Hancúrozás a művészettörténet svédasztalán

Ha néhány éhes malacot rászabadítanak a finomságokkal roskadásik megpakolt svédasztalra, az eredmény borítékolható. Széttúrnak mindent, válogatás nélkül betegre zabálják magukat, és feszülő pocakkal, félájultam fordulnak, esnek le onnan. Nem szép hasonlat, de sajnos a képet nézve semmi jobb, jámborabb nem jutott eszembe.

A „szerző” ezúttal a  művészettörténet svédasztaláról habzsolt, remélem művészi ambíciók nélkül, mert annak nyoma sincs a munkáján. Keverednek a stílusok, témák, egyéniségek: láthatjuk Renoir fürdő nőit, Degas abszintivók képéről a rezignált, fáradt tekintetű hölgyet amint Vincent van Gogh önarcképével randevúzik. Nem hiányoznak a korcsmából Picasso kubista stílusban megfestett női arcképei, az előtért Van Gogh krumplievői zárják. Közülük láthatólag senkit sem zavar a realista, impresszionista, posztimpresszionista, kubista, pointillista lecsó. Mindenki boldog, tele örömteli várakozással, hiszen hatalmas, kifogyhatatlannak tűnő abszintos üveggel érkezik a pincér.

Tudom, hogy játék az egész, sok hasonló kísérlettel találkozhatunk a világhálón, amióta léteznek digitális fotók, képalakító-feldolgozó programok. Ezzel eddig nincs semmi baj, a gond ott kezdődik, amikor valaki mindezt összetéveszti a művészettel, mert néhány zavaros, többé-kevésbé azonosított részlet erre emlékezteti, és ettől a témakörben rendkívül tájékozottnak, műveltnek érzi magát. Többek között innen indulhat el az a felhígulási, összemosódási folyamat, amelynek a ködfoltos köpenye alatt virágzik a giccs és több sebtől véreznek az őszinte önkifejezés iskolapéldái.

A remekműveknek – amelyekből a szerző is válogatott –olyan öntörvényű alkotások, amelyeken egyetlen folt, elem se felesleges, és semmivel sem szabad kipótolni, megtoldani őket, valamennyi úgy, abban a formában egységes egész, ahogy létrejött. Összekeverésük egyéni látásmódot nélkülöző zavaros, ellentmondásos egyveleget eredményez, amelyet csak humoros értelmezésként lehetne értékelni, ha lenne benne humor.

Az sajnos hiányzik, nem marad tehát más jelző: idétlen!

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.