Megítélésem szerint a régi újságok cikkei, híradásai nem csupán színes, érdekes olvasmányok, kuriózumok, hanem használható tapasztalatokat, megoldásokat, magatartásmódokat is nyújtanak. Korunk emlékőrzői is javarészt innen ihletődnek, mert a kommunizmus csak erőltetett, átköltött, áttárcsázott sémákkal szolgál.
Elődeinktől sajnálatos módon leginkább csak a régies formákat, kereteket vettük át, pedig találhattunk volna olyan tartalmi részeket, tanulságokat is, amelyek megítélésem szerint máig érvényesek és még hosszú ideig azok maradnak.
Tabajdi Lajos szónoki képessége, tudása ma is példa
A híradás Tabajdi Lajos haláláról (SzatmárNémeti, 1899. augusztus 1.) első látásra kicsit szokványos, avitt szövegnek tűnt, míg el nem értem ahhoz a részhez, amelyben a szerző az elhunyt szónoki képességeiről számolt be. Ebben a következő jellemzést adja: „Mint páratlan ékesszólású pap nemcsak városunkban, de messze vidéken híres volt. Magvas beszédei inkább az értelemhez szólottak, került minden felesleges frázist. És páratlan volt az a lebilincselő modor, amellyel azokat előadta. A szónoki hatás legnagyobb eszközének, a mit a szónok és a hallgatóság együtt érzésének nevezünk, a midőn mitegy delejes áram köti össze a szónokot és a hallgatót.”
Nem tudom mit tanultunk mindebből az eltelt 120—140 év alatt, tény hogy az előregyártott modatokból összetákolt panelszövegek, vagy eltudálékoskodott okoskodások már akkor, abban a ráérős békebeli korban sem örvendtek osztatlan sikernek.
Díszbeszédeket tartani könnyű, de az már akkor kevés volt. Tabajdi szónoklatainak a hatását erősítette, hitelesítette, hogy nemcsak szavakkal, hanem konkrét tettekkel szolgálta a közösséget. Neki köszönhető többek között az is, hogy a hatosztályú ev. ref. gimnázium nyolcosztályú főgimnáziummá fejlődött és oroszlánrésze volt abban, hogy mindehhez az anyagi feltételek is biztosítva voltak.
Az ökumenizmus se mai találmány, Tabajdi tudta, hogy a különböző felekezeteknek nem vetélkedni kell, hanem a béke és másik felekezet munkája, eredményei kölcsönös megbecsülése, értékelése minden hívő ember dolga. Úgy harcolt a reformátusok jogaiért, hogy közben tiszteletben tartotta a másik nagy szatmári felekezethez tartozók, a római katolikusok céljait, megvalósításait
A Kölcsey-szobor alaposan előkészített, körültekinő átköltöztetése
1898-ban a törvényhatósági bizottsági közgyűlésen a Kölcsey-kör kérelmére született döntés arról, hogy Kölcsey szobrát a Deák térről (főtér) a Láncos-templom előtti kis parkba helyezzék át. A rendezőbizottság legelőször egy szakember, szobrász véleményét kérte, kijelölték a helyet és utasították a város kertészét, hogy a kis teret fákkal, bokrokkal, szőnyeg–ágyakkal alakítsa át. A szobrász arra is figyelmeztetett, hogy az arányok tekintetében is vannak tennivalók, szerinte az oszlopot meg kell kúrtítani jó fél méterrel.
Az előkészületeket azért fontos emlegetni, mert a hely kiválasztása, a környék kialakítása, a szobrok védelme a mi sietős világunkban igen sok kívánnivalót hagy maga után.
Van persze egy másik, talán az előzőnél fontosabb tanulság. Akkoriban évtizedek teltek el, amíg felállítottak egy-két szobrot, emléktáblát, napjainkban ezek félelmetes gyorsasággal, gombamód szaporodnak. Ha egy pártnak, közösségnek, civil szervezetnek nincs egyetlen épkézláb ötlete, semmmi hasznosat nem tud kitalálni, tenni, felmutatni, akkor szobrot, emléktáblát állít gyakran olyan embereknek, akikről a szatmáriak túlnyomó többségének fogalma sincs, hogy kik voltak. Mivel sok a párt, közösség, civil szervezet és kevés a hasznos ötlet, városunkat ellepték a szobrok, emléktáblák.
Az átköltöztetésnek több oka volt, ezekről hiteles tudósításokat közölt a helyi sajtó. Fontos szempont, hogy a nagy, szemetes piactéren nem lehetett megoldani a szobor környékének a folyamatos tisztán tartását. A másik a „tornyos ház” lebontása, amely helyére a tervek szerint egy zajos vendégfogadó (Pannónia szálló) kerül, és ez nem igazán méltó szomszédja a szobornak. Akkoriban ugyanis a környező épületek rendeltetése is fontos szerepet játszott a hely kiválasztásában. Az új hely közelében a református templom és gimnázium, valamint a Vigadó állt, és ez sokkal jobb, méltóbb környezetnek tűnt. A szervezők azt is tudták, hogy a szobor védelmének biztosítása a forgalmas helyen alapvető követelmény, ezért a parkot magas vaskerítéssel övezték. Ez természetesen megnövelte a költségeket, ami miatt újabb gyűjtéseket kellett indítani. Az új kerítés miatt nem volt a Láncos-templom évtízedekig „láncos”.
Hérmán Mihály egészséges lokálpatriotizmusa
Hérmán Mihály (1847-1902) a haladás, a bátor kezdeményezések polgármestere volt Szatmárnémetiben, Itt született, az első hat osztályt a helyi református gimnáziumban végezte, középiskolai tanulmányait Debrecenben fejezte be. Joggyakorló évei Budapesten teltek, ahol 1870-ben sikeresen letette az ügyvédi vizsgálatot és szülővárosában, Szatmáron irodát nyitott.. Közben járt a Ludovika Akadémiára, ahol katonatiszti képesítést szerzett, később főhadnagy lett. 1877-1878—ban a Szamos lapnak volt a felelős szerkesztője. 1879-ben a város tiszti főügyésze, 1895-től haláláig a város polgármestere, vagyis egész felnőtt életében a települést, a közösséget szolgálta. Egyike volt Böszörményi Károly, Papp Géza és dr. Vajay Károly mellett azoknak, akik nevéhez fűződik Szatmárnémeti korszerűsítése, a bátor, nagyszabású terveknek a megvalósítása, amelyek közül csak néhányat említek: új városháza, közúti vashíd, színház, méntelep, laktanyák, Pannónia szálló, Vasúti Internátus, bérpaloták, Felsőkereskedelmi Iskola, Dohánybeváló, Faipari szakiskola, villamos vasút, új kórház, a villanyvilágítás bevezetése, a Kossuth-kert és még hosszasan lehetne sorolni a példákat. Nem véletlen, hogy valamennyiükről utcát neveztek el, sajnos ma már alig tudnak a város lakói a Böszörményi (Zudphen), Papp Géza (Ialomiței), Vajay (Gabriel Georgescu) vagy Hérmán Mihály (Caișilor) utcákról.
Hérmán Mihály ígéretes polgármesteri tevékenységének 55 éves korában bekövetkezett halála vetett véget. Tőle a város hagyományait, értékeit tisztelő kezdeményezéseket, a bátor újításokat, az előremutató, korszerű gondolkozásmódot sajítíthatnánk el, ha mindez tanulható lenne.
Petőfi ünnepség, amely főszereplője Petőfi volt
Szintén 1899-ben a Kölcsey-kör kezdeményezésére nagyszabású Petőfi ünnepélyt tartottak Szatmárnémetiben. Ennek fénypontja volt, hogy emléktáblával jelölték meg azt a házat, ahol Petőfi 1847-ben, mint boldog vőlegény gyakran volt látogatóban barátjánál, Pap Endrénél. Az ünnepséget a Szatmári Kölcsey-kör szervezte, de a város polgársága is magáénak érezte és ezért nagy számban vettek részt rajta. Meghívták Szatmárra ebből az alkalomból Tordai G. Erzsi híres és ünnepelt színésznőt, Petőfi verseinek egyik legjobb előadóját. A művésznő másfél órás előadása a színházban a szemtanúk szerint többet ért, mint egy, a költőről írt vaskos kötetnyi eszmefuttatás.
Másnap délelőtt leplezték le az emléktáblát, amelyen a következő szöveg állt: E házban lakott Petőfi Sándor, mint költő társának, Pap Endrének vendége, mikor Szendrey Júliát 1847-ben meglátogatni több ízben lejött a fővárosból. Megjelentette a Szatmári Kölcsey-kör 1902. május 25.
A leleplezésen nagy tömeg vett részt, erre az alkalomra a város „zászlódíszbe öltözött.” Az ünnepség legtanulságosabb epizódja számomra Mátray Lajos tanár úrnak, a Kölcsey-kör irodalmi szakosztálya elnökének a megnyitó beszéde, egy gondosan felépített, szűk oldalnyi szöveg volt. Akkoriban már tudták, hogy az ünnepi rendezvényeknek a legtöbbet a megállíthatatlan szónokok ártanak, akik összetévesztik az ünneplést a szerepléssel. Képzőművészeti példákat idézve olyan ez, mint amikor a festmény rámája ahelyett, hogy a kép mondanivalójának érvényre jutását szolgálná, versenyre kel azzal, szebb, érdekesebb kíván lenni nála.
Az emléktábla ma is megvan, amikor az Eötvös/ Cuza Vodă utcán lebontották Pap Endre házát, hogy a helyére fogászati rendelők kerüljenek, múzeumba vitték, ahol, mint valami szégyelni való dolog évekig raktárban, majd egy szekrény háta mögött lapult, ma már megtekinthető a Művészeti Múzeum udvarán. Ez márványból van, szépen elrendezett szöveggel, igényesen vésett, aranyozott betűkkel, nem csoda hogy 120 év múltán is ép. Vajon milyen állapotban lesznek a mai vékony fém és műanyag lemezekre, nyomdai felirattal, szalagmunkában készített emléktáblák 120 év múlva? Petőfiről akkor is biztosan tudni fogjuk, hogy ki volt, a mostani emléktáblákon felsorolt személyiségek többségéről ma se sokat tudunk.
