Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketing igazgatója felkérésére a következő hetekben, hónapokban néhány közismert szatmári helyszín, épület, témakör bemutatására vállakozom. Célom az ismeretterjesztés, a helyi értékek alaposabb bemutatása mellett olyan szempontok körvonalazása, amelyek legszebb reményeim szerint hozzájárulhatnak egy korszerűbb, rugalmasabb, aktívabb lakossági magatartásmód, városrendészeti nézőpont kialakításához a közeljövőben.
A szatmári központi park rövid története, értékei
Szatmárnémeti lakosai számára ma már természetes, hogy a régi városközpontban egy szép, rendezett, folyamatosan karban tartott park áll fákkal, virágokkal, padokkal, sétányokkal, szökőkutakkal. Olyanokkal is találkoztam, akik hajlamosak azt hinni, hogy ez mindig így volt és így is marad. Erről természetesen szó sincs, hogy megértsük miért nem, ismernünk kell az előzményeket.
Három évszázada főtér, piactér sem volt ezen a helyen, a város maihoz kicsit hasonló képe a 18. században kezdett kialakulni, a szatmári béke, a vár lerombolása, a Szamos kiságának levágása és kiszárítása, Szatmár és Németi egyesülése, a szabad királyi város státus elnyerése utáni időszakban. A 18. század második felében épült a földszintes Vécsey ház, amelynek megmarad része ma is látható a Művészeti Múzeum udvarán, az ún. Tornyos ház, amely a Pannónia, Dacia szálló telkén állt, a régi plébánia, és a kis plébániatemplom épülete, a mai székesegyház magja. Ezzel párhuzamosan alakult ki a piactér, a velejáró bódékkal, fogadókkal, istálókkal, kocsmákkal, magánházakkal.
A 19. század elején az építkezés új lendültet kapott, elkészült az Ormós ház, a Berenczei Kovátsok emeletes háza, a Korona szálló, és még sorolhatnám. A főtér Kazinczy utcai sarkán még gémeskút állt, ezt kicsit később felszámolták. Piacra, piactérre szükség volt, de a város vezetőinek komoly gondot okozott a lárma, szemét. Már Hám János idején történtek kísérletek a székesegyház környékének megtisztítására, az 1864-ben felállított Kölcsey-szobornak sem kedvezett a vásári forgatag. Mivel a városatyák a piaccal nem tudtak mit kezdeni, a 19. század végén a szobrot költöztették el a Láncos-templom előtti kis parkba.
Kiss Gedeonnnak köszönhetően a város masszív fásításával kezdődött el a múlt századfordulón az a folyamat, amely a húszas, harmincas években, több szakaszban a park kialakításához, folyamatos csinosításához vezetett. Szatmárnémeti a városkép megújítása terén ekkor se tartozott az élenjárók közé, és ez sajnos napjainkban sem mondható el róla. A park kialakítása a helység iparosodásával, közművesítésével, korszerűsítésével párhuzamosan történt. A városközpont arculatának formálásához nagymértékben hozzájárult a püspöki palota kertjének megkurtításával kialakított Sugárút is. Az egyre szépülő, gazdagodó park népszerű lett a lakosok körében, a környékét rendszeresen takarították, a sétányokon rendőr posztolt, egy időben még bérelhető karosszékek is voltak itt. A harmincas évek elején készítette el Cornel Medrea a Lucaciu emlékművet, amelyet itt állítottak fel. A parkot szökőkúttal, díszvázákkal, fákkal, cserjékkel ékesítették, és az egykori zajos, szemetes piactér emléke egyre inkább feledésbe merült.
A kommunizmus éveiben elköltöztették a Lucaciu szobrot, helyére a Szovjet Hősök Emlékműve került és maradt az 1989-es változásokig. A főtér épületei közül ekkor került lebontásra a Kováts ház, valamint a Tivoli vendéglő, a megüresedett telkekre épült az Aurora szálló, valamint a Divatház. Mindkettő, különösen az utóbbi máig idegenül hat ebben a patinás, a 19. századvég hangulatát idéző környezetben.
A parkot továbbra is gondozták, de anyagi okok miatt jelentősebb, radikiálisabb változtatásokra csak a megyésítés utáni években, 1968 után került sor. Ekkor készült el az új szökőkút, Domokos Lehel szatmári származású szobrászművész alkotása. Ennek állapota mára sokat romlott, megérett egy alapos, radikális felújításra. Lebontották a püspöki palota mellett álló régi városháza épületét, a telkét parkosították, közepére került Iuliu Maniu mellszobra.
1989 után a Szovjet Hősök Emlékművét elköltöztették, a Lucaciu szobor visszakerült eredeti helyére, a közelmúltban tisztították meg, újították fel a talapzatát. Renoválták, korszerűsítették a parkban álló közvécét, a virágárusok számára fedett sétány-szakaszt alakítottak ki a Zsidókorzóval szemben, a park városnapok, ünnepi, alkalmi rendezvények, előadások, koncertek színterévé vált. Ezzel párhuzamosan zajlott a járdák, sétányok karbantartása, a főtér néhány régi épületének renoválása, a székesegyház előtt felállították Hám János egészalakos bronz szobrát, és még sorolhatnám a folyamatos változásokat.
Arról, hogy milyen legyen a főtéri park az elkövetkezőkben, hosszasan lehet és kell beszélni, mert közügy. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de megítélésem szerint elég szétnézni néhány dinamikusan fejlődő nagyobb európai, erdélyi város főterén ahhoz, hogy megsejthessük a jövőt. Tudom, egyelőre ezt szentségtörés lenne megfogalmazni, kimondani, leírni, hiszen a közzététel pillanatában kiváltaná a természet- és környezetvédők, valamint az idősebb lokálpatrióták jogosnak és messzemenően indokoltnak vélt felháborodását. Ez történt Kolozsváron, Nagybányán, Nagyváradon és még sok más helyen is, tehát a reakciók borítékolhatóak.
Részben igazuk volt a háborgóknak, hiszen fákra, virágokra, természetes környezetre minden mennyiségben szükségünk van. Majd amikor mindezt nemcsak hangoztatjuk, hanem valóban felismerjük a meghatározó szerepüket, jelentőségüket, talán sor kerül a város legnagyobb, legjelentősebb üdülőövezetének kialakítására: a Szamos medrének megtisztítására, a part közhasznú, közérdekű rendbe tételére, parkosítására is a nagy strandtól a sárga hídig. Megítélésem szerint Szatmárnémeti elsősorban ezzel igazolhatná, hogy szereti a természetes környezetét és gonddal, felelősséggel óvja, védi, hasznosítja azt valamennyiünk örömére.