Izgalmas, összetett, különös érzékenységű világ elevenedik meg Szemák Zsuzsa a szatmári Művészeti Múzeumban, március 12-én megnyílt tárlatán.
Ezúttal már a műfaj megnevezésénél is hamar zavarba jöhetünk, hiszen nehéz lenne megmondani, hogy tulajdonképpen rajzokról, színes grafikai munkákról, esetleg festményekről van szó. Megítélésem szerint állandóan változó, új kifejezési formákat kereső korunkban a műfaji besorolásnak egyre kisebb a jelentősége, hiszen a merev korlátok elmosódásának idejét éljük, ami egyben azt is jelzi, hogy a kifejezésmódok, gondolatok és érzések tolmácsolásának erőteljes, radikális átalakulását tapasztaljuk egy immár visszafordíthatatlanul vizualizálódó világban. Tény, hogy az alkotó a plakáton festményeknek nevezi saját munkáit.
A kezdetektől nyomon követtem Szemák Zsuzsa tevékenységét, hiszen számomra sem közömbös, hogy milyen képességű, emberi, erkölcsi, művészi tartással bíró kolléga érkezik saját útjait, ösvényeit nehezen taposó alkotói közösségünkbe.
Képeit nézve megállapítható, hogy a számára is rendkívül fontos szakmai, emberi alázaton túl az alkotói korszerűség, direktség, őszinteség, spontán kifejezésmód jellemzik ezeket. Megnyugtató számomra, hogy Szemék Zsuzsa nem kíván az európai kultúra peremvidékén elhelyezkedő Szatmárnémetiben nagy, kortárs művészeti éllovasnak látszani, és nem tartja magát egykor dicsőséges, de immár korszerűtlenné vált kifejezésmódok hiteles képviselőjének sem. Ő egyszerűen csak önmaga szeretne lenni, ezt vállalja, ez a legfőbb ihletforrása, kiindulópontja.
Rám a törékenynek, egyesek szemében talán sérülékenynek tűnő kolléganőben elsősorban az alkotói bátorsága és az ereje hatott, ez gondolkoztatott el. Nincs a fentiekben semmi ellentmondás, gyakran előfordul, hogy nem olyannak látszunk, látnak bennünket mások, mint amilyenek valójában vagyunk. Nem mindennapi bátorság kell ugyanis ahhoz, hogy valaki hozzá hasonlóan nyíltan, képileg kifejezően megfogalmazott körmondatokban merje felvállalni a hit, elkötelezettség mellett, az élet, a mindennapok buktatóit, kudarcait, keserű élményeit is. Erő és elszántság kell ahhoz, hogy az elkerülhetetlennek tűnő közhelyszerű kortárs megítélések ellen tiltakozni, lázadni merjen és ezzel a nézőben is érzéseket, indulatokat ébresszen, indukáljon.
A művésznő alkotásaiban nyilvánvalóan, tetten érhetően a csalóka látszaton túli igazságokért emel szót, ezekre figyel, és egyben figyelmeztet bennünket is. Kifejezésmódját tekintve már egyértelműen rendelkezik a megfelelő szakmai eszköztárral, senki mással össze nem téveszthető egyéni stílusjegyekkel, amelyek minden alkotót magától értetődő természetességgel a kortárs művészek közé sorolnak, hiszen a művészet, a művészek befogadóak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ide bárki bealázatoskodhatja vagy beerőszakoskodhatja magát, meggyőző erő, hiteles, egyéni hang nélkül erre esély sincs.
A tárlat szokványosnak, köznapinak egyáltalán nem mondható plakátjáról egy zilált hajú, nehezen feledhető tekintetű, fiatal nő néz ránk, aki fütyül a dekorativitásra, és a falragaszon is mer rajzosnak, sőt festőinek lenni. Hosszú, fekete kesztyűje a látszat ellenére nem ruhadarab, hanem jelkép ugyanúgy, mint nyáriasan színes, spontán firkáktól maszatos kartonruhája. Itt él közöttünk, az olykor bántó, néha értelmezhetetlen jelek, üzenetek, félreértések, felületes ítéletek rohanó világában. Nyilvánvaló, hogy nem önmagáért lázad, száll harcba, hiszen akkor nem tárlatot rendezne.
Drukkoljunk azért, hogy ez a harc sikeres legyen, és Szemák Zsuzsa minél hamarabb jusson el az önkifejezésnek arra a szintjére, amely idővel akár a legkiválóbb szatmári alkotók közé is sorolhatja.
