Részletek Muhi Sándor: Mezei József című kismonográfiájából (Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015.)
A közelmúltban megjelent könyv számos, eddig sokak számára ismeretlen szatmári vonatkozású adatot is tartalmaz, ezért gondoltam, hogy jó lenne megismertetni ennek néhány részletét a Sugárút olvasóival is.
Hogyan ismertem meg Mezei József Szatmár megyei tevékenységét?
A kilencvenes évek végén, valamint századunk első éveiben a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspökeinek a megbízásából összeállítottam az egyházmegye művészeti értékeinek bemutatásáról szóló munkámat, amelyet több lépésben, hozzávetőlegesen egy évtized alatt, 2008 körül fejeztem be. A gyűjtés során találkoztam először Mezei József oltárképeivel, egyházi témájú festményeivel, többek között Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten. Magától értetődően utánanéztem az alkotó egyéb tevékenységének is, akiről korábban már hallottam, de csak vázlatos ismereteim voltak az életútjáról, alkotásairól. A világhálónak köszönhetően bukkantam adatokra arról, hogy szabadságharcos, költő, fényképész is volt és élete delén megvakult. A legtöbb adatot a Petőfihez kötődő barátságáról, illetve a nagy költőről készült aprócska arcképéről találtam. Mivel tevékenységének szatmári vonatkozásai is voltak, több alkalommal írtam róla a Szatmári Magyar Hírlap kulturális mellékletében, a Szamosban, valamint néhány szatmári témájú könyvemben, albumomban: Szatmárnémeti római katolikus templomai, 2000, Képzőművészeti élet Szatmáron, 2004, Építészet Szatmáron, 2008. Több írásom jelent meg róla a honlapomon, valamint az általam szerkesztett kulturális oldalakon: Szatmári Kultúra, Régi Szatmár.
Így bukkant rám Nagy Gyöngyvér Csíkszeredából, akinek Mezei oldalági rokona, és ekkor kezdett részéről körvonalazódni egy kismonográfia gondolata, amelynek megírására 2014. október közepe táján kért fel. A felkérést elfogadtam, de még ez után is sokáig gondolkoztam azon, hogy miért váratott ilyen hosszú ideig magára ennek a munkának az elkészítése. A Csíkszeredából kapott és a saját gyűjtésű anyagok áttanulmányozása után választ kaptam erre.
Az első nyilvánvaló ok az életmű kiteljesedésének hiánya. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen a mérnök képzettségű Mezei elég későn kezdett folyamatosan, hivatásszerűen festészettel foglalkozni, amit vaksága miatt kénytelen volt abbahagyni. Autodidakta művészként kezdte el pályáját és a felkészülést „menet közben” egészítette ki egy itáliai tanulmányúton, illetve Marastoni Jakab tanítványaként Budapesten. Ezek után a képzőművészet számára olyan alapvetően fontos anyagi forrássá is válik, amely a családja megélhetését biztosítja, ezért leginkább egyházművészeti alkotásokat készített megrendelésre. Maga a műfaj nem sok lehetőséget nyújtott az önkifejezésre, hiszen a legtöbb oltárkép klasszikus minták alapján, kis módosításokkal készült. A fentiek mellett a művész festett tájképeket, arcképeket, csendéleteket is.
Ennek a munkának a szükségességéről elsősorban Mezei alkotói attitűdje, elszántsága, tevékenységének összetettsége, odaadása győzött meg. A hittel, kitartással végzett munkája hatott rám és az a felismerés, hogy tevékenysége példaértékű lehet számunkra is. Petőfi is ezt a hitet, lobogást ismerte fel már az első találkozások alkalmával, és valószínűleg emiatt fogadta barátjának, illetve Orbán Balázs kicsit később munkatársának. Nagy valószínűséggel ezeknek a tulajdonságoknak köszönhette népszerűségét is.
Meggyőző volt Nagy Gyöngyvér lelkesedése, ügyszeretete és igyekezete, amellyel kapcsolatokat ápolt, teremtett, és amelyek révén egyre több hiteles adattal bővült a kismonográfia dokumentációs anyaga.
A fentiek mellett számomra az is komoly érv volt, hogy Mezei élete bővelkedik szatmári vonatkozásokban. Így az egyházmegyei leltáron, a Szamosban közölt sorozaton kívül, több cikkben, előadásban tettem eddig említést a munkásságáról.
Így alakult, formálódott könyvvé ez a terjedelmes, korántsem egységes anyag hosszú hetek, hónapok munkájának köszönhetően, egy olyan rohamosan vizualizálódó világban, amelyben egyre kevesebben szánnak időt hasonló munkák olvasására. Megítélésem szerint mégis volt értelme, hiszen nem elég a világhálón, okos telefonon, kábeltelevízión kapott vizuális információk tömegében naponta megfürödnünk, az ehhez hasonló kötetek közvetve ahhoz is hozzásegíthetnek, hogy eligazodhassunk, tisztán lássunk ebben a rengetegben.
Származás, tanulmányok
A rendelkezésre álló adatokból tudjuk, hogy a festő, költő, fényképész Mezey József 1823. május 11-én született Kislétán, Pócspetriben jegyezték be az anyakönyvbe, hiszen a születés idején Kisléta ide tartozott. A szüleinek neve Mezey András és Aleksza Erzsébet, édesapja szerény anyagi körülmények között élő gazdatiszt volt.
Kisléta régi település, temploma a 14. században épült, a falu lakosai az 1848-49-es szabadságharcból is kivették a részüket. A szabolcsi 48-as zászlóaljjal ott voltak Budavár visszafoglalásánál, és a világosi fegyverletétel után Komárom várát védték Klapka György vezetésével (forrás: wikipedia). Mondják, hogy az első évek tapasztalatai, benyomásai egy egész életre kihatnak, Mezei esetében úgy tűnik, ez messzemenően igaz.
Kislétán a család viszonylag rövid ideig tartózkodott, mert az apát sókör-lovaggá (itt csempészetet ellenőrző hivatalnok) nevezték ki a Bereg megyei Miszticére. Mezei itt töltött az előzőnél kicsit jobb anyagi körülmények között néhány évet, ahol először édesapjától tanult írni, olvasni. Már ezekben az években megnyilvánult a tehetsége, szénnel és krétával számos rajzot készített.
Elemi iskolai tanulmányait Máriapócson végezte, majd Máramarosszigeten járt gimnáziumba, itt már arcképeket is készített. A harmadik gimnáziumi osztályt, más források szerint a másodikat Szatmárnémetiben végezte, ahol a püspöki tápintézetbe (konviktusba, internátusba) fogadták be. A Szatmári diákok 1610-1852 (Szeged, 1994 (közreadta: Bura László) kiadványban olvasható a neve, a másodéves humanisták között 1838-ban: Mezey Iosephus, 15, rc, Hung., Kis Léta, c. Szabolcs, Andreas, nobilis, regii salia offici obequitator, Misztitze. Bereg.
Ez a bejegyzés megerősíti a következőket: Kislétán, Szabolcsban született, római katolikus vallású volt, édesapja András, nemesi származású, sóhivatali tisztviselő Miszticén, Beregben. A következő iskolai éveket nagy valószínűséggel szintén Szatmáron végezte, de erről már nincsenek megbízható adatok.
Szatmáron a katolikus líceum létrehozása egybeesik az egyházmegye alapításával: 1804. A líceum növendékeinek döntő többsége itt is világi pályára készült és más vallásúak is látogathatták. Az igazgató Mezei tanulóévei ideje alatt Schlachta Márton volt. A diákok itt 1838-tól filozófiatörténetet, empirikus pszichológiát, analitikus logikát, matematikát, történelmet, magyar nyelvet és irodalmat, fizikát, valamint mezőgazdaságtant tanultak. A tantervben szó sincs képzőművészeti nevelésről vagy művészettörténetről.
Mindez Hám János püspöksége idején (1827-1857) történt, egy olyan időszakban, amelyben a városra, annak gazdasági, kulturális életére igen nagy hatást gyakoroltak az egész városképet átalakító, átformáló nagy püspök kezdeményezései. Ez elsősorban a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye intézményrendszerének létrehozásához kötődött. Ebben az időszakban alakult át a város piacterén álló kis, 18. századvégi plébániatemplom kéttornyú, kupolás székesegyházzá, ekkor épült a Zárda-templom és kolostorépület, a Kálvária-templom, folytatták a püspökség megalakulása után megkezdett palota építését, amelynek első lakója Hám János volt. Felépült a mizerikordiánusok, irgalmas barátok rendháza és kórháza, a ferencesek kolostora, a temetőkápolna és még sorolhatnánk. Az építkezésekkel párhuzamosan nagyarányú felújítási és díszítési munkálatok is folytak, ebben a későbbiekben igen jelentős szerep jutott Mezei Józsefnek is, aki megrendelésre több tucat oltárképet készített.
Arról, hogy milyen kapcsolatban volt Mezei Hám Jánossal, sajnos, egyetlen adat sincs, de nagy valószínűséggel kellett találkozniuk. Azt biztosan tudjuk, hogy jó viszonyban volt a nagybányai Szentháromság-templom plébánosával, a későbbi kanonokkal, Smolzer Ignáccal, aki nemcsak jelentős megrendelésekhez juttatta, hanem folyamatosan bátorította, ösztönözte a festőt.
A 19. század első felében Szatmárnémetit már olyan iskolavárosként emlegették, amelyben elsősorban a felekezeti, református, római katolikus iskoláknak köszönhetően magas színvonalú oktatás zajlott. Egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy ebben az értékteremtő, dinamikusan formálódó közegben, az értelmes, sokoldalúan tehetséges fiatal Mezei József bizonyítani szeretett volna az osztálytársai, tanárai előtt. 14 éves korában írt egy regényt, de ez sajnos elveszett. Írt az intézet főnöke számára névnapi ajándékul egy három felvonásos színművet, valamint kicsit később, hasonló esemény kapcsán egy ötszáz versből álló pásztorjátékot. Mindez azt igazolja, hogy az írói véna mellett hatalmas ambíciók fűtötték a törekvő, nem mindennapi munkabírású fiatalembert. Bár önerőből tartotta fenn magát, mégis jeles eredményt sikerült elérnie a gimnázium elvégzésekor. Ezzel párhuzamosan szinte rendszeresen rajzolt tollal, irónnal, acélmetszeteket és olajfestményeket, főleg tájképeket és csendéleteket is készített.
Szatmárnémetiben ekkor még nem beszélhetünk képzőművészeti életről, de a városban már voltak egyházművészeti alkotások, a székesegyház mai kinézetét pont akkor nyerte el, amikor Mezei Szatmárra érkezett. Berky Ferencen és Gaál Ignácon kívül nem tudunk más festőkről, akik ebben az időben, a városban, megyében tevékenykedtek volna.
Petőfi Sándor így mutatta be a helységet 1847-ben Kerényihez írt úti levelében: „Szatmár derék város a Szamos partján; van egy nagy piaca, nagy kétágu püspöki temploma, nagy vendégfogadója, kaszinója, készülő szinháza, két cukrásza és két költője… Pap Endre és Riskó Ignác.”
A fentiekből kikövetkeztethető, hogy ebben a helységben nem várt fényes jövő egy költői, irodalmi tehetséggel megáldott, képzőművészeti pályára vágyakozó ifjú számára. A mérnöki munka sokkal járhatóbb útnak ígérkezett, Mezei elsősorban anyagi meggondolásból ezt választotta.
Találkozás Petőfivel
A gimnáziumi évek után végezte el Mezei a mérnökképző intézetet. Valójában festészetet szeretett volna tanulni, de közben elvesztette édesapját és erre már nem volt lehetősége. A reformkor idején festőművésznek tanulni egészen mást jelentett, mint a 19. század végén vagy manapság. Magyarországon még nem volt állami képzőművészeti oktatás, Budapesten a mintarajziskola csak 1871-ben létesült, addig azok, akik erre a szakmára, hivatásra készültek, külföldi iskolákban, műtermekben tanulhatták meg az alapokat.
1846-ban Mezei Szatmárnémetiben, Daróczy Bálint mérnök mellett dolgozott. Ekkor írta Tekintet a jövőbe című versét is, amelyben a költői pálya kilátástalanságára is utalt:
„És láttam azt mind ami fog követni,
Ha a dalok virágit ápolom;
A felvirult Babérfa törzsökéből
Miként lesz egykor majd koldusbotom.”
A gyakornokoskodás, hivatali munka mellett Mezei rendszeresen rajzolt, festett. Mérnöki tevékenységével kapcsolatban egyetlen megbízható adatot sikerült találni, a nagybányai „Gotthusi” épületrom (A Szt. Isván templom romjai) dokumentumai között, ahol az 1856-ból való, a parkosításhoz kapcsolódó Mezei József-féle felmérési rajzról tesznek említést . Nem ő volt az első, előtte Huzel Gáspár (1770 k.) és Pap Zsigmond (1842) is készített hasonló felmérést, tudósít Pop Lucia nagybányai muzeológus, Nagy Gyöngyvérnek 2014-ben írt levelében. Tőle tudjuk azt is, hogy Mezei rajza 1904-ben még a városi múzeum tulajdonában volt, de a későbbiekben nyoma veszett.
Itt nem árt tisztázni azt, hogy mit jelentett a mérnökképzés fogalma Magyarországon a 19. század első felében. Már a 18. század végén volt hasonló műszaki jellegű oktatás a bölcsészeti kar keretén belül, ahol geometriát, trigonometriát, építészettant is tanítottak. II. József (1741- 1790) uralkodása idején még jobban megnövekedett a mérnökképzés iránti igény. Földmérőkre, útépítőkre, a folyamok szabályozására, a mocsarak lecsapolására képesített szakemberekre volt szükség. Ennek az igénynek a kielégítésére alakult meg a magyar fővárosban az Institutum Geometricum, vagyis az első polgári mérnökképző intézet. 1782-től működött, és több mint 1200 hallgató szerzett itt oklevelet. Ennek a növendéke Mezei József is, aki kiválóan tanult, kitűnően rajzolt, tehát messzemenően alkalmas volt erre a pályára.
Nem ő az egyetlen sokoldalúan tehetséges fiatalember a reformkori Magyarországon, a többirányú tevékenység, érdeklődési kör szinte általános a kor művészemberei között, hiszen Petőfi Sándor és Arany János is rajzolt, színészkedett, Kisfaludy Károly, Gvadányi József hivatásos katonák és írók voltak. Kisfaludy, Jókaihoz hasonlóan a kezdetekben nem irodalommal, hanem képzőművészettel szeretett volna foglalkozni, kiváló, romantikus hangvételű tájképeit, kompozícióit a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfivel, akinek Riskó Ignác (költő, Szatmár megye főjegyzője, országgyűlési követe volt) mutatta be. Festői tevékenységének legfontosabb tanúja ebből az időszakból a költőről készült arckép, amely egy 1846 őszén, szeptember-október körül festett kisméretű munka, a ritka, élő modell után alkotott Petőfi-arcképek egyike. Ezen kívül Barabás Miklós és Orlai Petrich Soma készített képet közvetlenül Petőfiről. Jókai Mór említi még, hogy 1842-ben lefestette barátját, de ez sajnos elveszett.
Rózsa Györgynek köszönhetően, 1948-tól ismerjük a sokáig elveszettnek hitt dagerrotípiát, természetesen ez csak egy pillanatot örökít meg, mellette ugyanolyan hiteles dokumentumnak számít a többi korabeli, modell után készített portré is.
Mezei arcképéről többek között reprodukció jelent meg Rózsa György írásának illusztrációjaként is: Petőfi képmásai, Irodalomtörténet, 1951. 2. szám.
Festményének reprodukciója megtalálható még a Petőfi Irodalmi Múzeum ARCpoetica című, 2013-ban megjelent kiadványában, a borítón, amelyben 47 darab, Petőfi Sándorról készült képmást mutattak be a kötet szerkesztői.
A Vasárnapi Újság is közölte (1880. 3. szám) Székely Bertalannak az arcképről készült rajzát, illetve a tusrajzáról készített kőnyomatot, így vált pár évtizedes késéssel közismertté ez az alkotás. Kicsit bonyolultan hangzanak a fentiek, de ezeket a fázisokat az akkori meglehetősen nehézkes és körülményes nyomdatechnika igényelte.
A Vasárnapi Újságban véleményeket is találhatunk a festményről különböző szerzőktől, akik egyebek mellett megállapítják, hogy autodidakta munka, valamint azt, hogy a képen Petőfinek kemény tartása és merev nézése van, de ennek ellenére az arckép kifejező és valósághű.
Tény, hogy nem tökéletes ez a portré, Mezei is érezte hibáit, mert ugyanitt idézett följegyzéseiben mentséget keres: „1846-ban mint fiatal mérnök dolgozgattam Szatmáron Daróczy Bálintnál… Petőfit Riskó Ignác hozta el hozzánk. Míg ő barátságosan beszélgetett velem, én áhítattal néztem rá. Megismerkedésünk után nemsokára Riskó szólított meg, hogy festeném le Petőfit. Petőfi eljött s én lefestettem. Kemény tartással s merev tekintettel nézett rám. Innen származik a merevség a festményen. Most jobban tudnám én lefesteni Petőfit, — monda a súlyosan meglátogatott festő, — ha még egyszer ecsetet vehetnék a kezembe. Oly elevenen áll előttem arcza, mintha most látnám, s igen jól tudom, az általam fölvett arczképen, mi a hiba. Csak megadná a jó ég, hogy valaha kijavíthatnám.”
Visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy az ő költészetére is nagy hatással voltak Petőfi versei. Amikor Riskó felolvasta Mezeinek Petőfi egyik Szatmáron írt költeményét, komolyan fontolgatta, hogy véglegesen lemond irodalmi ábrándjairól.
E sorok szerzője a Petőfi-ábrázolásokról írt 2010-ben a szatmárnémeti Szamos márciusi számában: „Csak sejtjük, milyen volt valójában Petőfi, de ismerve nyughatatlan természetét, életútját, lázadásait, szinte biztosra veszem, hogy nem olyan, mint amilyennek Barabás Miklós vagy Orlai Petrich Soma megörökítette. Nézegetem Orlai Petrich Soma festményét, amelyen Debrecenben ábrázolta az álmodozó, elmélázó költőt, és nem hiszek neki. Számomra nem eléggé hiteles Barabás Miklós romantikus hangvételű Petőfi-arcképe sem, amelyen a kezét a kardja markolatán tartó, keményített gallérú, karszalagos szelíd ifjú bizakodóan tekint a jövőbe. Ezek az arcképek lényegében nem a költőre, hanem elsősorban a korra jellemzőek. Olyan ez, mint a Feszty-körkép, amely alapján nem a honfoglaló magyarokat, hanem a millennium korának ízlésvilágát, gondolkodásmódját, történelemszemléletét ismerheti meg a néző. Hiteles ábrázolásnak érzem többek között a dagerrotípiát és Ferenczy Béni Petőfi-szobrát. Az utóbbi sem a szelíd, hanem az indulatos, lázadó, feltartóztathatatlan Petőfit idézi”
Nem tarthatjuk igazán meggyőzőnek és főleg igaznak azt sem, ahogyan Pap Endre (jogász, költő, író, műfordító, publicista) felesége, Kováts Jozefa mutatta be nekünk Petőfit. Ezt a Borovszky Samu által a 20. század elején szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai monográfia Szatmárnémetit bemutató részében is idézik.
Ő a költő szatmári házigazdájaként azt állította, hogy szeleburdi, fékezhetetlen fiatalember, aki semmibe veszi az úri társasági illemszabályokat, a szobalánnyal parolázik, meg hasonlóak. Az igazság az, hogy a költő ösztönösen vonzódott a műveltebb, iskolázottabb, úri emberekhez, becsülte a kultúrájukat, de nem tudta elfogadni azokat a társadalmi konvenciókat, kötöttségeket, amelyek között éltek és mélységesen meggyőződve igazáról, ezek ellen minden adandó alkalommal, előre megfontolt szándékkal, tudatosan, nyíltan lázadt. Szó sincs itt szeleburdiságról, meggondolatlanságról, kiszámíthatatlanságról.
Ha alaposan megfigyeljük Mezei arcképét, megállapíthatjuk, hogy jó karakterérzékű, megfelelő ábrázoló készségű, a festészetben már jártasságot szerzett, a képzett elődök, kortársak munkáit ismerő, jó színérzékkel megáldott, de még kialakulatlan ízlésvilágú, kezdő, kiforratlan alkotóról van szó. Ha összehasonlítjuk a munkáját a 45 éves, képzett, kiváló festő, Székely Bertalan rajzával, amelyet az olajfestményről készített, rögtön kitűnnek a különbségek. Székely munkája jóval karakteresebb, összefogottabb, egységesebb, direktebb, ugyanakkor komolyabb hangvételű anélkül, hogy komorabb lenne. Mindezek a kívülálló számára lényegtelen apróságoknak tűnhetnek, de alapvető, meghatározó jellegű, minőségi különbségekről van szó. A Vasárnapi Újságban megjelent másolat – bár rutinosan kivitelezett átlagos rajznak tűnik – jobb az eredetinél.
A fentiek ellenére Mezei munkája érték, amely amellett, hogy irodalmi és kultúrtörténeti dokumentum, egyben jó minőségű, igényes szakmai szinten kivitelezett alkotás is. Kicsit romantikus, szépelgő, hízelgő atmoszférája a képzettség hiányán kívül az elfogultságból is adódik. 1846-ban Petőfi már országos hírű költő, akinek a közvetlensége, barátsága akkora megtiszteltetés Mezei számára, amely feledtetett vele minden ösztönös, tárgyilagos megközelítést, és részéről csak a megszépítés, idealizálás, mint az egyetlen lehetséges megjelenítés jöhetett szóba.
