Sokan voltunk Sanyi bácsi diákjai a Kölcsey Ferenc Középiskolában, másokat a szatmári tanítóképzőben, a Mihai Eminescu Líceumban vagy a művészeti líceumban tanított. A háromgyermekes családapa úgy beszélt, bánt tanítványaival, mint a saját fiaival, leányával, ezért ragadhatott rá a tanítóképzőben az „atyus” név. Egykori növendékei még évtizedek múltán is így emlegették.
Harmadik elemista lehettem, amikor Békésy tanító néni kitömött nyulat rajzoltatott velünk és a három legjobban sikerült munkát, köztük az enyémet is megmutatta a rajztanárnak, Sanyi bácsinak, aki személyesen megdicsért bennünket. Név szerint emlékszem a másik két osztálytársra is, hiszen a történet nem itt ért véget. Mindkettő képzőművész, szobrász lett; Domokos Lehel jelenleg Kaliforniában, Zagyva László pedig Nyíregyházán él és dolgozik.
Annak ellenére, hogy elárasztották feladatokkal, mindig nyugodt, türelmes, segítőkész, megértő volt, pedig gyakran órák alatt is zavarták különféle kérésekkel. Ebből mi csak annyit láttunk, hogy valamelyik kollégája vagy az igazgató bejött az órára, és sűrű magyarázkodás és bocsánat kérés közben a kezébe nyomott valamilyen tárgyat, lapot, anyagot.
1957-ben zajlottak az intézmény alapítása alkalmából rendezett 400 éves ünnepségek előkészületei, a feladatokból bőven kijutott a rajztanárnak. Még órák alatt, jegyadás közben is folyamatosan dolgozott, így volt alkalmam látni, hogy a katalógus mellett egy különleges tárgy és szokatlan formájú kések, vésők sorakoznak. Mindez még a kapott jegynél is jobban felkeltette az érdeklődésemet. Sanyi bácsi rögtön észrevette a kérdő tekintetemet, felém fordította a farost lemezre ragasztott, félig kivésett linóleumdarabot és csak ennyit mondott: metszet. A lenyomatot, az iskolánkat ábrázoló képet rövidesen viszontláttam az ünnepség műsorfüzetének a borítóján.
Meghatározó élmény volt számomra az 1957-es jubileumi tárlat, amelyen tanárom saját alkotásokkal szerepelt, és a tornatermet is ő rendezte be. Egyszer rajzolni is láttam. 12-13 évesek lehettünk, amikor azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk természet után arcképet. Sanyi bácsi felültette a katedrára az egyik legtöbbet bohóckodó osztálytársunkat — addig legalább csendben marad — és a többit ránk bízta. Hamar rájött azonban arra, hogy ez a szokatlan feladat csak felszólításra nem fog menni, ezért rövidesen beült két padsor közé egy székre, elkérte a mellette ülő tanuló rajztömbjét, ceruzáját és a szemünk láttára néhány perc alatt karakteres, kifejező portrét készített.
Közkedveltek voltak az általa szervezett modellező, bábkészítő, képzőművészeti szakkörök. Tőle láttuk, hogyan lehet kiégett villanykörtéből és papírmaséból a bábuknak fejet készíteni, hogyan működtethető felcsavarható „gumimotorral” a hajó- vagy repülőmodell. A szakkörökön tanultuk meg a szerszámkészítés és karbantartás fontosságát, az ecsetek feljavításának technikáját.
Mondják, nyolc nyelven beszélt, értett a cinkográfiához, sportrepülő volt, sínre tette, működőképessé formálta a szatmári művészeti líceumot, és ha a város vagy a megye vezetői értékes, egyedi ajándékkal szerették volna meglepni a feletteseiket, akkor valamennyien hozzá fordultak.
Többek között fémet is tudott metszeni, ő készítette a Kölcsey- és az Eminescu- emlékérmeket is. Az a legenda, miszerint a Mihály királyt ábrázoló 100 lejesből alakította ki a kitüntetések, nem felel meg a valóságnak. A negatívok acélmetszetek voltak, amelyek felhasználásával a szatmári Szeptember 1 (Princz, Electrolux) gyárban préseltek száznál is több példányt. Ezekből galvanizálással lett arany, ezüst illetve bronzérem utánzat, mert többek között ehhez is értett.
Nem csak a képzőművészet gyakorlati része érdekelte, hanem az elméleti dolgokban is igen tájékozott volt. Tőle hallottam először a magyaros szecesszióról, Lechner Ödönről, Hild Józsefről, ő hasonlította a szatmári székesegyházat oldalnézetből egy dromedárhoz.
Amikor a barátommal, Zagyva Lacival felvételizni indultunk a képzőművészeti főiskolára, ajánlólevelet adott, mert Kolozsváron is voltak ismerősei. Akkor kaptam tőle ajándékba egy olyan palettakést, amelyet ő készített.
Az 1970-es szatmári árvíz után azt a megbízatást kapta, hogy olyan terepasztalt alakítson ki, amelyen az állami vezetők nyomon követhetik a tragikus esemény különböző szakaszait. Kezdő szatmári tanárként, Harausz Jenő kollégámmal mi is besegítettünk ennek kivitelezésébe, ekkor készített mindkettőnkről maszkot, amelyet máig megőriztünk.
Tudott hipnotizálni, de ezt titokban tartotta, mert a kommunista vezetők nem nézték jó szemmel a transzcendentálisnak bélyegzett képességet. Amikor a térképhez szükséges gipszből készített házak kifaragása közben rákérdeztem erre, Sanyi bácsi szó nélkül mögém lépett egy gipszdarabbal a kezében, amely fölött faragó mozdulatot imitált. Jó tíz perc elteltével döbbentem rá, hogy mechanikusan, akaratom ellenére magam is pontosan ugyanazokat a mozdulatokat ismételem. Nagyjából erről van szó, mondta mosolyogva Sanyi bácsi, és további kommentár nélkül folytatta a félbehagyott munkáját.
Nyugalomba vonulása után egy kisipari szövetkezetnél dolgozott még pár évet, hogy ezen a módon pótolja a szerény tanári nyugdíj összegét. 66 éves korában, váratlanul halt meg.
Arra nem volt se ideje, se lehetősége, hogy képzőművészként kitelesedett életművet hagyjon maga után, de a tudása, szeretete, segítőkészsége ennek ellenére olyan tartós értéknek bizonyult, amely máig nem halványult el az egykori tanítványok emlékezetében. Ennél többre azt hiszem ő maga sem vágyott.
Mi volt a titka, mi az a magatartásmód, amellyel a mának is üzen? Szerintem az, hogy hiteles ember volt, aki sok tanárral ellentétben nem csupán szavakkal, elvárásokkal, tanult közhelyekkel próbált embert formálni, hanem naponta példát mutatott közéletiségből, önzetlenségből anélkül, hogy különösebben törekedett volna erre. A tanítványok sokkal többet tudnak tanáraikról, mint gondolnánk, az erények, pozitív példák pedig évtizedekkel a haláluk után is hatnak.
