Nem panaszkodhatnak a szatmáriak, sűrűn nyílnak tárlatok városunkban a legkülönbözőbb kiállítótermekben vagy annak nevezett helyiségekben, folyosókon. Sajtójuk is van, hiszen válogatás nélkül olvashatunk, hallhatunk naponta itt-ott megnyitókról, díszbeszédekről, ismertetőkről. Azon sincs sok csodálkozni való, hogy valamennyi kiállító önmagát képzőművésznek, a tárlatát pedig képzőművészeti kiállításnak titulálja, mert az ilyen típusú összemosási kísérlet sokaknak jól jön. Az érdeklődő eldöntheti, hogy a kínálatból mit tart értékesnek vagy értéktelennek, de arra, hogy helytálló véleményt alakítson ki, alig van esélye. Miért? Mert elenyészően kevés a kialakult ízlésvilággal rendelkező tárlatlátogató. A túlnyomó többség számára az a festő, aki képeket fest, és az a jó festő, akinek megvásárolják a képeit. A fenti gondolatmenet amúgy hibátlan, ha kisiparosokról vagy őstermelőkről esik szó.
Egyfajta támpont, eligazítás lehetne, ha a termeket, helyiségeket rendelkezésre bocsátó, felügyelő szervek, szervezetek, hivatalok ragaszkodnának a műkedvelő illetve professzionista megjelöléshez, de erre nincs igény, sőt a legtöbb helyen egyenesen kerülik a besorolást. Ha valaki mégis bátorkodna használni, mondjuk a különben pozitív csengésű műkedvelő jelzőt, annak ezernyi megfellebbezhetetlennek tűnő, amúgy felületes és banális ellenérvet kellene végighallgatnia. Miből gondolom mindezt? Természetesen abból, hogy sok hasonló szöveget hallgattam az eltelt évtizedek során. Pedig élhetnénk békében, barátságban, kölcsönös tiszteletben egymás mellett, hiszen ugyanazt a szakmát szeretjük, műveljük, csak egészen másként. Az amatőrök szabadidős elfoglaltságként, hobbiból rajzolnak, festegetnek, azon az esztétikai, szakmai szinten, amilyenre tehetségük, képzettségük, önmagukkal szemben támasztott igényességük szerint alkalmasak. Teljesítményük színvonalát, minőségét nem elemzik, értékelik, ellenőrzik. Erre szükség sincs, hiszen a történet egészen másról szól. Ha valaki mondjuk, szabadidejében kocog, annak sem illik kritizálni a stílusát, nem mérünk időt, stb. Meg sem mosolyogjuk őket addig, amíg ki nem írják a pólójukra öklömnyi betűkkel, hogy ők élsportolók, esetleg bajnokok. Abban a pillanatban, ugyanis amikor egy kocogó háziasszonynak vagy nyugdíjas banktisztviselőnek aktív sportolói ambíciói támadnak és versenyezni szeretne egy klub színeiben a követelmények, az elvárások egy csapásra megváltoznak vele szemben.
Így van ez a képzőművészekkel is. A megmérettetés, értékelés már a középiskolai, főiskolai felvételik, diákévek alkalmával kezdődik és folyamatosan tart az egész életúton. A szakma nem udvariaskodik, és nem néz el semmit, hiszen a képviselőinek erről a tevékenységről szól az élete. Ezt tanulták, ezt művelik, sokan ezt tanítják, tehát szigorú elvárásaik vannak azokkal szemben, akik közéjük vágynak. Így történhet meg az, hogy a számos képzett szakember közül csak kevesen válnak hivatalosan is elismert alkotóvá, a Képzőművészek Szövetségének, vagy más rangos alkotószövetségek tagjaivá. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a művészek titokzatos, megközelíthetetlen, zárt közösséget alkotnak. Annyira nem, hogy nagyritkán egy-egy képzetlen, autodidakta művészt is befogadnak, olyanokat, akik képesek arra, hogy átlépjék a két hasonlónak tűnő, de valójában alapvetően más tevékenységi terület határmezsgyéjét. Mitől más a két terület? Az egyik arról szól, hogy ezt-azt jól, közepesen, rosszul ábrázolnak, lefestenek, a másik a művészetet alkotómunkának, önkifejezési formának, magát az ábrázolást, megjelenítést pedig eszköznek tekinti. Az alkotótábor sem általánosan használható kifejezés, hanem jól körvonalazott, pontosan leírható fogalom, besorolás. Olyan hely ahol egyéni hangvételű, semmi mással össze nem téveszthető, egyedi művek születnek. Ahol nem ez történik, ott két étkezés közötti unaloműző, rutinos, amatőr festegetésről szól a történet. E sorok írója sem a közösségi feladatként készített szatmári arcképeinek, vagy az újgyakorlatként rajzolt fáinak köszönhetően lett több rangos professzionista alkotóközösség tagja.
Ki mondhatja meg, hogy sikerült-e az amatőr és professzionista kifejezésmód közötti mezsgyét átlépnie valakinek? Minden esetben a szakma, annak a hiteles képviselői hivatottak erre és sohasem az önjelölt művész, a médiák, a szomszéd néni, a postás vagy a haverok döntik ezt el. Előfordul persze, hogy a hivatalosnak mondott, általánosan elfogadott művészetre rácáfol az idő, a körülmények. Közismert tény, hogy a kezdetben lenézett francia impresszionisták, posztimpresszionisták rövid idő alatt félreérthetetlenül és egyértelműen lekörözték bírálóikat. A párizsi Orsay Múzeum termeiben látható remekművek többek között az előítéletek, a földhözragadt, maradi álláspont hiteles, evidens cáfolatai. Tévedés ne essék, mindez nem térségünkben, hanem Párizsban, a világ akkori kulturális fővárosában történt, egy olyan korban, konjunktúrában, amikor nagyot váltott a világ. Akik ma Szatmárnémetiben ezekhez a zseniális, bátor, újító alkotókhoz mérik magukat — akik közül sokan a művészet bűvöletében fiatalon égtek el — azoknak minden valószínűség szerint nem csupán önértékelési gondjaik vannak.
A szakmai erényeknek minél több rangos kiállítás szerezhet érvényt, híveket. Ilyeneket Szatmárnémetiben a két galériában vagy a Művészeti Múzeumban láthat meglehetősen ritkán az érdeklődő. Sok a festő, de kevés a művész, és a fenti helyiségekben már vannak szakmai elvárások, igényesebb a válogatás. Számomra esemény minden jelentkezés, ezért igyekeztem eljutni Révész Csaba márciusi tárlatára, amelyet a Vécsey-házban rendezett. Ő képzett alkotó, 2003-ban végezte Kolozsváron a képzőművészeti tanulmányait, Szatmáron művész-tanárként tevékenykedik, vagyis egyike azoknak, akiktől joggal várható, sőt számon kérhető egy bizonyos szakmai szint.
A termekbe lépő nem csalódik, nyilvánvaló, hogy a fiatal művésznek kialakult ízlés- és formavilága van, jó kompozíciós készségről, anyagismeretről tanúskodik minden alkotása. Ami a fentieknél is nagyobb erény: érezni ezeken az alkotásokon egyfajta egyéni ízt. Arról lehetne vitatkozni, hogy nem-e lett volna szerencsésebb ezt az anyagot több festménnyel, grafikával együtt kiállítani, esetleg kevesebb terembe helyezni. Ezek szubjektív kérdések, amelyek mellett vagy ellen érvek és ellenérvek tucatjait lehetne felsorakoztatni. Beszélhetnénk a tárlat kapcsán hosszasan a művek korszerűségéről, a művész felelősségéről, a művészet szerepéről napjainkban, de engem ezúttal is egészen más érdekelt. Az ti, hogy mennyire egységes ez az anyag és mennyire egyértelmű, egyéni, fajsúlyos a kolléga mondanivalója, üzenete számunkra. Figyelmes elemzés után sem sikerült igazán rájönnöm arra, hogy szobrokat, kerámiákat láttam-e, amelyeket festmények, rajzok egészítenek ki, vagy kerámiáknak tűnő szobrokat, térformákat, esetleg kerámiatárgyaknak látszó festményeket. Szerettem volna a magam számára áttekinthető képet nyerni a falakon látható alkotásokról is, de ezeknél sem sikerült műfaj, mondanivaló szempontjából felfedeznem az egységet, hiszen absztrakt művektől, tanulmányrajznak, kompozícióvázlatnak tűnő skiccekig elég sokrétű és sokféle szintű volt itt is a teríték. Az egység jelen esetben azért várható el, mert olyan művész egyéni jelentkezése ez, aki az utóbbi években, évtizedekben átesett azokon a szakmai szűrőkön, amelyek feljogosítanak minden művészetet szerető, értő nézőt arra, hogy elvárásaiban igényesebb legyen, magasabbra tegye a mércét. Őszintén kívánom, hogy Révész Csaba mihamarabb jusson el az önkifejezés letisztultabb, egyénibb, senki mással össze nem téveszthető formáihoz. Az eddigi művei alapján úgy érzem, hogy erre van reális esély.