H. Rousszeau: Futballisták

A vámos Rousseau rendhagyó alkotásaiban a múlt századforduló éveiben gyönyörű, izgalmas és szokatlan kalandokba próbálja bevonni nézőit. A labdarúgás elterjedésének hőskorában készült el nagyméretű kompozíciója, a Futballisták, abban az időszakban, amikor a festő sorozatban aratja Párizsban sikereit dzsungelképeivel a független művészek tárlatain. A naiv művészettel rokonítható látásmódjával olyan alkotótársak elismerését, barátságát nyerte el, mint Pablo Picasso, René Magritte, Max Ernst.

A művész a kép tanulsága szerint valószínűleg a játékszabályokkal sincs tisztában, de ennek ezúttal nincs jelentősége. A festmény kompozíciós központja nem az előtér alakja, nem a merev szimmetriájú tájba épített mozgalmas jelenet, hanem a labda.        Valamit tudhat a színekről, a kiemelésekről ez a 64 éves, nyugdíjas vámos — aki mellesleg meglehetősen későn, idős korban kezd el festeni — mert úgy sikerül a cselekményt megjelenítenie, hogy a kép derűs dinamikája, játékos kedvtől, erőtől duzzadó, sodró erejű lendülete a nézőt is magával ragadja. A labda piros foltja és a felé nyúló, megkaparítani vágyó kezek megjelenítése szinte késztetnek arra, hogy magunk is a játék részeseivé váljunk.

Pattog a labda, lüktet az élet. A négy, valószerűtlenül színes, csíkos mezű bajuszos sportoló groteszk, darabos mozdulatokkal próbál idomulni ívéhez, gesztusaik egyszerre bábszerűek és színpadiasak. Igyekezetüket még jobban kiemeli, felerősíti a jelenetet keretező fasor merev, katonás, a távlati ábrázolás szigorú szabályai szerint megjelenített rendje.
Henri Rousseau jó időben, jó helyen, a bátor újítások, a nagy kezdeményezések, a rendhagyó megközelítések, a hagyományos ábrázolásmódok megkérdőjelezésének korában, a világ akkori kulturális fővárosában élt. Újító művésztársai, kritikusai megsejtették, hogy a „vámos” alkotásai lényegesen többről és főleg másról szólnak, üzennek, mint ami első látásra a néző elé tárul.
A játékon messze túlmutató életérzés — amelyet ilyen kifejezően, hitelesen és egyéni megközelítésben tolmácsol — máig hat.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.