Nemzeti, nemzetiségi kultúránknak, megmaradásunknak nagyon sok olyan összetevője, területe, megnyilvánulási formája van, amelyeknek a számbavétele szinte lehetetlen ugyanúgy, ahogyan a különféle részterületek művelőinek, ápolóinak felsorolására sincs mód. Sokan vannak, többen, mint hinnénk. Nagy számban tevékenykednek a tudományos, művészeti, közművelődési, népművészeti, ipar, közgazdaság, sport, közigazgatás, egészség- vagy iskolaügy területén olyanok, akik tudatosan vállalták ezt a feladatot. Ők mindennapi életünk, megmaradásunk kevésbé ismert, de rendkívül hasznos, olykor nélkülözhetetlen hősei, ha úgy tetszik napszámosai.  Közülük néhányan folyamatosan publikálnak a helyi és a központi sajtóban írásokat, jegyzetek.

Dr. Zagyva Miklós ahhoz a szűk szatmári, magyar nyelven író egészségügyi csoporthoz tartozik, aki belgyógyászként végzett több évtizedes gyógyítás után, még nyolcvanon felül is szükségét érzi, hogy megossza tapasztalatait, és közvetve segítsen a rászorulókon tudománynépszerűsítő írásaival. Több száz közzétett cikk, 11 kötet, amely közel kétezer oldalon értekezik mindennapi életünkkel, egészségünkkel kapcsolatos alapvető tudnivalókról – közérthetően, olvasmányosan, humorral, saját készítésű rajzokkal – tanúsítja, hogy nem idetévedt vándor, hanem amit megoszt az nem csak a közel hatvan évig magas szinten művelt szakmája, hanem egyben a hivatása, a szívügye is.

Legújabb kötetének borítójáról a 16. századi itáliai mester, Giuseppe Arcimboldo II. Rudolfot ábrázoló arcképe tekint ránk. Arcimboldot a virágokból, halakból, kalászokból, szárazföldi és vízi növényekből, kagylókból formált arcképei miatt úgy tartják számon, mint a szürrealizmus egyik korai előfutárát.

A zöldségek, gyümölcsök jelenléte itt jelzésértékű, a szerző étkezéssel kapcsolatos baráti jó tanácsa ugyanúgy, mint ahogyan elrettentő példa a hátsó borítón látható Dürer metszet túlsúlyos házaspára a hozzájuk illő kellékekkel, kiegészítőkkel együtt.

Nagy erénye ennek a kötetnek, hogy nem a gyógyítás tudományának magaslatáról, hanem megértő partnerként, barátként értekezik az olvasóval olyan mindenki által tudottnak hitt problémákról, amelyeknél garmadával akad eddig teljesen ismeretlen vagy kevésbé ismert elem.

A könyv tartalmára, szakmai alapossággal körbejárt témáira beszédes fejezetcímek utalnak: Miket eszünk? Ízek rabságában, Terített asztalnál, Elhízás, hájkór, Húsevés, Étvágy a köbön, Disznóvágás, böllérvilág, Mindennapi kenyerünk, Jó étvágyat öregek, Fűszertár stb.

Dr. Zagyva egy angliai 600 éves, ismeretlen szerzőtől származó írás máig érvényes intelmeivel zárja munkáját, amit nem véletlenül idézek: „Minden, ami keserű, nyugtatja a gyomrot. Minden, ami édes, gyengíti azt. A roston sült húsok szárazak. Minden, ami nyers, bántja a gyomrot. Akik egészségüket hosszan megőrizni akarják, azok (muszáj, hogy) úgy tartsák a gyomrukat, hogy ha étvágyuk kerekedik, ne tömjék tele mértéktelenül, se pedig ne vegyenek magukhoz semmit akkor, ha étvágyuk nem jelentkezik. Így lehetnek tartósan egészségesek.”

A kötet a Baraprest szatmári könyvüzletben kapható.

Zagyva Miklós könyve témájáról az előszóban a következőket írja: „Ez a könyvecske olyan kisebb fajsúlyú testi ügyekról-bajokról szól, apró és színes kavicsokhoz lehet talán hasonlítani őket, amelyek az orvostudomány részei ugyan, de valamiért mostohagyermekek, nem különösebben beszélnek róluk, az egyetemi oktatásban is csak megemlítik őket, a szakkönyvek pedig néhány szóval vagy mondattal átsiklanak felettük. De szólni kell róluk is, egyrészt mert a kisembernek a legkisebb baja is nagyobb a másénál, másrészt pedig mert ezeknek az ismereteknek manapság már az általános műveltség tárában a helyük.”

Kávézás közben lapozgatjuk a kötetet, nézzük az illusztrációkat, amelyek a szerző munkái, és rögtöm előtör a kérdés: hogy jut eszébe egy félévszázados szakmai tapasztalattal rendelkező belgyógyásznak rajzolni? Ami engem illet, nem csodálkozom, hiszen nemrég volt a kezemben az 50 éves  jubileumi visszaemlékezések kapcsán a szatmári képzőművészek első megyei tárlatának a katalógusa (1968 december – 1969 január), abban olvasható, hogy a 24 résztvevő között ott van Zagyva Miklós is, aki A nap születése című temperaképét (35/49 cm) állította ki.

Lapozgatás közben előbukkan egy pajzánnak tűnő cím: Gyerekcsinálás. Kérdő tekintetemre gyorsan jön a magyarázat, az írás a mesterséges megtermékenyítésről (fecundatio arteficialis) szól. Megbeszéljük azt is, hogy az idő előtti öregedés leghatékonyabb ellenszere az aktivitás, mások, a közösség számára is hasznos feladatok vállalása, megoldása. Zagyva Miklós nemcsak jó humorú, kiváló íráskészségű, gondolkozó ember, akivel minden találkozás tanulságos, öröm, hanem közismert arról is, hogy elszánt ellenzője a túlgyógyszerezésnek, pontosan tudja, vallja, hogy az emberi test felépítése, működése olyan csoda, amely magasan meghaladja az emberi, tehát az orvosi képzelőerőt is. Életem során kevés hasonló gondolkozású doktorral találkoztam, róluk, a tudásukról, emberi tartásukról, széleskörű műveltségükről, szerénységükről, megbízhatóságukról beszélgettünk, így gyorsan telt az idő.

Közben – bármennyire is próbáltam visszafojtani – rámjött az évek óta visszatérő, rekedtes tavaszi köhögés. Miklós hamar kizökkent írói szerepéből, egy névjegykártyára felírt valami gyógyszer-félét, megjelölte a természetgyógyász üzletet is a Kazinczy utcán, ahol megvásárolható. Hosszú ismeretségünk óta ez volt az első alkalom, hogy orvosként segített. Mutattam a cetlit az elárúsítónak-gyógyszerésznek, rápillantott és megkérdezte: Zagyva doktor úr küldte? Gondoltam, felismerte az írását, de nem, felvilágosított, hogy a doktor úr általában a természetes alapanyagú gyógyszerek híve és azokból is csak azt javasolja betegeinek, amelyek tapasztalatai szerint már a gyakorlatban is beváltak, ezekből jött rá azonnal a forrásra.

Dr. Zagyva Miklós a helyi lapban évtizedek óta közöl írásokat, jegyzeteket, első könyve 2008-ban jelent meg, 2015 óta évente jelentkezik egy-egy újabb kötettel, a fentiek nem mindennapi szakírói termékenységre utalnak. Eddigi kötetei címe: Tarkabarka irkafirka irka (2008), Kukkantó (2011), Svédasztal (2013), Reszelttorma (2015), Fő az egészség (2016), Görbe tükör és miegymás (2017), Hepehupák (2018), Testem, testem, mondd meg nékem (2019).

Közhely, hogy tudományoskodni, tudálékoskodni, idézetekbe kapaszkodni, lábjegyzetelni viszonylag könnyű feladat. Világosan, közérthetően és tudományosan is helytállóan fogalmazni már jóval nehezebb. Talán ez is magyarázza, hogy miért volt különösen munkaigényes az idei kötet, amelyet minden érdeklődőnek jó szívvel ajánlok.

Könyvének előszavában fontosnak tartott egy rövid, lényegre törő bemutatkozást. Innen tudjuk, hogy Pesterzsébeten született 1943-ban, de az 1944-es bombázást már Szatmárnémetiben élte meg. Pár éves szilágysági kitérő után 1960-ban itt érettségizett, majd az Unio Iskolaközpont technikumában villanyszerelői képesítést, később Bukarestben mesteri fokozatot szerzett. Volt karbantartó, technikus, mester, fő mester. Tanult közgazdaságtant Kolozsváron, az ERLUX vállalatot, amelynek tulajdonosa, mindenese 1998-ban, nyugdíjaztatása után létesítette.

Ha úgy adódott, írásban is elmondta véleményét különböző kulturális, társadalmi, közérdekű témákról a Szatmári Hírlapban, a Szamosban, a Szatmári Friss Újságban, A Hét-ben. Azok közé tartozik, akik tudnak tisztán, világosan, egyértelműen, közérthetően fogalmazni. Ez megtanulhatatlan erény, van egy nagyon fontos előfeltétele, tiszta, világos, egyértelmű gondolatok kellenek hozzá, nélkülük a szerzők elvesznek a körmönfont idézetek, sejtelmes utalások és idegen szavak dzsungelében.

Írásaiban valamennyiünket érintő, foglalkoztató témákkal foglalkozik, köztük olyan is akad, amelyik visszatérő motívumként többször jelentkezik.  Nála az írás ritka kényszer, vallja, hogy „amit ma megírhatsz, halaszd el holnapra, hátha akkor már nem kell megírni”.

A közéleti, politikát is érintő jegyzeteiben a nemzetiségi vezetőinkkel szemben támasztott közösségi igényeket, elvárásokat fogalmazza meg. Szó esik itt ünnepi megemlékezésekről és azok kapcsán adódó bonyadalmakról is, az Ady emlékház 1971-es villamosításáról, az 1991-es atrocitásokkal járó Erdődi megemlékezésről. Több cikkben idézi a villanytelep történetét, véleményt mond, javaslatokat fogalmaz meg a szatmári tömegközlekedésről, de  1975-ben A Hét-ben hozzászólt a szilágysági varrottasok ügyéhez is.

Végül közli azt a beszédét, amelyet 2006-ban Gyulán, a XXXVII. Országos Közvilágítási Ankéton mondott el, és amelyben a szatmári, Szatmár megyei középületek megvilágítása terén végzett tízéves eredményeiről számol be. A kötet illusztrációs anyagának a java is ehhez a tevékenységhez kötődik, itt láthatjuk a székesegyház, a Zárda templom, a Németi templom, a Láncos-templom, a püspöki palota, a törvényszék, a régi görög katolikus templom, az Árpád utcai ortodox templom, a színház, a Szentlélek templom, a Közigazgatási palota, a Tűzoltótorony, a Dacia, Pannonia szálló, az Erdődi vár északai megvilágításáról készült fotókat.

Folyamatos tanulás, biztos technikai tudás, kialakult ízlésvilág és a város építészeti értékeinak alapos ismerete, szeretete kell a hasonló feladatok megoldásához, meg természetesen az ünnepi kivilágítások megtervezéséhez, megvalósításához is. Erdei Péternél mindez valahogy összejött, emiatt a maga területén a város, a megye legismertebb, legkeresettebb szakembere.

Egyszerű, tiszta, érthető, erkölcsi tartást, közösségi felelősségérzetet, nyugodt, higgadt, minden körülmények között, minden témakör kapcsán visszafogott, indulatoktól mentes kötet lát napvilágot, amelynek a grafikai tálalása is igényes, egyedi. Szakmai tudással, felelősségtudattal, tartással, puritán egyszerűséggel készült, akárcsak a kötetben található írások válogatása. A grafikai szerkesztő Z. Erdei Anna nem névrokon, hanem a szerző huga, grafikusművész, aki jelenleg Nyíregyházán él.

Úgy gondolom, hogy szükségünk van hasonló kiadványokra, és azokra a példaértékű életutakra, amilyen Erdei Péteré is, mert ezek biztosítják rohanó világunkban az egyensúlyt, nyujtanak fogódzót az elbizonytalanodóknak és példázzák többek között a fiatalabb és idősebb korosztály számára azt, hogy 74 évesen is lehet tartalmasan, eredményesen, hasznosan, példamutatóan élni.

Legújabb kötete ezúttal három jól elkülöníthető részre tagolódik: Görbe tükör, Testünk háza táján, Miegymás. Külön szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani az utóbbit, amelyben a szerző felidézi gyermekkora városának, Szatmárnémetinek a hangulatát is. Zagyva saját készítésű karikatúrái ezúttal nem szövegillusztrációk, hanem „lazítók”, magyar köz- és szólásmondások humoros interpretációi. A borítón a szerző öccsének, Zagyva László szobrászművésznek Párbeszéd címet viselő plakettjének a reprodukciója látható.

A kötetet és előző könyveit olvasva felmerül a kérdés, hogy Zagyva Miklós elsősorban orvos, író vagy illusztrátor? Megítélésem szerint mindenekelőtt gondolkodó, társadalmi felelősségel, józan ítélóképességgel, humorral felvértezett, megáldott kortársunk, aki ebben a szellemben végzi orvosi teendőit, így ír, így éli mindennapi életét. Vagyis olyan valaki, aki manapság egyre ritkább, pedig égető szüksége lenne a társadalomnak rájuk.

A kötet tartalmáról, céljáról, keletkezésének körülményeiról szóljon a legilletékesebb, maga a szerző. Az alábbiakban az előszóból idézek: „De sajnos rossz időben és rossz helyen élünk! (…) A nagyipar például nem kedveli az egyéniségeket és okosokat, hanem csak az egynemű tömeget, lehetőleg 80-90-es IQ-val, mert az ilyen emberek még használhatóak, de kevésbé akadékoskodók. A gyógyszer-maffiának betegek kellenek, és nem egészségesek, a hadiipar háborút akar és nem békét, a kereskedelem a befolyásolható túlfogyasztókat igényli, és nem a megfontolt, okos vásárlókat, a mezőgazdaság pénzt akar termelni, nem pedig egészséges élelmet, és bármerre nézünk, ugyanez a romlott erkölcs vigyorog vissza ránk. Ha már sok sérelem összegyűl, a kisemberben időnként felmegy a pumpa, a többletnyomást aztán ki kell engednie valahol. Van, aki csapkod, dühöng, ordibál, vagy káromkodik ilyenkor, más csak fejfájósan zsörtölődik, megint más pedig csikorgó betűkkel, hogy szinte szántja a papírt, írásba folytja a sérelmeit, e könyvecske születésének is ez a története.”

A 120 oldalas kötet a szatmári Baraprest könyvüzletben kapható.

Még ennél is fontosabb, hogy a fenti értékeket becsülő, művelő emberek között élhettem, máig hálás vagyok nekik. Ilyenek voltak a szüleim, apai és anyai nagybátyáim, közeli és távoli rokonaim, és ösztönösen ilyen barátokat választottam magamnak. Magától értetődő, hogy művelt, olvasott mindkét testvérem, a feleségem, a leányom és legszebb reményeim szerint ilyenek lesznek az unokáim is.

Szatmárnémeti értékteremtő közeg még az ötvenes, hatvanas években is, kiváló, nagy tudású, elhivatott tanáraink voltak az egykori fiúlíceumban, később Kölcsey Ferenc Középiskolában.  Az osztálytársak közül Zagyva László, Domokos Lehel képzőművészek, Soltész József költő lett, de többen váltak élsportolókká, kiváló orvosokká, tanárokká, mérnökökké, máig hasznos, közösségi emberekké.

A többség úgy gondolja, hogy az egész életre szóló, kiemelkedő kulturális tevékenységek mögött hatalmas erőfeszítések, áldozatok, lemondások rejlenek. Erről természetesen szó sincs, hiszen így csak kínlódni, verejtékezni lehet, egy magától értetődő, örömteli tevékenységgel, sokkal eredményesebb bárki, bárhol, bármiben.

Aki folyamatosan alkot, ír, tanít évtizedeken keresztül, annak mindez az élete szerves, elidegeníthetetlen részévé válik ugyanúgy, mint a járás, a levegő, az unokái mosolya, a mindennapi apró örömök. Számára a természet, az ember csoda, ihletforrás, az állandóan változó, megújuló technika pedig nem több mint átmeneti eszköz közös értékeink megőrzéséhez, megosztásához, gazdagításához.

Mindig hittem és folyamatosan hiszek a szatmári és az egyetemes kultúra jövőjében. Ha nem így lenne, nem írnék könyveket, nem rendeznék kiállításokat, nem nyitnám meg mások tárlatait, nem tanulnék, és nem tanítanék. Könnyű a dolgom, hiszen számomra ez nem munka, hanem életmód, örömforrás.

A Paracelsus idézet a hátoldalon a városcímer fölött nem véletlenül van ott: „Az orvos nem ura, hanem csak szolgálója a természetnek. Ezért úgy illik, hogy az orvoslás a természet akaratát kövesse.” Ezt félezer éve még tudták figyelmeztet a szerző, aki ennek a kiindulópontnak a szellemében próbál választ adni mindennapi problémáinkra, akaratlagos, olykor kívülről, önző érdekek által indukált eltévelyedéseinkre. Rámutat az egészségtelen életmód, az alkohol, cigaretta, a nagy mennyiségű cukor és só fogyasztás, az ellenőrizetlen és mértéktelen gyógyszerhabzsolás, a mozgáshiány veszélyeire.

A kötet négy fejezetre tagolódik: Testünk titkai, Az idegrendszer nagy úr, Fények és árnyak az asztalon, Ártalmaink. A sorrend természetesen nem véletlen, hanem egy logikusan, összefüggően felépített rendszer szerves, elidegeníthetetlen része.

Számomra a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy a szerző a legbonyolultabb, alapvetően tudományos problémákat is meglepően egyszerűen, közérthetően tárja elénk. Az egyszerűség önmagában nem erény, akkor válik igazán fajsúlyossá, hitelessé, ha egy félévszázados sikeres és elismert szakmai tapasztalat és az ezzel járó emberismeret van mögötte.

A könyv a tartalom, hangvétel, szakmai tartás, tapasztalat olyan együttesét tárja elénk, amely alapján joggal hihetnénk, hogy rövid idő alatt több kiadást, fordítást megélő sikerkönyvvé, bestselleré válik, annál inkább, hiszen minden ember legféltettebb kincsének a megőrzéséről, az egészségről szól. Ismerve azonban kortársaim kényelmességét, olvasási szokásait már nem vagyok ennyire optimista és e sorok írása közben egyre az jár az eszembe, hogy nem-e kellene ezt a rendkívül hasznos kis kötetet néhány világhálós oldalon szerepeltetni, ismertetni azért, hogy a fiatalokhoz is eljusson az üzenete? Nekik még lenne mire vigyázni.

Akkoriban a legtöbb hasonló beállítottságú fiatal számára Szatmáron szinte magától értetődő volt a kolozsvári továbbtanulás, Domokos Lehel viszont tudta, hogy a szakmai érvényesülés szempontjából Bukarest sokkal jobb megoldás. A N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben szerzett egyetemi diplomát, Ion Irimescu, a híres román szobrász volt a mestere. Egyetemi évei után elnyerte a D. Paciurea ösztöndíjat (1969-1970), bekapcsolódott a bukaresti, országos képzőművészeti életbe, nemzetközi hírű alkotóborok tevékenységében vett részt (Măgura, 1970), viszonylag rövid idő alatt a Román Képzőművészek Szövetségének tagja lett.

A kötelező katonaság után és később se foglalt el tanári, vagy más állásokat – ami abban az időben igencsak rendhagyó magatartásmód volt – hanem visszatért gyermekkorának városába. A megyésítés utáni években történt mindez, egy dinamikusan, gyors ütemben fejlődő városban, ahol a hozzá hasonló képességű, felkészültségű művésznek bőven akadtak feladatok. Ezt az akkori vezetők is így gondolták, tárt karokkal fogadták, műtermet kapott a városközpontban, a mostani Erdős I. Pál emlékház szomszédságában. Bekapcsolódott a Szatmár megyei képzőművészeti életbe. Bukarestből jött, tehát azt is pontosan tudta, hogy ha anyagilag is szeretne érvényesülni, alkalmazkodnia kell a kor elvárásaihoz. Ekkor készültek N. Bălcescu, Munkahelyen, Olvasztár című szobrai, és természetesen más, ideológiától, naprakész elvárásoktól mentes alkotásai is. Ezekben az években erősödtek meg alkotói személyiségének meghatározó stílusjegyei, amelyeket születési helye okán többen szerettek volna némi avasi nimbusszal felékesíteni, de ez a dolgok természetéből adódóan nem járt túl sok sikerrel.

Megrendelésekhez jutott, amelyek közül a főtéri park szökőkútját és az Iparos Otthon monumentális lépcsőháza számára készített domborműveit emelném ki. Számomra a szökőkútban igazán érdekes, figyelemre méltó, hogy a Pannónia szálló növényi ornamentikájával rímelő alapelemeivel nem csupán beépül környezetébe, hanem annak szerves részévé válik. Érdemes lenne ezt az alkotást rendbe hozni, természetesen a szálló épületével együtt.

A domborművek sajnos a felújítás alkalmával, a közelmúltban helyrehozhatatlanul megsérültek, ha nem így történik, biztosan sikerült volna egy megfelelőbb helyet, teret találni számukra, hiszen jó minőségű, karakteres munkák.

1981-től az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában élt, ahol restaurálással is foglalkozott. Alkotó ereje teljében volt, amikor meghozta döntését, amelytől az előzmények alapján joggal remélhette, hogy odaát egy kiemelkedő, elismert művészi pályát fut be. Sajnos nem így történt. Valószínűleg azért nem, mert ebben a korban már nem sikerült olyan amerikai művésszé válnia, akinek az ottani élet- és gondolkozásmód visszatükrözése magától értetődő, tehát hiteles attitűd. Ez természetes, hiszen nem itt nőtt fel, nem itt csodálkozott rá először a világra, nem itt érett művésszé. Hasonló dolgokat mondhatnánk persze Chagallról is, csak az egy egészen más kor, konjunktúra, helyszín, dimenzió. Tudom, hogy nem adta fel egykönnyen a harcot, hiszen a fotók tanulsága szerint amerikai évei alatt számos kisplasztikát, nonfiguratív térformát készített. Festészettel is próbálkozott, a tipikusan amerikai absztrakt expresszionizmus vonulatához próbált ezekkel felzárkózni.

Magánéletéről keveset tudunk, bár többször járt Szatmáron, nem volt túl közlékeny. 1983-ban házasodott össze Magdával, akitől két lánya született, Imola és Tímea. Házasságuk 14 évig tartott, 1997-ben elváltak.

Domokos Lehel 2015. júnis 26-án meghalt agydaganatban, az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában, Laguna Hillsben. Hamvait akaratához híven a Csendes Óceánban szórták szét.

Természetes, hogy Szatmárnémetiben, magyarul búcsúztatjuk, hiszen megítélésünk szerint mindvégig ide tartozott, ide tartozik.

A díjakat kétévente osztják ki, 2014. október 11-én Szovátán Kiss Kálmán Túrterebes földrajzi neveinek története című könyvével nyert Apáczai-díjat, Nagydobai Kiss Sándor nemzetközi matematikai szakfolyóiratokban megjelent cikkeinek gyűjteményével megszerezte az ezüst fokozatot, Kovács Béla dicséretben részesült, Frigy Szabolcs elismerő oklevelet kapott.

Feltétlenül említést érdemel, hogy a kitüntetés országszerte egyre népszerűbb, a különböző kategóriákban az idén több mint negyven pályamunkával jelentkeztek a kollégák, amelyek rangsorolásával kapcsolatban a Tudományos Tanács két szakaszban, a tagoknak jó előre megküldött dokumentációs anyag alapján otthon, illetve a helyszínen, a pályamunkák tanulmányozása után pontozással, szavazással döntött. Az elbírálást néhány esetben külső szakértők bevonása, véleményezése is segítette.

A Tudományos Tanács ülésén szó esett a pályázati kiírás bővítéséről is. 2016-tól Szatmár megyei javaslat alapján az utóbbi két évben megjelent könyvek, tanulmányok mellett elektronikus felületeken közzétett, illetve ilyen formában rögzített anyagokkal is lehet pályázni. Ezúton is arra kérem azokat a fiatal, középkorú, illetve nyugdíjas kollégákat, akik a kötelező pedagógusi feladatok elvégzése mellett fontosnak tartják a tudományos munkát is, hogy kapcsolódjak be ebbe a tevékenységbe, vegyenek részt a további pályázatokon, amelyek nem titkolt célja egy új, a jelenleginél felelősségteljesebb, szakmailag, társadalmilag is elkötelezett pedagógusi magatartásmód elismerése, népszerűsítése, ösztönzése. A részvétel nagyon fontos, hiszen megyénkről azt tudják országos szinten, amit egy-egy ilyen alkalommal képesek vagyunk felmutatni.

Az ötvenes években Kolozsváron volt tanársegéd, majd tiltott iratok terjesztése miatt börtönbe került. Később rehabilitálták, falun, majd egy szatmári általános iskolában, líceumban volt magyartanár. A 89-es változások előtt is sokat dolgozott, könyveket írt, tanulmányokat publikált, időszakos kiadványokat szerkesztett, doktorátust szerzett, de az életműve kiteljesítésére csak a kilencvenes évek elejétől nyílt igazán lehetőség.

Bura László 1990-ben 58 éves, vagyis abban a korban van, amikor a legtöbben a visszavonulásra, nyugdíjra gondolnak, számára ekkor kezdődik igazán az addig ezer módon, folyamatosan és mesterségesen visszafojtott, akadályozott közösségi tevékenység. Ott bábáskodik a nemzetiségi tanügyi intézményeink, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, a Hám János Iskolaközpont, a BBTE szatmári kihelyezett tagozatának indításánál, újraindításánál, mint igazgató, de kutatásaival, írásaival, publikációival jelentős szerepet vállal a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye életében, a Szatmári Magyar Hírlap megszervezésében, elindításában. Közben egyre-másra jelennek meg könyvei, tanulmányai, írásai, amelyek sohasem öncélú, eleve az asztalfióknak szánt, hanem közérdeklődésre számot tartó, közhasznú munkák. Mindez hogyan volt lehetséges? Érezte, hogy kötelessége haladni a korral, ezért a kilencvenes évek közepétől elsajátította a számítógép kezelését, ezeket az ismereteket folyamatosan, használat közben tovább fejlesztette. Azt is pontosan tudta, hogy a technika csak eszköz, lehetőség, keret, amelyet emberi tartalommal, hasznos tudással kell megtölteni.

80 évesen még dolgozott, tudományos dolgozatokat irányított, előadásokat tartott, időszakos kiadványokat szerkesztett, távolabbi tervei, elképzelései is voltak, ápolta szakmai kapcsolatait, és közben mindvégig megőrizte szellemi frissességét, humorérzékét. Három nappal a halála előtt a városi kórház egyik kórtermében üldögélek az ágya szélén és beszélgetünk, munkáról, betegségről, félbe maradt tanulmányokról, ismerősökről, kollégákról, és közben halkan, hogy a többi beteget ne zavarjuk, viccelődünk zavaros korunk ellentmondásain. Fiatal kolléganő jön látogatóba és Laci mosolyog, sajnálja, hogy nem borotválkozott meg, ha már pizsamába kell fogadnia a kedves vendéget. Ekkor láttam utoljára.

Ne sajnáljuk, és ne irigyeljük Bura Lászlót, hanem próbáljunk a példájából okulni, tanulni, hiszen az ő egész élete nyilvánvaló, megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy minden körülmények között lehet és érdemes tevékeny, értelmes és hasznos életet élni.

Ő volt az a behelyettesíthetetlen szakmai tekintély, közösségi ember, nyíltszívű, közvetlen, barátságos, minden jó ügy mellett kiálló kolléga, akit idősebb és fiatalabb kor- és szaktársai egyaránt tiszteltek, szerettek és egyhangúan elfogadtak vezetőnek.

Számos díjat, elismerést, címet kapott, amikor súlyos, gyógyíthatatlan betegségéről tudomást szerzett, még akkor is sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, tárgyilagosságát. A következőket mondta: „Tulajdonképpen elégedett lehetek, hiszen életem során próbáltam sokat nyújtani kortársaimnak, akiktől nagyon sokat is kaptam.”

Néha jött egy-egy levél, képeslap tőle. A legutóbb ez év júliusában érkezett levele, amelyben Miklós — aki még a BMC 2009-es jubileumi, sepsiszentgyörgyi tárlatán tele volt energiával, tervekkel, elképzelésekkel — azt fontolgatta, hogy lemond szervezői teendőiről, mert már nem tud a tagságnak semmi érdemlegeset nyújtani. Válaszként azt írtam neki, hogy még így, két fájdalmas budapesti kezelés közben is tartsa meg elnöki beosztását, hiszen a neve, tevékenysége, optimizmusa, az általa képviselt szakmai színvonal jelképértékűvé vált és nekünk ebben a nagyon bizonytalan időszakban szükségünk van rá. Akkor még nem sejtettem, hogy az élet ilyen drasztikus gyorsasággal oldja majd meg a dilemmáit, 77. éves volt. Kedves Miklós, nyugodj békében!