2010 tavaszán újabb sorozat közlését kezdem el, a címe: Ornamentika Szatmárnémetiben. Ebben elsősorban a középületek, magánházak díszítményeit, az itt felhasznált motívumvilágot szeretném bemutatni az olvasónak azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tudatosítsam: ezen a területen is sokkal gazdagabbak vagyunk, mint gondolnánk.
Miközben évekkel ezelőtt Szatmárnémeti építészeti leírásához, a városismertetőmhöz, a szobrok, emléktáblák bemutatásához, a Képzőművészeti élet Szatmáron címet viselő kismonográfiámhoz, az egyházművészetet ismertető albumokhoz, különböző cikksorozatokhoz stb. gyűjtöttem a képanyagot, akarva-akaratlanul feltűnt a homlokzati díszítmények végtelen változatossága. Arról, hogy hányféle motívum, dísz került a szatmári épületekre különösen a múlt századforduló éveiben eddig nem készült leírás, ezért úgy gondoltam, hogy megkezdem ennek a témakörnek is a feltérképezését.
Miért van erre szükség? Mert többek között ez is a mi örökségünk, ezen az úton jutottak el ugyanis hozzánk az építészet, ornamentika Európa-szerte leggyakrabban használt stíluselemei. Érteni, értékelni közös tulajdonunkat elsősorban a helyi példák megismerésén keresztül lehet.
Munkám elkészítéséhez már a kiindulópontban rendelkeztem egy gazdag fotóanyaggal a városról, de ezt csak nagyon kis mértékben tudtam felhasználni, hiszen a készülő könyvem szerkezete a megírandó téma jellegéből adódóan egészen más szempontok szerint alakult. Természetesen felmerült bennem az a kérdés is, hogy lehet-e, érdemes-e valamilyen rendezett, könnyen áttekinthető szerkezetet kialakítani egy olyan területen, amely elsősorban nem a kreativitásról, hanem a mintakönyvek, sablonok alapján átvett és a helyi elvárásokhoz, ízlésvilághoz igazított motívumok felhasználásáról, alkalmazásairól szól? Rendszer kis erőfeszítéssel bármilyen területen kialakítható, de minden esetben óvakodni kell attól, hogy az mesterkélt, mondvacsinált legyen, ezért eleve nem sok értelmét láttam annak, hogy a motívumok eredete, karaktere, jellege után csoportosítsam a látottakat.
Lehet-e stílusirányzatok szerint bemutatni ezt az anyagot? Bizonyára lehetne, hiszen a díszítmények motívumvilágában viszonylag könnyen felismerhetőek a klasszicizáló, eklektikus, szecessziós stb. vonások, ennek ellenére nem szívesen vállalkoznék erre a feladatra. Miért nem? Mert városunk építészetére sem igazán jellemzőek a jól felismerhető, könnyen azonosítható stílusirányzatok, az ornamentika területén ez a feladat még bonyolultabb, még több tévedési lehetőséget rejt magában. A helyzetet tovább bonyolítja az a tény, hogy napjaink amúgy pozitív felújítási hullámának köszönhetően sok olyan épületnek változott meg az eredeti karaktere, amely már a kiindulópontban sem mutatott igazán egységes képet.
Ha figyelmesen körbejárjuk a várost, gyönyörű ablakkereteket, kovácsoltvas erkélykorlátokat, frízeket, fából faragott ajtódíszeket fedezhetünk fel lépen-nyomon. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a város díszítményei alapos megismerésének legkézenfekvőbb módja az, ha utcánként, helyszínenként mutatom be a jellegzetességeket, hiszen így az érdeklődők számára könnyebben nyomon követhetőek, helyhez köthetőek a leírások. Elkezdtem tehát a fotóanyag gyűjtését, elkészítését ebből a kiindulópontból és már az első napokban azt kellett tapasztaljam, hogy lépten-nyomon még számomra is rengeteg ujdonság, felfedezni való akad a szatmári épületeken.
Ezek számbavétele, feltérképezése művészeti szempontból is hasznos, érdekes lehet, de megítélésem szerint legalább olyan fontos felfigyelnünk arra is, hogy egy kevésbé sietős, a szakmai tudást, az anyagismeretet sokkal komolyabban vevő világ öröksége több szempontból is példa lehet a ma embere számára. Munka közben a felhasznált motívumok végtelen változatossága mellett, rám minden esetben a technikai tudás valamint az anyagismeret hatott.
Az ornamentika az építészethez és a kultúra sok más területeihez hasonlóan függ a kortól, a társadalmi, a gazdasági körülményektől és többek között nemzeti jellege is van. Térségünk háborúkkal, rendszer- és impériumváltásokkal tarkított 20. századi története nem igazán kedvezett az időigényes ornamentika hosszú távú meghonosodásának, virágzásának. A békebeli évek építkezési, díszítési hulláma nem tartott sokáig, az első világháború és a Trianon utáni időszak jelentette az első nagy megtorpanást ezen a területen.
1944 szeptemberében több napon át bombázták a várost, ekkor sok olyan épület pusztult el, vált romossá, amelyek homlokzatára máig büszkék lehetnénk. A legnagyobb pusztítást azonban mégsem ez, hanem a város karakterének, jellegének erőszakos megváltoztatása okozta a kommunizmus éveiben.
Közvetlen az 1989-es fordulat után sokat hallhattunk, olvashattunk falurombolásról, műemlékek tönkretételéről, lebontásáról stb. Mindez természetesen Szatmáron sem úgy zajlott le, hogy a kommunisták északánként kalapáccsal a kezükben leverték a békebeli időkből származó egyházi, kapitalista, netán magyarosan kapitalista díszeket. A műemlékeket általában azért romboltatták le, mert útjában állottak az új elképzelések, városrendezési tervek megvalósításának. Kimondottan érzelmi indíttatású rombolás, pocsékolás leginkább a kezdeti években fordult elő. Ekkortájt még el-eltüntettek, befalaztattak, átfestettek néhány szobrot, emléktáblát, feliratot, falfestményt, egyházi jelképet stb. A magyar időben épített állami általános iskolákról lekerültek a címerek, a Tűzoltótoronyról az emléktáblák stb. A többit az időre bízták, de olykor azért kicsit segítettek is neki. Hogyan? Kevésbé tetten érhető, vagy még pontosabban fogalmazva sunyi módszerekkel. Például úgy, hogy hagytak tönkre menni olyan általuk kisajátított, műemlék jellegű épületeket, amelyekről ha kicsit is tisztelik a kultúrát, a mások által létrehozott értékeket, kötelességük lett volna gondoskodni. Gyönyörű, karban tartott, igényesen, nagy anyagi áldozattal és folyamatosan gondozott kastélyokba, püspöki palotákba, udvarházakba stb. költöztettek be iskolákat, árvaházakat, állami, politikai, mezőgazdasági intézményeket. A nagyváradi püspöki palota barokk épületét hosszú ideig a hazájukból politikai okokból elűzött görög kommunisták lakták, a Károlyi-kastélyt állami intézmények vették birtokukba, a háborúban romossá vált aranyosmeggyesi várkastély egy részét a falubeliek hordták szét és még hosszan sorolhatnám a közeli és távolabbi példákat.
Mi történt a szatmári gőzfürdő épületével, a Korona szállóval vagy az Ormós házzal? Milyen állapotban van jelenleg a volt Viktória szálló épülete? A gőzfürdő épületét a közelmúltban sikerült ugyan felújítani, de mondjuk a rendkívül szép homlokzatú, teljesen tönkrement, belülről a palackozó számára átalakított Károlyi ház sorsa sok más értékes szatmári épülethez hasonlóan máig tisztázatlan.
Van itt még egy fontos, egyáltalán nem elhanyagolható szempont. A régi, díszes, műemlék jellegű épületek felújítása nemcsak sokkal drágább, időigényesebb a többinél, hanem olyan szakmai ismereteket, tudást is igényel, amivel térségünkben ma már egyre kevesebben büszkélkedhetnek. Egy időben áruba bocsátották városunkban az épületdíszek öntőformáit is. Arról, hogy akadt-e vásárló nincsenek információim.
Mint láttuk rombolni sokféleképpen lehet, de hasonló eredmények érhetőek el az arányok megváltoztatásával is. A mesterségesen felduzzasztott, jellegtelen, semmitmondó épületekkel fokozatosan teletűzdelt Szatmárnémetit akkor érte a legnagyobb esztétikai csapás, amikor a proletár internacionalizmus szellemében épített tömbházak, negyedek, olcsó, dísztelen típuslakások néhány év leforgása alatt túlsúlyba kerültek és ezzel drasztikusan, végérvényesen felborult a századok során, természetes módon kialakult városkép.
Jobban él-e a ma embere, mint 100-120 évvel ezelőtt? Az egy családra eső maroktelefonok, személygépkocsik, DVD lejátszók számát tekintve természetesen összehasonlíthatatlanul jobban él, csak sajnos ez nem mérce. A valódi kérdés az, hogy emberibb módon élünk-e? Erre választ csak ki-ki saját magának adhat, bár megítélésem szerint a jó közérzet, az életszínvonal kérdése rendkívül szubjektív fogalom, amelynek fontos összetevője, ha úgy tetszik meghatározó eleme a harmonikus, esztétikus környezet.