Sarkadi Sándor

1921-ben Popp Aurél, Kudelász Károly¹ közreműködésével megalapította a DAC kerámiagyárat, itt dolgozott tervezőként, alkalmazottként egy ideig Sarkadi Sándor is. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi festők közös kiállításán, amely a Collegium Artificum Transsylvanicorum nevet viselte. Egyes szerzők szerint² a gyár 1923-1927 között működött, de Aurél Pop önéletrajzi írása megcáfolja ezt: „Ismét rosszul ment minden, 1921 őszén voltunk. Annyira nem kerestem, hogy fazekasságra adtam magam.” Ugyancsak az 1923-as időpontra cáfol rá a Vasárnapi Újság cikke, amelyben a szerző megemlíti, hogy már három éve tud a gyár létezéséről.³

1922-től Sarkadi a szatmári Mihai Eminescu Líceum magyar tagozatának tanára, az akkor 14-15 éves Incze Jánost⁴ is tanítja kémiára és fizikára, de ezeken az órákon olykor rajzoltatja is a növendékeit. Így figyel fel Incze tehetségére és meghívja a műtermébe. Ezekben az években a Várdomb (Decebal) utca környékén bérelt lakásban lakik édesanyjával, leánytestvérével, ugyanitt fest és szobrászkodik. Ekkoriban készült a Krisztus-szobor, valamint a művész anyjáról egy szénrajz, mellszobor, itt látja a gyermek Incze a Toldi kompozíciót és Sarkadi leánytestvérének szoborportréját. ⁵

A Krisztus-szobor elkészítésénél többen segédkeztek. Maradt egy homályos felvétel, amelyen a hatalmas szobor egy improvizált deszkapajtában áll, rajta a kiöntéshez szükséges negatívval, gipszréteggel. Körülötte öt, a mai napig azonosítatlan köpenyes férfi látható, valószínűleg ők azok, akik a kiöntésben részt vettek.⁶

Sokat évődtek ebben az időben a szatmári művészek egymással. Miután a Krisztus-szobor felkerült a helyére⁷ Popp Aurél így viccelődött Sarkadi rovására: „Persze, Sarkadi Sándort mostanában hiába keresed otthon, mert a főtéren őgyeleg, és a szobrát nézegeti, hogyan hegyel ott fenn a kukkon…⁸”.

1925-től részt vett több szatmári közös tárlaton, egyéni kiállítást is rendezett. A Satu Mare újság 1925. december 6-án megjelent számában a szatmári képzőművészek tárlatáról tudósít, amelyet a polgármesteri hivatal épületében⁹ rendeztek meg. Itt mutatták be többek között Sarkady Sándor és Muhy Sándor¹⁰ szobrait is, amelyek a DAC kerámiagyárban készültek.

Mit tudunk erről a kezdeményezésről, amely több szatmári induló művész életében hozott igen jelentős változást, fordulatot? A kerámiagyár hatására nemcsak Mohy Sándor, Sarkadi Sándor, Kudelász Károly készített szobrokat, kerámiákat, hanem Popp Aurél is. Sőt, Popp Aurél már korábban, Sarkadi pedig kicsivel később nagyméretű szoborkompozíciók kivitelezésére is vállalkozott¹¹.

Legjobb, ha ebben az ügyben magához a kezdeményezőhöz, Popp Aurélhez fordulunk. A műhely (gyár) létesítéséről ez olvasható önéletrajzi kötetében: „Egy csúnya esős délutánon különös ember csengetett be hozzám. Különös ember, különös ruhában, nagy fekete csokornyakkendővel. Művésznek tetszett… De látszott rajta, hogy nem volt elég ideje, hogy a háború ruhaveszteségeit pótolja. Kudelász Károlynak mondta magát. Hogy ő Krasznojarszkban együtt volt Tatz Kálmánnal, aki nékem tanítványom volt, s aki rólam sokat beszélt odakünn az orosz fogságban. (…) Kudelász Károly agyagipari szakiskolát végzett, s sok csínját-bínját ismerte a szakmának. Nem volna nékem is kedvem megtanulni, hogy lehetne valami ilyesfélét megpróbálni? (…) Nem sokat gondolkoztam, azonnal kész voltam a válasszal. Agyagom van, s van helyem is. Egyelőre ott künn a közös előszobában telepedtünk meg.”

És itt nem árt megállni egy pillanatra, az előszoba ugyanis a művésztárssal, baráttal, Litteczky Endrével volt közös, aki egész másképpen élte meg a leírtakat. Honnan tudjuk mindezt? A felesége kéziratos önéletrajzi írásaiból, amelyből a Képzőművészeti élet Szatmáron címet viselő munkámban a következőket idéztem: „A Kossuth–kerti műtermeket¹² a város építtette, és műpártolás címén két művésznek adta ki. Az egyik Litteczky Endre volt, a másik Popp Aurél. A műterem majdnem tíz méter hosszú és szinte ugyanolyan széles volt, magas, világos helyiség. Házbérként mindegyik művész egy képet adott évente a városnak.  (…) Az ablakkal szemben a „DAC” porcelángyár kéményei meredeztek. Litteczkyt és Popp Aurélt fiatalkoruk óta szoros barátság fűzte össze, olyan mély, hogy amikor az első világháborúban a harctérre indultak, kicserélték a végrendeleteiket. Most a porcelángyár mégis közéjük állott. A gyárnak ugyanis szüksége volt Litteczky műtermére.”

Azonban térjünk vissza Popp Aurél visszaemlékezéseihez. „De mit tesz a kíváncsiskodás? Magam is hozzákezdtem a korongoláshoz. Amikor Kudelász nem korongolt, korongoltam én. P.D.¹³ is megcsodálta legújabb játékomat. Tréfából mondottam, hogy átépítem magam fazekasnak. A művészet úgy sem megy. Először nevettünk az eseten. De amint többet és többet beszélgettünk erről, mind jobban és jobban kialakult a terv, hogy nem is volna bolondság végrehajtani. Itt van ez az épület, illetve ennek a földszintje. Ott minden elférne. Nosza, elindul P.D. hírt verni. Ha mások vagongyárat alapítanak, majd mi agyagipari gyárat létesítünk! De milyet! Másnap már magával hozta két barátját, akik szintén elbámultak új kísérletemen. A dolog kezdett komollyá válni. Kudelász szédítette az embereket a nagy rentabilitással! S az én embereim, vélem együtt — el is szédültünk, s mindent elhittünk, amit Kudelász mondott. Mit tudtuk mi még, hogy hova fogunk kilyukadni? Végül is abban állapodtunk meg, hogy részvénytársaságot alapítunk. Ők utánanéznek az épület földszintjének, kiürítésének és berendezkedünk. Kemencét építünk, azaz épít majd Kudelász. Menni fog minden. És mi is gyárosok leszünk!”

1924. szeptember 7-én a Vasárnapi Újság két oldalas cikket közölt Papp Aurél kezdeményezéséről, amelynek keretében több kézi festésű váza fényképét is reprodukálták. Innen tudhatjuk meg, hogy többek között Nietzsche halotti maszkját is sokszorosították a műhelyben. A szerző utal a porcelánkészítés technikai nehézségeire, arra a rögös útra, amelyet a műhely művészeinek, dolgozóinak meg kell még tenniük ahhoz, hogy készítményeik versenyképessé váljanak. A fentiek ellenére a cikk hangvétele optimista, bíztató, a szerző hisz a gyár jövőjében.

1927-ben anyagi okok miatt bezárták a kerámiagyárat. Valójában belebuktak a nagy lendülettel és hatalmas várakozásokkal induló próbálkozásba.

1925-ben Popp Aurél arcképet festett Sarkadi Sándorról, a kiváló olajfestmény jelenleg a szatmárnémeti  Művészeti Múzeumban található.¹⁴ 1926-ban készült a Csikós című kompozíció. Stílusát, hangvételét tekintve ez egyedülálló munka Sarkadi életművében.

Incze János a kis érettségi után 1926-ban elbúcsúzott Szatmártól és kedvelt tanárától, Sarkaditól, emlékül kapott tőle egy halotti maszkot Adyról. Ezt ő személyesen sokszorosította arról a példányról, amelynek eredetijét barátja, Vedres Márk¹⁵ készítette. Több szatmári lakásban volt, van Ady illetve Beethoven halotti maszk, ezek mind a DAC kerámiagyárból származnak.  Amúgy Inczének nem volt kedvező véleménye a városról, önéletrajzában a 64. oldalon így jellemezte: „Sok rokonszerves vonása sem volt elég arra, hogy megszeressem, és sohasem vágytam vissza ebbe a jó kövér, bű zsirral felékesített, kedves, flancoló, hasának élő, felületes, kispolgári városba, ahol a hétfő reggeli első megbeszélések fő témája az volt, hogy hol züllöttünk, mennyit ettünk-ittunk tegnap.¹⁶

Sarkadi 1927-ben egyéni tárlatot rendezett Szatmáron, ennek a meghívójából kiderül, hogy április 8-16-a között volt a Dacia (Pannónia) szálló kistermében, ahol a művész hozzávetőlegesen két tucat akvarellt állított ki. Közülük megemlíthető: Hazafelé, Erdőszéle, Havasi kürtös, Planetás, Kalotaszegi konyha (ezt olykor szobabelsőként is említik), Nyár vége. Ugyanitt még két terrakotta-szoborral is szerepelt.

Ugyancsak 1927-ben Szécsen Zoltán¹⁷, a város egyik ismert fotóművésze több felvételt is készített Sarkadi Sándorról.  Az egyikről a zárkózott, elrévedő, magányos művész néz vissza ránk.¹⁸

Sarkadi 1928-1929-ben építtette a saját tervezésű, műtermes házát a Böszörményi utcában, a Szigetlanka közelében¹⁹. Ez az ún. Bagolyvár, vagy „kis vár”, ahogyan Gellért Sándor nevezte. Az ötvenes években ott lakott Sarkadi Sándor, Sarkadi Gábor (1895-1961), Sarkadi Irén (1906-1993), Sarkadi Gábor Zsolt (1936-2002), Sarkadi Barna (1945-2011), Irén testvére Anikó, Nagy Borbála, valamint egy cipész és a felesége, a Nuskó család.²⁰ Mit jelentenek a fentiek? Elsősorban azt, hogy Sarkadi Sándor családszerető ember volt, de nem csak a családját szerette. Tágas magánházában ideig-óráig sok diák, ismerős, barát, ha a szükség úgy hozta, akár napokig is szállásra lelt.

A művész a harmincas években a Református Főgimnáziumban tanított, többek között Gellért Sándor tanára, Mohy Sándor kollégája volt. Ebben az időszakban készült Mohy portréja Sarkadiról.²¹ Nagy valószínűséggel az 1933-ban elhunyt kollégáról, Regéczy Sándorról²² készítette Sarkadi azt a halotti maszkot, amelyet a rokonok egykori házában őriznek.

1934-ben a román tengerparton, valamint Isztambulban is járt, az út alkalmával készült a Konstanca című vízfestménye, a cím, datálás a kép jobb alsó sarkában olvasható. Ugyanebben az évben vízfestményt készített arról a szatmári paraszt barokk stílusú épületről is, amelynek helyére az egykori Victoria mozi épült. Ez a Rákóczi (Mihai Viteazul) utcán, a Láncos-templom közelében állt.

Kollégáival, a szatmári képzőművészekkel együtt az Újságíró Klubot is látogatta. Ezt bizonyítja többek között Mohy Sándor gyors vázlata, amely Sarkadi Sándort, Tereh Gézát²³, Zolnay Gézát²⁴, valamint Tóth Gyulát²⁵ ábrázolja itt. A klubot Dénes Sándor²⁶ újságíró működtette a két világháború közötti időszakban.