változatossága. Ezekben a termekben járva, akarva-akaratlanul érzi, tapasztalja az ember, hogy a bemutatott tárgyak tízezrei mögött egy hatalmas világbirodalom áll, amelyeket legtöbbször kulturális kettősség jellemez. Egyrészt minden lépésnél érezni az angol birodalmi felsőbbrendűséget, amely mintegy feljogosította annak idején az angolszász arisztokráciát, tudósokat, gyűjtőket, archeológusokat arra, hogy a világ művészeti örökségének legjavát a fővárosba, Londonba vigyék. Másrészt vitathatatlan, megkérdőjelezhetetlen az igyekezet, amellyel az angolok az ide szállított értékeket az évszázadok során felújították, tudományosan feldolgozták, megőrizték, közkinccsé tették az egész emberiség számára.

A fentiek miatt sem tudok egyetérteni azzal az ismerősömmel, aki lakonikus egyszerűséggel azt állította, hogy a British Múzeum jórészt lopott holmik, rabolt tárgyak, illetve aprópénzért, fondorlatosan kicsikart javak gyűjtőhelye. Gondoljunk csak bele, hogy mi történt volna az itt látható kiállítási tárgyak legnagyobb részével az eltelt évszázadokban, ha avatatlan kezekbe kerülnek, vagy ha senki sem foglalkozik az értő, elővigyázatos feltárásukkal, megmentésükkel.

A várható következményekhez nem kell távoli példákat keresnünk. Elég, ha visszagondolunk arra, hogy a közelmúltban, a kommunizmus évei alatt, mi történt térségünkben a gazdátlanul maradt kastélyok, udvarházak, egyházi ingatlanok berendezési tárgyaival, könyvtáraival, stílbútoraival, díszítményeivel, hogy arról az emberi, erkölcsi veszteségről ne is beszéljünk, amelyet a csúfosan megbukott rendszer analfabéta képviselői kisebbrendűségi érzéseikből fakadóan a kiművelt koponyák ellehetetlenítésével, tudatos tönkretételével okoztak és a tehetetlenségi erő folytán ilyen-olyan indokból okoznak olykor még ma is.

Számomra a British Múzeumban töltött néhány óra alatt a meghatározó élményt ezek a domborművek, szobrok jelentették (02). Természetesen a látogatás előtt is tudtam, hogy a szobortervek Pheidiasz munkái, a kivitelezést is ő felügyelte. Valamennyi szobrász nevét viszont nem ismerjük, csak a faragványok minősége sejteti, hogy igen jelentős, élvonalbeli mesterek is akadhattak közöttük. Egy dolog a remekműveket reprodukciók, fotók, leírások alapján tanulmányozni és egészen más szemtől-szembe látni őket. Mindig is hittem a „görög csodában”, ez a találkozás megerősítette a hitemet. Hol az a szobrász manapság, aki ezeket a kifejező, lendületes, hittel, élettel teli alakokat ilyen minőségben ki tudná faragni, és hol az a képzőművész, aki egy ilyen egységes, grandiózus koncepciót egymagában fel tudna építeni?

Rövid ideig eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mit szólna a művész, ha egy csoda folytán megpillanthatná alkotásait ezen a helyen, ebben a környezetben. Természetesen önmagában biztosan felháborodna, hiszen alkotásait kiragadták abból az egységből, kontextusból, amelybe szánta, és ahol a legjobban érvényesülhetett volna üzenetük. De nagy valószínűséggel senkinek sem a személyes felháborodásáról, művészi önérzetének durva megsértéséről beszélne, hanem Athéné istennő, a bölcsesség, az igazságos háború, a jog, az igazságosság, a művészetek, a kézművesség és a képzés istennője nevében tiltakozna, az ő megsértését tenné szóvá. Ezt a templomot a görögök ugyanis az Athéné istennő tiszteletére épített fogadalmi ajándéknak szánták, és az ehhez hasonló felajánlásokat annak idején nagyon komolyan vették.

Senki se gondolja azonban, hogy ebben a korban csupán emelkedett hangulatú, örök érvényű dolgok történtek, születtek. Pheidiászt a remekművei ellenére, koholt vádak alapján Athénben elítélték irigyei, és emiatt menekülnie kellett, ami a későbbiekben nem gátolta meg őt abban, hogy megalkossa az ókori világ hét csodájának egyikét, az olümpiai Zeusz-szobrot. Két dologgal vádolták meg. Az első, hogy az Athéné szoborra szánt arany egy részét eltulajdonította, ennél a vádnál azonban a művész viszonylag egyszerűen be tudta bizonyítani az ártatlanságát. A második vádat — amely már belemagyarázásoknak is helyt adhatott — jóval nehezebb volt elhárítania. Azt vetették a szemére, hogy Athéné pajzsán önmagát és Periklészt, a barátját is ábrázolta, és ezzel az egyik legnagyobb bűnt, az elbizakodottság vétkét követte el. Sokan gondolták, gondolják úgy, hogy ezek a támadások nem is annyira Pheidiász, hanem a barátja, Periklész ellen irányultak. Tény — ez a kis epizód is bizonyítja — hogy a koncepciós per se kommunista találmány, ennek is megtaláljuk az előképeit az eltelt századok, évezredek során.

Hosszú ideig törtem a fejem a látogatás előtt azon, hogyan juthattak el az egyiptomi sírkamrák festményei Londonba. A helyszínen a rejtély egyetlen pillanat alatt megoldódott: falfestményeket csak falastól, illetve az alatta lévő vastag alapozó réteg szakszerű lefejtése után lehet szállítani. A Nílus deltájában vadászó egyiptomi herceget ábrázoló híres jelenet is így került a múzeumba (05), több tucat más, immár közismert (06, 07) ábrázolással együtt.

Ha már megkérdeztük Pheidiászt, nem ártana legalább gondolatban elbeszélgetni az egyiptomi sírkamrák névtelen, de nagy becsben tartott mestereivel is, hiszen alkotásaikat ők sem az embereknek, nem tömeges megtekintésre, hanem az isteneknek, az örökkévalóságnak szánták. A sírkamra díszítése, az ide szánt jelképes, áldozati tárgyak elhelyezése után az ajtókat lezárták, lepecsételték, elméletileg ide halandó többé be nem léphetett. Íme, a görög és egyiptomi csodák egyik titka. Az isteneknek szánt, róluk szóló ábrázolásokat magától értetődő természetességgel hatja át a tökéletesség iránti sóvárgás, az erre való törekvés igénye. Az ókor remekművei is azt bizonyítják, hogy a tehetség és a tudás mellett a hit, az elkötelezettség  tette halhatatlanná ezeket az alkotásokat.

Nem láthattam tehát a teljes anyagot, de találkoztam néhány olyan remekművel, amelyekről, mint kiderült eddig csak közhelyeket ismertem, tanítottam. A múzeumnak világhírű, egyedülálló gyűjteményei vannak: itt látható az 1802-ben megszerzett Rosette-i kő, a világ legrégibb üvege Egyiptomból, a páratlan múmiagyűjtemény, valamint a világ legnagyobb ékírásos gyűjteménye is. Itt őrzik Michelangelo, Leonardo, Dürer rajzait és rézkarcait, számunkra említésre méltó a Hungarica gyűjtemény is, amelyben több régi magyar nyomtatvány egyedi példánya található.

Ezekben a termekben is találkoztam a helyszínen rajzoló művészekkel, bár jóval kevesebbet láttam, mint a Louvre-ban.

Sokak képzelőerejét mozgatja meg az itt kiállított Kristálykoponya, különösen azóta, hogy ez egy fantáziaelemektől átszőtt kalandfilm főszereplője lett. Jó tudni, hogy a British Múzeum kiváló szakemberei az itt látható koponya eredetét nagy valószínűséggel európainak, 19. századinak, és prekolumbán hamisítványnak minősítette. Ennek ellenére kiállították, mert egyrészt szép, és a látogatók körében rendkívül népszerű darab.

Közismert tény, hogy páratlan a múzeum múmiagyűjteménye, amelyben olykor természetesen egy-két hátborzongató példány is akad. Van, aki szereti az ilyesmit. Ezeknél számomra jóval érdekesebb volt az egyiptomi használati tárgyakat, ékszereket, kultikus szobrocskákat bemutató üvegszekrények megtekintése.

Ékírásos táblák, domborművek tömegét is láthatjuk itt, de érdekes, sőt izgalmas a Kolumbusz előtti amerikai valamint az afrikai gyűjtemény is.

A múzeum termeiben barangolva nagyon szépen faragott római kori családi sírköveket (07) fedezhetünk fel, az életszerű, szinte hiperrealista arcképek kifejező erejének hatását sokáig magán érezheti minden figyelmes, az átlagnál kicsit érzékenyebb, nagyobb beleélő képességgel rendelkező látogató.

Milyen lehetett Mauszolosz és felesége? Ki tudhatja, gondoltam még pár hónapja, amikor tudomásom sem volt arról, hogy a Halikarnasszoszi mauzóleum néhány szobrát, amelyek egy XII. századi hatalmas erejű földrengés óta évszázadokon keresztül lapultak a föld alatt, a XIX. században brit régészek kiásták és a British Múzeumba szállították. Itt találkoztam velük először (05).

Mint már említettem, nagyon szép és gazdag a múzeum ókori mezopotámiai, folyamközi gyűjteménye (06), aki figyelmesen megnézi az itt látható nemes és komplex formavilágú domborműveket, fantázialényeket,. már nem érzi annyira egyedülállónak, semmiből születettnek a klasszikus görög szobrászat fénykorát sem.

Hosszan, sok-sok további részletben, leltárszerűen sorolhatnám a továbbiakban a látnivalókat (a helyszínen 2009-ben több száz felvételt készítettem), de számomra a legtöbb ide látogató turistához hasonlóan a gyűjtemények, a termek hangulata volt igazán érdekes, vagyis az összbenyomás. Milyennek nevezhetném ezt? Felkavaró, elbizonytalanító és egyben megerősítő, egy újabb élmény, bizonyíték az emberiség kultúrájának végtelen változatosságáról, gazdagságáról. Hány emberöltő lenne szükséges ennek a hatalmas, századokon keresztül felhalmozott, sokrétű ismeretanyagnak, iskolapéldának a közelebbi megismeréséhez? Fogalmam sincs, de meggyőződésem, hogy ilyen életcélja eleve nem lehet senkinek. Szerintem a legnagyobb nyereség az, hogy a hasonló kiruccanások tudatosíthatják bennünk: kultúránk tárházai nem csupán gondosan felhalmozott, rendszerezett, megosztható és tanítható ismeretanyagok lelőhelye, hanem a fentieken túl olykor a rácsodálkozások, megdöbbenések, önfeledt gyönyörködések, elbizonytalanodások színtere is lehet.

A román gyűjtemény a palota 11 termében nyújt átfogó képet a hazai képzőművészeti életről, a kezdetektől napjainkig. Többek között Theodor Aman, Nicolae Grigorescu, Ion Andreescu, Ştefan Luchian, Theodor Pallady, Dimitrie Paciurea, Constantin Brâncuşi, Nicolae Tonitza, Ion Jalea, Corneliu Baba, Alexandru Ciucurencu reprezentatív műveivel találkozhatunk. Átfogó, részletes, ugyanakkor igényes válogatás ez, arról nem is beszélve, hogy az itt bemutatott művek alapos ismerete nélkülözhetetlen mindazok számára, akik valamilyen szinten tanulják vagy tanítják a román képzőművészet történetét, illetve művészettörténészként, műkritikusként írnak erről.

            A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a N. Grigorescu Képzőművészeti Intézet, művészeti muzeológia fakultásának hallgatójaként, bukaresti tartózkodásaim során szinte napi rendszerességgel látogattam ezt az intézményt. Akkoriban a bejárata még a palota jobboldali szárnyában volt. Mivel egy utcányira laktam a múzeumtól, ezt könnyedén meg is tehettem, és állíthatom, hogy lényegében csak ezekben az években tanultam meg múzeumot látogatni annak ellenére, hogy ekkor már majd másfél évtizede rajztanár voltam.

Mire jöttem, jöhettem rá ezekben az években? Többek között arra, hogy a hosszú, mindent megismerni akaró látogatások rendkívül kifárasztják fizikailag és szellemileg is az embert, tehát emiatt legjobb, ha ezek időtartama nem több mint egy óra. Múzeumba nem szabad csúcsidőben (délelőtt, kora délután)  menni, legjobb, ha az időpontot a zárás előtti órára időzítjük. A látogatásokat — ha erre lehetőségünk nyílik — érdemes előre eltervezni, és a kiválasztott kornak, alkotónak, alkotásnak a keletkezéséről, az alkotóról, annak életkörülményeiről érdemes előzetes információkat gyűjteni. Egyetlen alkalommal nem szabad egy-két teremnél többet meglátogatni, a kedvenceinkre jó, ha egy teljes, esetleg több egymást követő látogatást is szánunk.

Az oda járók közül annak idején nem sokan vallhatták a fenti elveket, hiszen a múzeum teremőreinek szemében eleinte meglehetősen furcsának, sőt talán gyanúsnak tűnt az a késő délutáni, állandóan visszatérő látogató, aki miután sietős léptekkel, szenvtelen arccal, gyorsan végigvonult 7-8 termen, egészen a zárás pillanatáig egy-két műalkotás előtt időzött. Természetesen — ahogy az várható volt— néhány hét alatt megszoktuk egymást, sőt olykor beszélgettünk is.

Rövid idő alatt nekem is akadtak kedvenceim. Itt kerültem közelebb többek között Domenikos Theotokopulos (El Greco) különös, felkavaró, transzcendentális, a hétköznapi csodákon messze túlmutató alkotói világához. Többször visszatértem hosszabb-rövidebb időre a terembe, hogy az itt kiállított három alkotással: Királyok imádása, Mária eljegyzése, Szent Mauriciusz mártíromsága „beszélgessek”.

A műalkotások közül a legkisebb, legjelentéktelenebbnek, kompozíciós szempontból legegyszerűbbnek tűnő festmény a Mária eljegyzése. A hét, szinte azonos méretű, egyetlen szinten megjelenített alak között központi elrendezésű egy egyházi méltóság, akit Mária és József alakja övez. A többiek kompozíciós szerepe másodlagos, inkább a főszereplőket hivatottak kiemelni. A cselekmény azonosíthatatlan korban játszódik, lehet akár az ókor is, de ideje, kora az öltözékek, a környezet alapján lehetne akár XVI., XVII. századi is. Az ünnepélyes pillanat látszólagos mozdulatlanságát éteri vibrálás hatja át ezen a remekművön, és ennek keretében olyan mesteri kiemeléseknek vagyunk színben és foltelosztásban a tanúi, amelyek még El Greco életművében is rendhagyóak. A színek kötelező, jelképes jelentéstartalmú használata mellett, szinte máig rejtély számomra, hogyan sikerült a művésznek olyan hittől átitatottá, légiessé és mégis lobogóvá formálnia Mária alakját. Csak azt éreztem, hogy a képet nézve lassan elfeledkezem a környezetemről, korról, technikákról, stílusról, belénk sulykolt szakmai előítéletekről, rabul ejt az utánozhatatlan, szavakban vissza nem adható, korokon és konkrét eseményeken túlnőtt hangulat egyedi varázsa.

Itt ezekben a termekben szerettem meg a francia gyűjtemény egyik kiemelkedő remekművét, Bourdelle: Pomona (A gyümölcs) című, érzékletesen mintázott, kígyózó vonalvezetésű szobrát. A teremőrök tudták, hogy ez a gyengém, hiszen a sokadik látogatásom után már mosolyogva fogadtak. A viszonylag szűk, hosszú terem legvégén, nyugodt, pihenő pózban várta hódolóit szépségének, ellenállhatatlanságának magabiztos tudatában ez a filigram, és mégis gyönyörű, kifejező, élettel teli női alak. Utolsó vizsgáim után még szakítottam annyi időt, hogy elbúcsúzzam tőle. A kiállítást sajnos akkoriban épp átrendezték, a szobrot nem találtam, de az egyik ismerős teremőr kinyitotta nekem azt a raktárhelyiséget, amelyben ideiglenesen tartották. A raktári környezet egyetlen szobornak sem tesz jót, ezért úgy döntöttem, hogy pár hónap múlva még visszatérek.

Mi mindent láthatunk itt még a román művészet kiválóságain kívül a francia, holland, flamand, spanyol, itáliai, német és osztrák mesterektől? Nézzék meg, megéri. Ha arra is lesz idejük, hogy valódi kedvenceket találjanak, ismerhessenek meg közelebbről, tanúsíthatom, hogy az nem átmeneti, hanem életre szóló élmény marad. A remekművek már csak ilyenek. Bezárkóznak, megközelíthetetlenné válnak a felületes, sietős, érdektelen látogatók előtt, de mérhetetlenül sokat nyújtanak mindazoknak, akik hisznek bennük, szeretik őket és időt, energiát szánnak rájuk.