Kölcsey utca 1.

A Kazinczy utcától a Dinnyés kertig (ma Tisztviselő telep) tartott (01), ezért hosszú ideig így nevezték a szatmáriak ezt az utcát. Ezen kívül volt Vár utca, Óvár utca, Varga utca, Decebal utca, Puskin utca, Rozelor utca, Iuliu Maniu utca is. A Szatmárt jól ismerők számára is megtévesztő néváradatban érthető módon sokakat elfog a vágy, hogy a könnyebb tájékozódás, lakossági nyilvántartás, posta, telekkönyv stb. gördülékeny működése miatt, amerikai mintára felénk is inkább számozzák az utcákat.

Szerintem még ennél is jobb megoldás lenne, ha az utcanevek nem pillanatnyi politikai és államérdekeket tükröznének, hanem a századok során megjelent, a lakosok által adott, illetve azok által hosszú távon elfogadott, természetes neveket használnánk. Ha valaki gyermekkoromban a Darai, vagy a Lázári, Nagybányai, Zsadányi, Rákóczi, Kazinczy utat, utcát emlegette, akkor valamennyien pontosan tudtuk, mire gondol. Persze tudom, hogy a legtöbb utcánál már 1883 óta kicsit bonyolultabb a helyzet.

Széles, reprezentatív utcája ez Szatmárnémetinek, amely még az utóbbi évtizedekben, években is komoly átalakulásokon ment át. Felújították az útburkolatot, néhány magánházat, középületet, az utca elején látható Grand Mell elnevezésű üzletházat, mozit is az utóbbi években alakították a harmadik évezred igényeinek is megfelelő hellyé. Felhívnám ennél a különben szerény kinézetű, homlokzatú épületnél az emeleti ablakok feletti díszekre a figyelmet, amelyek nagyon hasonlóak a korzó sarkán látható reformkori Ormós-ház ablakszemöldökeihez.

A Gutmann házzal, annak ornamentikájával részletesen foglalkoztam a Kazinczy (Ştefan cel Mare) utca leírásánál, emiatt nem áll szándékomban itt bővebben kitérni ennek a bemutatására, bár az épület hosszan benyúlik a Kölcsey utcába és annak egyik, az ornamentika szempontjából legjelentősebb, legmutatósabb épülete ma is.

Az 1944. szeptember 16-i bombázás komoly pusztítást végzett az utca elején, mivel a visszavonuló német csapatok főhadiszállása a református gimnázium épületében volt. A foghíjakat rég beépítették, de gyermekkoromban és később is még jól láthatóak voltak ezek nyomai.

Már az utca elején, a jobb oldalon, egy tömör, mutatós magánházat (02) láthatunk, amelynek oromzatos ablakai, nagy, díszes bejárata, a homlokzat samott borítású felületei, a múlt század elején erőteljesen polgárosuló város tehetős, bátran, igényesen építkező tehetős lakóinak az életmódját, ízlésvilágát idézi.

Úgy gondolom érdemes megállni annál az ablakkönyöklő alatt kialakított, gazdag motívumvilágú stukkó-dísznél (03) is, amelyhez hasonlót többet is láthatunk a város különböző pontjain elhelyezkedő régebbi épületeken. Nem képviselnek kimagasló kultúrtörténeti, építészeti, díszítőművészeti értékeket, a mi városunkban elsősorban a ritkaságuk, hangulati értékeik teszik őket megőrzésre, felújításra méltónak. Régi ismerősként köszön vissza itt a már több épületnél is bemutatott stilizált levelek, ágak kifinomult rendszere, szimmetriára épülő, harmonikus rendje. Nyugalmával, játékosságával, igényességével észrevétlenül derűt, optimizmust, otthonos légkört sugároz a gyakran közömbös, fáradt, vagy mogorva járókelőknek, akik szatyrokkal a kezükben türelmetlenül várnak a buszra, vagy a munkából, iskolából sietnek hazafelé. Nem vagyok pszichológus, de azt biztosan tudom, hogy a mindennapi környezetünk kihat a hangulatunkra, befolyásolja teljesítő- és ellenálló képességünket, munkánk hatékonyságát, mindennapi életünk minőségét.

Az utcán szerencsére egyre több szépen, igényesen felújított magánházat látni (04), de ezek sem terelhetik el a figyelmes nézelődő figyelmét egy-egy masszív, alapos tudással, jó arányérzékkel felépített kapuról, amelyek közül a többség felújításra vár (05). Persze tudom, hogy ez nem kis utánajárást, anyagi áldozatot, szakismeretet, időt igényel, de ha sikerülne megvalósítani, azzal is sokat nyerne az utcakép és a város, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen felújítás bátorító jelzés, üzenet lenne mindazok számára, akik hasonlóan szép, de az idő által alaposan megtépázott, már-már széteső, jobb sorsra érdemes kapukon közlekednek naponta többször is.

Az utcán haladva többek között láthatunk egy klasszicista, oromzatos ablakkeretet (06). Külön felhívnám a figyelmet a fakeret középső részének jón fejezetű fél oszlopokkal díszített szakaszaira, amelyek formailag nem véletlenül rímelnek az ablakszemöldök csigavonalával. Ezeknél a homlokzatoknál ugyanis — mint azt már több esetben jeleztem — semmi sem véletlen. A véletlen, esetleges, rapszodikus megoldás itt az lenne, ha valaki ezt a szép, ide illő, míves, patinás keretet kényelmességi okokból az egyre inkább teret hódító, jellegtelen, de nagyon praktikus termopan keretre cserélné ki.

Olykor nem is annyira a felújítás hiányával, hanem annak minőségével van a gond. A 07-es képen látható szép, szecessziós motívum azért nem érvényesül teljes szépségében a felületen, mert ugyanolyan színű, állagú, faktúrájú réteggel fröcskölték be, mint az alapot. Ha a felülete fehér és sima marad, a homlokzat jól látható és már távolról is kitűnően érvényesülő díszévé válna. Ez a megoldás természetesen több, igényesebb munkát, találékonyságot igényel, de megítélésem szerint messzemenően megéri az erőfeszítést, hiszen ezzel nem csak a járókelőknek, hanem önmagunknak is esztétikai élményt, örömöt okozunk.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.