2008-ban jártam a Versailles-i kastélyban, azóta halogatom ennek a résznek a megírását. Azt, hogy mi lehet az elnapolás magyarázata, még magam számára sem fogalmaztam meg akkoriban, csak most — hogy újra elővettem a témát és kicsit elgondolkoztam ezen — fogalmazódott meg bennem az ellenérzésem valódi oka. Mesterségesnek, túlméretezettnek éreztem a kastélyt a hatalmas parkkal, szökőkutakkal együtt, számomra ott minden meghaladta azokat az arányokat, amelyek között a magamfajta ember még biztonságosan mozog. Ezért jobbára idegenkedve bámultam a termek tucatjait és be kell vallanom, túltelítettnek és bármennyire szentségtörésként hat, egyszerűen unalmasnak éreztem az elém táruló, gyakran ismétlődő látványt.
Tudom, megbocsáthatatlan ez a kijelentés egy művészettörténész tollából arról az épületegyüttesről, amely századokon keresztül vágyálom, példakép volt Európa kisebb és nagyobb uralkodóházai számára. Az sem kétséges, hogy Charles Le Brun és Le Nôtre építészek a kor legjobbjai voltak Franciaországban, festészeti, gobelin készítői, kézműves, aranyozó műhelyeik pedig megkérdőjelezhetetlen minőségű alkotásokat, a maguk nemében utánozhatatlan iparművészeti remekeket produkáltak. Maga az épület a 17. században készült több szakaszban, a kor egyik legnagyobb építkezési, művészeti vállalkozása volt.
1682-ben XIV. Lajos hivatalosan is Versailles-t tette meg a francia királyság, a monarchia központjának, bár a munkálatok ekkor még zajlanak. A király Le Nôtre építészt bízta meg a park terveinek az elkészítésével úgy, hogy minden apró részlethez pontos utasításokat adott. Kétségtelen, hogy a végeredmény nem csak lenyűgöző, hanem az elképzelés, kivitelezés szempontjából is egységes lett, ízlésem, megítélésem szerint túlságosan is az. A Louvre épülete, környezete, parkja is harmonikus összhatású üvegpiramisostól, diadalívestől, de ez az egység a Versailles-i látvánnyal, összképpel szemben egészen más, valahogy minden szempontból természetesnek, ésszerűnek, valós igények szülöttjének, kielégítőjének tűnik.
Áthaladok a több mint 70 méter hosszú (ez egy palota vagy cirkáló esetében is figyelemre méltó méret) Tükörgaléria hatalmas, kristálycsillárai alatt, az aranyozott cirádák, ajtók, festmények, gobelinek tucatjai között, de tulajdonképpen csak Rigaud közismert portréjának másolata előtt (XIV. Lajos királyi palástban, az eredeti a Louvre kollekciójában van) döbbenek rá, hogy miről is szól ez az egész. Természetesen már ez előtt is sokszor láttam ezt a festményt, de valójában sohasem tudtam megszeretni. Sokat olvastam a jelképes jelentéstartalmáról, arról, hogy a király egy jellegzetes kor ideáljainak, törekvéseinek mesteri megjelenítése, de mindezek ellenére végig ellenszenves maradt számomra ez a selyembe, bársonyba bugyolált, uralkodói jelképekkel (karddal, jogarral, koronával) felcicomázott parókás, puhány alak, aki a kivillanó selyemharisnyás, magasított piros sarkú topánkában bujtatott lábaival inkább egy javakorabeli örömlányra, mint a kor egyik leghatalmasabb uralkodójára emlékeztetett. Az uralkodó arca a festményen zsíros, élveteg, tekintete nem jóságos, szelíd, tekintélyt vagy tiszteletet ébresztő, hanem megítélésem szerint fölényes, sőt megvető. Nincs itt semmi szépítés, minden valószínűség szerint pont olyan rajta az uralkodó, mint a valóságban volt. Szinte lerí róla, hogy nem csak a palotát, tükörtermet, kápolnát, parkot, szökőkutakat, antik szobormásolatokat, hanem mindezek tetejében még egy ilyen portrét is bármikor megengedhet magának minden következmény nélkül. Minél tovább nézem ezt a körülményekre, uralkodói ízlésvilágra jellemző festményt, annál világosabbá válik számomra az, hogy miért nem sikerült megszeretnem Versaillest. Nyilvánvaló, hogy itt minden részlet ugyanannak az embernek az ízlésvilágát, világképét tükrözi, aki mellesleg a nagydolgát bársonnyal fedett üreges, porcelán bilivel kiegészített karosszékben, kihallgatás közben végezte el. Bár kevésbé egyértelmű, de lényegében ugyanazt a környezetével szembeni lenéző fölényességet tükrözi itt minden csillár, terem, szobor, mint amilyen az arcképén is olvasható.
Találkozhatunk ebben a kastélyban ismerős képek másolatával, ide került Napoleon császárrá való koronázásának a hatalmas, sokalakos képe (J.L. David), vagy Richelieu arcképe (Philippe de Champaigne) is, a parkban antik szobrok kópiái (Laokoon szoborcsoport, Artemisz istennő stb.), a szökőkutak szobordíszeiről ismert mitológiai alakok köszöntik az arra járót. Mindezek nem feledtetik a lényeget, ami minden esetben, tehát itt is az összbenyomás. Ennek kvinteszenciája a napkirály arcképén keresendő, pontosabban a lebiggyesztett szájvégei körül bujkál.
Tévedés ne essék, a fenti soraimmal egyetlen pillanatra sem állítom, hogy Versaillest nem érdemes meglátogatni. Szerény és minden valószínűség szerint szubjektív leírásommal, mint a múzeumokról szóló sorozatom minden írásával, sorával azt szeretném itt is jelezni, hogy meg kell tanulnunk mindent a saját szemünkkel látni. Akinek a műalkotásokkal való találkozásaiból csak közhelyek maradnak, az lényegében semmit sem látott, hanem a mások legtöbbször vitatható igazságokat is tartalmazó véleményeit szajkózza, vagyis nem tanult tehát nem tud semmit, nem gazdagodott semmivel.
