Szobrok, emléktáblák Szatmáron

Jó 25-30 éve zajlott a nemzetiségi tanügyi iskolahálózat megújítása, Szatmárnémetiben pedagógiai líceum, turisztikai technikum, később tanítóképző főiskolák létesültek, tanítottam ezekben és ezzel párhuzamosan természetesen tanultam. Se az intézmények vezetőitől, se a tanfelügyelőségtől, minisztériumtól nem várhattunk segítséget, nem voltak tankönyveink, a szemléltetőkről, segédanyagokról magunk gondoskodtunk. Módszertani útmutatót kellett írjak a tanítóképzősöknek, dolgoztam a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban is, a középiskolás tanulók számára írtam a Kulcs a vizuális művészetekhez című munkát, mindkettőhöz szatmári helytörténeti, művészettörténeti, népművészeti példákra is szükség volt. Nem az örökkévalóságnak, hanem a pillanatnyi igények kielégítésére, tűzoltó módszerekkel jöttek létre ezek a szükség szülte, hiánypótló összeállítások. Ez akkoriban minden jóérzésű, hivatástudattal rendelkező tanár számára önként vállalt feladat volt, tevékenységünket a Székely Győző által irányított Erdélyi Magyar Tankönyvtanács is támogatta.

Az Otthonom Szatmár megye sorozatban megjelentek a Szatmári arcképek, A régi Szatmárnémeti, a Képzőművészeti élet Szatmáron című munkáim. Ezzel párhuzamosan Szatmár püspöke, Reizer Pál felkért 1999-ben, majd utóda, Schönberger Jenő 2003-ban a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye képzőművészeti értékeinek felleltározására. Ennek kapcsán egy számomra olyan ismeretlen terület került testközelbe, amelyből nagyon sokat tanultam és az így szerzett tudást művészettörténeti, helytörténeti ismereteim kiegészítéseként is kamatoztattam.

Az Elek Imre által igazgatott turisztikai technikum tanáraként írtam városismertetőt, amely több kiadást is megért. Ezt olyan tankönyvnek szántam, amely hatékonyan segíthet a vizsgákra való felkészülésben, a diplomamunkák elkészítésében. Ezzel párhuzamosan városnéző sétákra is mentünk, hiszen egy-egy jellegzetes szatmári épület, utca, intézmény bemutatása volt a diplomamunka mellett a záróvizsga egyik fontos eleme.

A folyamatos felkéréseknek, feladatoknak köszönhetően lázas, tevékeny, termékeny időszakot éltünk, miközben a napi munkánk, feladataink megszakítás nélkül arra figyelmeztettek, hogy még nagyon sok pótolni, tanulni valónk van. Tudatában voltunk annak is, hogy lépten-nyomon hibázhatunk, de azt is tudtuk, ha időben nem lépünk, helyettünk ezt senki sem teszi meg, és így a közösség számára fontos, pótolhatatlan lehetőségek mennek veszendőbe, válnak rövid idő alatt elérhetetlenné. A politikusaink kiharcolták a lehetőségeket, de az önmagában csak üres keret volt. A neheze, a megvalósítás, az életképessé tétel feladata teljes egészében néhány vállalkozó szellemű, újítani, a változó körülményekhez alkalmazkodni képes pedagógusra maradt.

Okoskodni könnyű, időben, hatékonyan cselekedni már nehezebb. Lehet utólag szakmai vagy más szempontból kritizálni ezt a tevékenységet – mi magunk is megtettük párszor – lehet lesújtó véleményeket megfogalmazni egy-egy szeletéről, de tény, hogy kritikusaink közül a mai napig nagyon sok mindent nem vállalt fel senki az akkori és ma is aktuális feladathalmazból, pedig

hosszú idő állt a rendelkezésére ahhoz, hogy megmutathassa, hogyan lehetne az általa kifogásolt dolgokat jobbá, hatékonyabbá, szakszerűbbé tenni.

Munka közben gyűltek a helytörténeti anyagok, amelyeket a Szilágyi Ferenc által létesített és Benedek (Illyés) Ildikó, Veres István által szerkesztett Szatmári Magyar Hírlap beindulásával 2005 és 2014 között folyamatosan publikáltam a kiadvány Szamos című kulturális mellékletében. Mint állandó munkatárs, több sorozatot közöltem itt: Ismert alkotók a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyéből, Ornamentika Szatmárnémetiben, Híres európai múzeumok, katedrálisok, Szatmári szobrok, emléktáblák, Építészet Szatmáron és még sorolhatnám. Ennek a kezdeményezésnek köszönhetően láttak napvilágot a Veres István által szerkesztett Hírlap Könyvek is, amelynek keretében az Építészet Szatmáron (2008), valamint a Szatmári szobrok, emléktáblák (2010) köteteim jelentek meg.

A Hírlapban ugyanakkor bemutattam szatmári képzőművészeket, tárlatkrónikákat, valamint könyvismertetőket is közöltem. Ezt a tevékenységet a mai napig folytatom a Szatmári Kultúra, Régi Szatmár, a saját facebook oldalamon, a honlapomon, a Sugárút folyóiratban, amelynek a képzőművészeti rovatát szerkesztem, valamint az Elek György által létre hozott, működtetett új Szamos című kulturális, társadalmi, közéleti folyóiratban, amelynek állandó munkatársa vagyok.

Az elmélet akkor válik egy közösség számára kézzel fogható értékké, ha az ismereteinket a gyakorlatban is hasznosítjuk, alkalmazzuk. A kiadványok, cikkek, ismertetők, tanulmányok mellett erre valók a városi séták, helytörténeti vetélkedők. Az összegyűlt képek, fotók felhasználásával készültek, készülnek a különböző kisfilmek, összeállítások, amelyek a Youtube csatornámon tekinthetőek meg.

A városi séták lebonyolításához szükség van tehát egy hosszú időn át felhalmozódott és bármikor spontánul előhívható helytörténeti, művészettörténeti, egyházművészeti tudásanyagra, e nélkül nincs rögtönözés, a feltett kérdésekre, megjegyzésekre, kiegészítésekre se lehet érdemi választ adni. A gyakorlat azt igazolja, hogy aki adatokkal, évszámokkal teleírt cetlivel a zsebében indul egy ilyen útra, jobban teszi, ha otthon marad, különben úgy jár, mint a történelemtanár kolléga, aki egy helytörténeti vetélkedő zsűrijében asztal alatt, az általa összemásolt kis füzetből ellenőrizte a kérdéseire adott válasz helyességét. A háta mögött az egész terem hallgatósága ezen szórakozott.

Sétáltunk 2017-ben és 2018-ban is, két éve írtam egy kis könyvet erről Szatmári séták címen, amelynek kiadásánál Matusinka Beáta bábáskodott. Sokan úgy gondolták a kezdeményezés kapcsán, hogy száraz, didaktikus, elsősorban a város építészeti örökségét bemutató kiruccanásokról lesz szó, menet közben a résztvevők meggyőződhettek arról, hogy találkozásaink valódi főszereplője nem a város, hanem a szatmáriak, akik cselekvő részesei voltak minden közös tevékenységünknek, dokumentumokkal, érdekes és értékes információkkal, hozzászólásokkal egészítették ki a hallottakat. A felismeréssel együtt nőtt a résztvevők, érdeklődők száma is. Az ötletgazda, támogató a Szatmári Friss Újság volt, Matusinka Beáta marketing igazgató és Elek György szerkesztő jelentős szerepet vállalt az események beharangozásában, szervezésében, lebonyolításában, népszerűsítésében.

Ez természetesen csak egy kis szelet, epizód a nagy egészből. A városba nagyon sok hazai és külföldi tanuló- illetve kiránduló csoport érkezik, akik igénylik a városnézést, ha úgy adódik

velük is sétálunk olykor ugyanúgy, mint a különböző megyeközi, országos vagy nemzetközi versenyek, rendezvények résztvevőivel.

Aki vezetett már hasonló tevékenységet, tudja, hogy minden eshetőségre lehetetlen felkészülni, hiszen ahány csapat, annyi féle igénnyel, elvárással, kéréssel jön. Ezért gyakran megesik, hogy a séta irányítója menet közben változtat az útvonalon, de olykor a mondandóján is. Vagy két éve egy nagyon fáradt kolozsvári kisdiákokból álló csoportot vezettem rekkenő hőségben Szatmárnémetiben. Kerestem egy hűvös helyet, bevittem őket a székesegyházba, de hiába meséltem nekik oltárképről, kupolafestményről, orgonáról, nem nagy érdeklődést tapasztaltam egészen addig, amíg nem kezdtem egy helyben kitalált mesébe a 19. századi templomi bútorokat készítő szatmári asztalosról és a két léha, de tehetséges fiáról, akiket meghívtak Egerbe, hogy dolgozzanak az érseki templom számára. Elmeséltem nekik a viszontagságos, kalandos utat odáig szekéren, bemutattam a munkakörülményeket, a szállást, az erőfeszítéseiket, amelyek hatására a fiúk még a mindennapi italozásról is leszoktak. Szájtátva hallgattak.

Sétáltunk persze parkokban, piacokon, a Szamos partján, a BBTE Kihelyezett Tagozata harmadéves hallgatóit rendszeresen leviszem a folyóhoz, hogy közelebbről megismerjék Szamolcsot, a szamosi szörnyet, és ennek kapcsán egy játékos, szórakoztató tanítási módot.

Sétáink a járvány, a kijárási tilalom ellenére sem maradtak el, más formában, más módszerekkel folytattuk ezeket. Világhálós oldalakon városismereti vetélkedőket szerveztem, az általam készített kisfilmek felhasználásával virtuális sétákat rendeztem az érdeklődőknek. Az ismeretek, élmények szerzésén, a kötődésen túl ugyanis ezeknek a tevékenységeknek közösségteremtő ereje van, ami miatt még kedvezőtlen körülmények között sem szabad megszakítani, abba hagyni.

A klasszikus élenjárót, példamutatót, követendőt, iránymutatót jelent a művészetben – tehát az építészetben, épületszobrászatban, szobrászatban is – általában olyan csúcsteljesítmény, amely évszázadok múltán se megy ki a divatból, hanem egyfajta mérföldkőként, viszonyítási etalonként szerepel. Erről nemcsak motívumok, hanem stílusirányzatok – reneszánsz, historizmus, újklasszicizmus – szólnak, de az eklektika is bőven hasznosít klasszikus elemeket.

Az újklasszicista szatmári Székesegyház díszes, monumentális portáléjának timpanonját (01), széles, kiugró vakolatkeret emeli ki, középső részét dombormű ékesíti, amely Máriát, mint a Mennyek Királynéját ábrázolja. A mögötte látható dicsfény sugarai mintegy kitöltik a háromszög alakú tér csúcsok felé keskenyedő részeit. Nem a szó szoros értelmében vett, az ókori görög templomok timpanonjához hasonló ez a megoldás, de nagyon sok rokonvonást mutat azzal.

A székesegyháznál jóval később létrehozott új plébániaépületének homlokzatán a timpanonon (02) már nem alakos domborművet keretez, hanem kifinomult vonalvezetésű, növényi jellegű terülődíszt láthatunk, amelynek középpontjában kartus található latin felirattal: PAX

Timpanon látható a négy szatmári állami népiskola 20. század elején emelt épületein, ezekkel a Halász Ferenc/C. Brâncoveanu, a Rákóczy/M. Viteazul, a Kinizsi/Ioan Slavici, (03) a Wesselényi/Wolfenbüttel utcákon találkozhatunk. Eredetileg itt a kettéosztott évszám között a magyar címer volt, ezeket a határok megváltoztatása után eltávolították, de az évszám maradt, jelen esetben: 1903.

Van Szatmárnémetiben városcímeres timpanon is, az egykori gőzfürdő, ma Zöld-ház épületének homlokzatán (04), amely a Kossuth-kertben áll. Az ovális kartusban lévő, szépen mintázott színes városcímer díszes keretbe foglalt háromszögletű mezőjében hullámos vonalvezetésű indadísz egészíti ki a kartust, amelyen a növényi eredetű díszek mellett bőségszarút és mosolygó Puttó fejeket is felfedezhetünk.

Oromzat látható az ún. Muhy palota homlokzatán (05), a sarokrészen, az erkély felett. Felül a vaskos keretet konzolok (gyámkövek) „tartják”, fogsordísz keretezi. A belső térben a központi elrendezésű, elegáns, ívelt keretű kartust lendületes, szimmetrikusan elrendezett levéldísz egészíti ki, betöltve a felület túlnyomó részét. A kartusban található a tulajdonos monogramja: M. Zs., vagyis Muhy Zsigmond.

Megítélésem szerint a város legszebb oromzatos díszítése a Károlyi-közben/Kogălniceanu utca található (06). Ezen a homlokzaton minden az egyszerű, mégis hatásos, monumentalitást, de ugyanakkor nyugalmat, harmóniát, kiegyensúlyozottságot is tükröző ablaksor adja. Szerintem ezt a meglehetősen elhanyagolt, rossz állapotú épületet eredeti formájában szabad csak helyre állítani.

A Batizi úton látható Popp családi kápolna (07) oromzatát belülről ívsor-fríz kertezi, ez kölcsönöz neki elegáns, csipkedíszre emlékeztető kinézetet. Az oromzat belső felületének középpontjában, a középkori katedrálisok gyakran feltűnő díszét, áttört rozettát, rózsaablakot láthatunk.

A törvényszékkel szemben álló bérház szűk, belső terű oromzatában (07) már nem fért el két fekvő puttó, ezért, vagy más meggondolásból ezek föléje kerültek. Szatmárnémetiben sem elszigetelt jelenség ez a megoldás, a Kazinczy/Stefan cel Mare utcai Gutmann házon is láthatunk hasonlót.

A Vasúti Internátus oromzatának belső dísze az épület rendeltetésére utal. Még hosszan sorolhatnám a példákat a püspöki palotától az Iparosotthonig, a püspöki konviktustól számos múlt századfordulós magánházig. Ha ezzel az írással sikerült felkelteni az érdeklődést, legszebb reményeim szerint néhányan kicsit más szemmel figyelik majd ezeket a díszeket is a továbbiakban. Mint már többször, több helyen említettem, Szatmárnémeti szegényes és viszonylag új építészeti megvalósításain ezek az elemek emlékeztetnek az európai stílusirányzatokra, a mérvadó, klasszikus példákra, e miatt olyan fontosok számunkra.

A reneszánsz, barokk, eklektikus, szecessziós épületeken is találunk növényi díszítőelemeket. Több alkalommal, több helyen írtam a szatmári szecesszióról, mivel nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, ezúttal a szatmári eklektikus épületek levél, ág és inda díszeiről írok pár mondatot, hiszen a szatmári utcákat járva bőven találhatóak ilyen példák. Ezeket a zömmel növényi elemeket tartalmazó díszítményeket gyakran egészítik ki geometrikus, antropomorf, vagy zoomorf elemek, motívumok.

Oroszlán fejek, palmetták gazdagítják a növényi motívumok együttesét egy Eötvös/ Cuza Voda utcai erkélyen (01), amelyen a pálmaágak, füzérdíszek üres kartust kereteznek. Műgonddal, igényességgel kialakított felület ez, akárcsak a Vajay/ Gabriel Georgescu utca magánházának levéldísze (02). Egyszerű, elegáns, egyedi a szimmetrikus, téglalap alakú kompozíció, a ritmusa, az elemek – szárak, levelek – lírai hullámzása helyi tervezőt, alkotót sejtet. A DAC kerámiagyár ekkoriban már működött Szatmárnémetiben.

Ugyanezen az utcán egy másik házon klasszikus, több helyen, formában is megjelenő motívum: virág, levéldíszes stukkó leányportré tűnik fel (03). A bimbókat, kinyílt   virágokat, erezett leveleket, szétterülő ágacskákat itt is szakértelemmel, gonddal mintázták összefüggő, szimmetrikus felületté.

A Drágffy/Drăganilor utca egyik épületén az ablakszemöldök geometrikus, leegyszerűsített felületeit szépen formált, elegáns, gazdag mintázatú leveles ágak keretezik, száraik mintegy belefúródnak a vastag keret vakolatába, oldva ezzel annak geometrikus merevségét. Az egymást metsző szimmetrikus ágak sűrű levelei, szinte a felület egészét takarják, azt a benyomást keltve, hogy szétfeszítik azt (04).

Apró, első látásra jelentéktelennek tűnő üzenetek, jelzések ezek, egy kertekben, fákban, bokrokban, virágokban gazdag alföldi kisváros lakóinak a helyhez való kötődésére, a természet szeretetére utal valamennyi. Amikor a települést, az itteni hangulatot, gondolkozásmódot, hagyományokat alig ismerő, ide tévelyedett építészek, politikusok terveztek számunkra újközpontot, negyedeket, új templomokat, új életet, az aránytévesztések mellett ezeket az apró jeleket, kötődéseket, utalásokat is kifelejtették a munkáikból, amelyek nélkül nem lenne szabad tervezni semmit, nem lehet szobrokat állítani, közügyekkel foglalkozni, mert a végeredmény helyidegen, lélektelen, gyakran egyenesen groteszk lesz. Szinte hallom a választ, azt ti, hogy az említett dolgok elsősorban technikai feladatok, semmi közük érzésekhez, hagyományokhoz, hangulatokhoz – ami természetesen nem igaz. Egy egyszerű falusi, földes út tervezésénél, egy gémeskút készítésénél se lehet a fentieket semmibe venni, mert ezek nem a friss telepesek, vagy űrlények, hanem generációk óta ott élő emberek számára készül. Aki ezt nem érti, az olyan hontalan, gyökértelen világpolgár, aki sok mindent tudhat, de valójában semmit sem ért. Készíthet Hollywoodban nagy bevételre számító tucatfilmet, tervezhet reklámszatyrot, logót a multik számára, de a gémeskutakat, utakat, falu- és városközpontokat, lakótelepeket, parkokat, középületeket, magánházakat bízza azokra, akik nemcsak értik, hanem érzik a fentieket. Természetesen terveztek Szatmárnémeti számára Budapesten is állomást, postát, iskolát, polgármesteri hivatalt, de csak alapos helyismeret után, már 100-150 éve ugyanis pontosan tudták, hogy ez elengedhetetlen!

Az Árpád/V. Lucaciu utcán bonyolult szimmetriájú ágak, levelek együttese félkörös mezőben (05) fogadja az érdeklődőt. Ez nyilvánvalóan mintakönyvekből átvett általános jellegű motívum. A szerző nem egy konkrét virágos ágat stilizál, hanem több, különböző elemből komponál egy új, addig nem létező együttest. Ugyancsak félkörívet tölt ki a Kölcsey/Iuliu Maniu utcában látható dísz (06), elképzelt, kompozíciós elemként használt levelek, virágok, indák ölelnek át geometrikus építészeti elemeket, címerpajzs formájú kartust. A füzérekre emlékeztető együttesek valójában nem igazi fűzérdíszek, hanem egyetlen oldalon felfüggesztett kiegészítő motívumok.

A Honvéd/Unirii, Aurel Vlaicu utca egészen másként nézett ki 60 éve, lényegesen rövidebb, falusiasabb jellegű volt, poros, sáros, földes úttal, legelésző tehenekkel, a végén szántóföldek terültek el és a távolban látszott a „nagyerdő”. Termesztettek itt krumplit, takarmány tököt, búzát, napraforgót, az utóbbinak a stilizált változatát láthatjuk egy régebbi lakóház ablakszemöldökén (07).

Akit részletesebben, behatóbban érdekel ez a téma, tegyen egy sétát a Popp Aurél, Széchenyi/1 Decembrie 1918, Kinizsi/Ioan Slavici, Hunyadi/Corvinilor, Kazinczy/Stefan cel Mare utcákon, a Színház (Hám János/Horea) utcáján, a régi központban és környékén, ahol nagyon sok növényi díszítményt fedezhet fel. Nélkülük sokkal szegényebb, idegenebb, lélektelenebb lenne a város!

A várost járva Szatmárnémeti épületein számtalan helyen láthatunk urnákat, díszvázákat, illetve ezekre emlékeztető formájú épületdíszeket. Kultúránkban nagyon régi a történetük, az első urnatemetők jó 3000 éve jelentek meg Közép-Európában, innen terjedtek el az egész kontinensen. Már az ókori görögök és a rómaiak is gazdag formai változatossággal, előszeretettel alkalmazták. Innen vették kölcsön a különböző stílusirányzatok, és használták sok esetben, mint díszítőmotívumot a román stílusú, reneszánsz, barokk homlokzatokon. Szatmári műemlékeken is sokszor, változatos formákban jelentkezik, mivel a városban nincs reneszánsz vagy román stílusú ház, bérpalota, urnákra, díszvázákra utaló formákat elsősorban az eklektikus épületeken fedezhetünk fel.

Ilyen az a vázaformájú, tömör geometrikus formákból álló csúcsdísz is, amely a közelmúltban felújított Tabajdi-ház tetőszerkezete központi részének az ékessége, a környék galambjainak kedvenc gyülekezőhelye.

Barokkos formavilágú, füzérdíszes, fedeles urnát fedezhetünk fel a Németi református templom homlokzatán, de a mostanában felújított régi székesegyházi plébániaépületen is láthatóak ilyen díszek, egészen pontosan a két oldalon három-három darab. Ezek felülete kör, illetve farkasfog motívumokkal díszített.

A szatmári Iparos Otthon épületének homlokzatán, az évszám felett, nagyon érdekes, összetett formavilágú, vázaformájú csúcsdísz állt, ezt a közelmúltban zajló felújítás alkalmával leszedték és a mai napig nem került vissza eredeti helyére. Annyit tudok róla, hogy nagyon nehéz volt eltávolítani, lehet, hogy a felújítás körül is gondok voltak, ennek ellenére jó lenne, ha visszakapnánk.

Különösen változatosak, gazdag díszítésűek a fémből készült díszvázák, amelyek a szatmári vasművesség kiváló mestereit dicsérik. Ilyeneket fedezhetünk fel a Kazinczy/Ștefan cel Mare utcán található Guttmann házon, bérpalotán, amelyen nemcsak a díszvázák, hanem az egész, több, mint 120 éves épület sürgős felújításra szorul.

Nagyon szép vázára emlékeztető fémből készült díszeket fedezhetünk fel a Kossuth-kert melletti Princz-villán az Attila utcán, valamint egy Hunyadi/Corvinilor utca elején álló házon, a Vasúti Internátus épületének a közelében. Ezek már lényegesen jobb állapotban vannak, az épületekkel együtt lettek felújítva.

Hasonló urnaszerű díszeket láthatunk a Vasúti Internátus (Árpád/V. Lucaciu utca) főbejárata feletti erkélyen valamint a Kazinczy/Ștefan cel Mare utca elején álló Astoria szálló homlokzatán.

A Láncos-templom tornyát az épülettömbbel összekötő íven álló dísz a Németi templommal ellentétben már nem urna, vagy váza, hanem talapzaton álló piramisforma. Mivel mindkét épületet ugyanaz a Preinlich Zsigmond tervezte 1800 körül, feltételezem, hogy eredetileg itt is hasonló vázaforma állt, amit nagy valószínűséggel az 1944-es bombatalálatok utáni felújítások alkalmával helyettesítettek.

Hasonló díszekkel találkozhatunk még a Hérmann/Caișilor utcában, a Bercsényi/Coșbuc utcán, az Eötvös/Cuza Voda utcában, a Zsidókorzón és nagy valószínűséggel még több, általam kevésbé ismert helyen. Sokan hihetik, hogy egy tősgyökeres szatmárinak 70-80 év alatt lehetősége van arra, hogy alaposan, átfogóan, részleteiben is megismerje a várost, többek között az én példám is bizonyíték arra, hogy ehhez ennyi idő kevés.

Nagy, nyitott kehelyre emlékeztető díszes edények, virágtartók találhatóak néhány szatmári parkban az Árpád utcán, illetve a régi szatmári központban is láthat hasonlókat az, aki arra jár. Ezek már nem vázák, urnák, de úgy érzem közvetve ide tartoznak.

Természetesen érdekelt a dolog technikai, várostörténeti része is, de megítélésem szerint sokkal egészségesebb, ha ezzel inkább a szakemberek foglalkoznak. Szakmámból adódóan számomra a fentieknél fontosabb volt a különböző csatornafedelek díszítése, formai változatossága, felirata, fellelési helye. Évek óta fotózom ezeket idehaza és a külföldi útjaim alkalmával, de küldenek különböző csatornafedelekről fotókat a barátaim, ismerőseim is. Így az évek során 58 könyvtárban több, mint 400 olyan csatornafedélről készült fotó gyűlt össze, amelyek nem világhálós tallózások eredményei, hanem a helyszínen készítettem, illetve készítették és küldték át közlésre az ismerőseim, barátaim.

Vannak képeim Angliából, Ausztriából, Csehországból, Dániából, Gibraltárból, az Egyesült Államokból, Egyiptomból, Horvátországból, Izraelből, Japánból. Kanadából, Litvániából, Macedóniából, Németországból, Portugáliából, Svédországból, Szlovákiából és még sorolhatnám. Természetesen folyamatosan fotózom a magyarországi és romániai csatornafedeleket is. Vannak felvételeim szegedi, budapesti, debreceni, egri, miskolci, sárospataki csatornafedelekről, hasonló felvételek tucatjait készítettem Nagybányán, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Zilahon, Nagykárolyban, Gyulafehérváron és még hosszan sorolhatnám.

Az utóbbiak közül magától értetődően kiemelt szerepe van számomra a szatmáriaknak, amelyek közül néhány a felirat tanulsága szerint nem Szatmáron, néhány pedig nem Romániában készült. Elég gazdag a formai változatosság is. A legtöbb kör alakú, de vannak ellipszis, négyzet, téglalap alakúak is. A méret is változó, hiszen a gázvezetékek apró kör alakú öntöttvas fedeleiktől a telefonkábelek méretes korongjaikig itt is változatos a kínálat.

Ez a kis írás, meg a fotók gyűjtése, közzé tétele nem adhat teljes képet, megítélésem szerint arra jó, hogy emlékeztessen, érdemes néha a lábunk elé is nézni, hiszen akadnak ott is helytörténeti, esztétikai szempontból is érdekes, figyelemre méltó látnivalók.

Ezek közül ezúttal néhány magyar feliratú, kevésbé ismert csatornafedelet szeretnék bemutatni. Ma már nagyon kevés van, a város különböző pontjain, a korzón, a Szent István /P-ta Eroii Revoluției téren, a Sugárúton és még néhány helyen találkoztam velük. Volt olyan négyzetalapú, magyar feliratú csatornafedél is, amit Kiss Árpádtól vettem át. A Princz testvérek öntöttek magyar és a két világháború között román feliratú csatornafedeleket. Ezek túlnyomó többsége Szatmárnémetiben készült, de van a városban budapesti gyártmányú is, az itt reprodukáltat Prister vagy Brister György üzemében öntötték.

A közelmúltban újra megjelentek a városunkban magyar, illetve háromnyelvű városcímerrel díszitett csatornafedelek, ezeket valószínűleg nagyváradi, csíkszeredai példák inspirálták. Az itt közölt csatornafedelek pontos helyét csak azért nem jelöltem meg, mert nem szeretnék ötleteket adni az ilyen-olyan gyűjtőknek.

Van a városépítésnek, szellemi, kulturális értékei növekedésének egy kevésbé látványos, de annál fontosabb, megítélésem szerint nélkülözhetetlen része, amit több évtizedes kitartó munkával kiváló, elkötelezett pedagógusok tucatjai tesznek naponta, ha úgy adódik egyszerre több fórumon is. Az alábbi néhány példával rájuk szeretnék emlékezni és emlékeztetni.

Amikor jó negyedszázada elkészítettem a több, mint 200 szatmári személyiséget bemutató sorozatot – Szatmári arcképek – néhány pedagógus is helyt kapott benne. Gyanítottam, hogy sokan gondolnak hálával és szeretettel rájuk, az viszont engem is meglepett, hogy az arcképek világhálós közlése kapcsán milyen nagyszámú visszajelzés érkezett. Emlékek, élmények tucatjai igazolták, hogy ezek a gyakran mellőzött, rosszul fizetett, de alaposan felkészült, lelkes emberek, milyen tartós, mély nyomokat hagytak azokban, akikkel tanárként, kollégaként, kortársként kapcsolatba kerültek.

Meglepő a sokoldalúságuk, társadalmi, kulturális elkötelezettségük is. Közülük néhányan a helyi lapok szerkesztői, rendszeres munkatársai, a képzőművészeti, zenei, irodalmi, tudományos élet aktív szereplői, könyveket írtak, évkönyveket, kismonográfiákat szerkesztettek, közéleti feladatokat láttak el. Kiváló szervezők, ők az időnként lefokozott nemzetiségi tanügyi, kulturális intézmények újraindítói, tárlatokat rendeztek, iskolákat alapítottak, jótékonysági összejöveteleket, bálokat, találkozókat szerveztek, beszédeket mondtak, szobrot, emléktáblát avattak, megemlékezéseket tartottak, helytörténeti, kultúrtörténeti értékek gyűjtői, őrzői, népszerűsítői. Nagyon sokan voltak, az idők folyamán számos név elhalványult, feledésbe merült. Szatmárnémeti iskolaváros, még elgondolni is rossz, hol tartanánk nagyszerű, több évszázados múltra visszatekintő tanügyi intézményei, tanárai nélkül.

Ízelítőnek lássunk néhány találomra kiragadott példát a közelmúltból:

Bakcsy Gergely (1860 – 1945)

1890-től a református gimnázium tanára, később igazgatója. Nyugdíjaztatása után a Németi Egyházközösség főgondnoka. Megírta a református főgimnázium történetét (1896)

Borsos Benő (1860 –1905)

1889-től haláláig a református főgimnázium igazgatója volt, újjá szervezte az intézetet.

Csapó Sándor (1913 –1979)

Rajztanár, szobrász, ezermester Szatmárnémetiben. Évtizedekig a református főgimnázium rajztanára volt, az 1970-ben létrehozott képzőművészeti líceum vezető tanáraként ment nyugdíjba. Az ő alkotása dr. Lükő Béla szobra Szatmáron.

Hoffmann Ferenc (1873 – 1945)

Zenetanár, karmester, zeneszerző. Bécsben, Miskolcon karnagy. 1919-ben Szatmárnémetiben telepedett le. 1921-ben egyik megalapítója a Szatmári Filharmonikusok Társaságának, nyilvános zeneiskolát tartott fenn, az Iparos Dalárda karnagya volt.

Janitzky Pál (1928 – 1993)

A Magyar Líceum és az Eminescu Líceum fizika-számtan szakos tanára volt. Helytörténész, fotó, és képeslapgyűjteménye Szatmárról egyike a legátfogóbb, leggazdagabb gyűjteményeknek. Ceruzagyűjteménye — amelyet több alkalommal is kiállított — szintén páratlan a maga nemében.

Ligeti László Zoltán (1920 – 1996)

Magyartanár, ő volt a Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség létrehozója, a szatmári Kölcsey Kör újrateremtője, a Rákóczi Kollégium felépítésének kezdeményezője, a szatmári Kölcsey kultusz legkövetkezetesebb ápolója, hosszú ideig a református gimnázium gyűjteményeinek őrzője.

Mohy Sándor (1902 – 2001)

Hazai festészetünk meghatározó egyénisége. Gyermek és ifjúkorát Szatmáron töltötte. 1931-1937 között a szatmári református gimnázium tanára, ez alatt a város képzőművészeti életének aktív szereplője. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola professzoraként, prorektoraként nyugdíjazták, önéletrajzi kötete jelent meg, Kolozsvár díszpolgára.

Regéczi Sándor (1855 – 1933)

1885-től 43 éven át történelmet, földrajzot, tornát tanított a református gimnáziumban Szatmáron. Közéleti ember, két évtizedig a Szamos napilap állandó munkatársa, az Iparos Kör megteremtője.

Sarkadi Sándor (1887 – 1956)

Budapesten fizika-kémia szakos tanári oklevelet szerzett, ezzel párhuzamosan látogatta a Budapesti Iparművészeti Főiskola kurzusait. Nagykárolyban újságot szerkesztett, 1925-től kezdve a szatmári kiállításokon akvarelleket és szobrokat állított ki. Egy ideig Popp Aurél kerámiagyárában dolgozott, ő készítette a székesegyház homlokzatán látható Krisztus szobrot. Volt iskolaigazgató, farkast nevelt, állatkertet létesített a Kossuth-kertben.

Tabajdi Lajos

Református lelkész volt Szatmáron 1876-1899 között, országos hírű szónok, a református gimnázium hit- és erkölcstantanára. Nevéhez fűződik az intézmény második emeletének felépítése, a VII. és VIII. osztályok beindítása.

Divatos jelző a magyar nyelvben, van medvetalp recept, kaktusz, kapszula, krumpli, de ebben az esetben bennünket a kifejezés helyi építészeti vonatkozásai érdekelnek. A szatmárnémeti épületeken sok helyen találkozhatunk akantuszlevelekkel a legkülönbözőbb homlokzati részeken: ablakkereteken, ablakszemöldökökön, báboskorlátokon, díszvázákon, oszlopfőkön, gyámköveken (konzolokon), kartusablakokon, kávákon, falpilléreken (pilasztereken).

Akantuszlevél díszíti a szatmárnémeti törvényszék félköríves ablakkereteinek zárókövét (01). Ez a szépen formázott, előre ugró elem, a homlokzat figyelemreméltó, elegáns, markáns dísze. A „kő” ezúttal jelképes kifejezés, nyilvánvalóan annak utánzatáról van szó.

Figyelemre méltó levél együttest, többszintes, mesterin komponált akantuszlevél-csokrot láthatunk a szatmárnémeti székesegyház portáléja hat monumentális oszlopának fejezetein (02), ez a díszítés egyaránt megtalálható a korinthoszi, illetve kompozit oszlopfőkön is. Íme még egy reprezentatív példa arra, hogyan hódítottak tért az építészeti szempontból szegényes, alföldi városunkban a klasszikus hagyományok. Ezek a levelek a hasonló díszítésektől eltérően elsősorban nem a körvonalak kifinomult játékosságával, hanem a húsos formák stilizált, erőteljes, tömör együttesével hatnak, vagyis az építész, Hild József inkább a római, mint a görög változatot használja

Úgy gondolom, hogy nincs olyan szatmári, akit ne állt volna meg néhány percre a püspöki palota mellett álló görögkatolikus templom díszes főbejárata előtt, amelyen a különböző díszítőelemek halmozottan, technikai sokszínűséggel jelentkeznek (03). A törpe féloszlopoktól az ívsorfrízig (ívsorképszékig), a mozaiktól a díszes üvegablakokig, a fonatdísztől a kazettás díszítésű masszív ajtókig sok minden található itt, többek között felirat márványtáblán, amely a templom építésének idejére, körülményeire utal. A díszes ajtókereten, káván felfedezhetünk egy elegáns, egységes, akantuszlevelekből összeállított díszített keretet is.

A Károlyi-köz újklasszicista stílusú, földszintes épülete gyámköves féloszlopainak tartó elemeit is szépen mintázott akantuszlevelek teszik figyelemre méltóvá, kölcsönöznek formai gazdagságot ennek az egyszerű díszítőelemnek. (04)

A népszerű levél díszítőművészeti alkalmazásának talán egyik legszebb példái Szatmárnémetiben azok, amelyek az Árpád/V. Lucaciu utcai park díszvázáit, virágtartóit, mint egy levelekből, szirmokból alkotott kehely ölelik körül.  Nagyon szép együttese ez a klasszikus és hagyományos díszítőelemeknek, amelyet a váza felső peremén egyszerű ismétléssel létrehozott díszítő sor zár. (05)

Akik időt, energiát szántak Szatmárnémeti építészeti értékeinek a tanulmányozására, a legtöbbször azt említik, hiányolják, hogy Szatmárnémeti építészetében csak hellyel-közzel ismerhetők fel az Európa-szerte jelen lévő stílusok, építészeti elemek, díszítmények. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen itt is, mint az alföldi településeken általában kevésbé időtálló anyagokból, fából, agyagból építkeztek. Kitartó figyelemmel, jó szemmel a fentieket is megtaláljuk, hiszen a historizmus, eklektika gyakran felhasználja, gyümölcsözteti ezeket a stílusjegyeket 19. vagy 20. századi reprezentatív épületeken is.

A Szatmár Megyei Könyvtár 19. század végi épülete eredetileg bank volt, erre utalnak azok a díszes koszorúba zárt méhecskék a félkörös ablakkeretek szabad felületein, amelyeket kígyózó, bojtos végű pántlika övez. A félkörös ablak boltívkövei ezúttal még látszat architektúra formájában sincsenek jelen, a terv készítője egyedül a záróköveket, mint díszítőelemeket tartotta fontosnak, amelyek felületeit akantuszlevelek borítják (06)

Láthatunk akantuszleveleket a zsidókorzó egyik épületének „gyámkövein” is (07) fűzérdíszek, bábos korlátok, képkeretek és szárnyas angyalkák társaságában, de találkozhatunk ezekkel a Csizmadia/Retezatului, Árpád/V. Lucaciu, Kazinczy/Stefan cel Mare utcában, a Petőfi utcában, a Hám János/Horea, a Rákóczi/ M. Viteazul utcákban és még hosszan sorolhatnám.

Ezek után még mondja valaki, hogy Szatmárnémetiben nincsenek akantuszlevelek, az sem valószínű, hogy akad olyan kisebb vagy nagyobbacska város a térségben, ahol valamilyen formában ne találkoznánk vele.

Ennyi erény megtestesítője természetesen a heraldika legtöbbet, leggyakrabban használt jelképévé is vált. Kínában nincsenek oroszlánok, de az ottani kultúrában is elterjedt a kultuszuk: középületek, templomok bejáratánál láthatók. Asszíriában csak királyok vadászhatták, Egyiptomban az alvilág őre, paloták, királysírok őrzői, a keresztényeknél Jézus Krisztus, Szent Márk szimbóluma, Indiában szerencsét, boldogságot hozó állat.

A fentiek mellett mitoszok, fabulák, mesék főszereplője, Afrikában sokan hiszik, hogy a törzsi varázsló képes oroszlánná változni, illetve azt, hogy az oroszlán olykor emberi alakot ölt.

Szárnyas oroszlánokról is van tudomásunk, a velencei Szent Márk tértől Horvátországig nagyon sok helyen találkozhatunk az ábrázolásaikkal, a görög mitológiában Szphinx a neve, Egyiptomban szfinx. Mindezek békésen megférnek a pegazusok (szárnyas ló), szárnyas bikák, kentaurok (félig ember, félig ló) világában. A mezopotámiai civilizációk művészetében is vannak szárnyas oroszlánok, sőt tetramoph ábrázolások, amelyek ember-sas-bika-oroszlán lények.

Ha ez a jelkép így elterjedt szerte a nagyvilágban az évszázadok során, Szatmárnémetit sem kerülhette teljesen el. Nálunk azonban nem szobrok formájában, hanem épületek, bejárati ajtók, homlokzatok díszitőelemeként jelentkezik a legkülönfélébb formában, méretben. Jellegzetes motívuma a neoreneszánsz, újklasszicista, eklektikus épületeknek, hiszen antik példákat, mintákat idéz.

Fogalmam sincs, hány ilyen ábrázolás található a városban, de a magam szerény eszközeivel folyamatosan gyűjtöm, fotózom ezeket. Eddig találkoztam velük a Kazinczy/Ștefan cel Mare, Rákóczi/M. Viteazul, Ady Endre, Eötvös/Cuza Vodă, Árpád/V. Lucaciu, Hunyadi/Corvinilor utcákon és még sorolhatnám.

Nőstény oroszlánra emlékeztető fejezete van a főtéri Korona szálló bejárata melletti kerékfogóknak, de hasonlóval találkozhatunk a Hunyadi/Corvinilor utcában is. Ezek a praktikus kiegészítők a szekérrel való közlekedés időszakát idézik, és a bejárat sarkait védték a kerekektől, kerékagytól. Szatmárnémetiben – Tankóczy Gyula 1936-ban kiadott városismertetője szerint – még a múlt század harmincas éveiben is több kerékgyártó volt, mint gépkocsi javító műhely.

Oroszlánfejek láthatók az egykori Osztrák-Magyar Bank (később Mezőgazdasági Bank, jelenleg a rendőrség használja) főbejáratánál, a több, mint százéves (1910) épületet a közelmúltban újították fel oroszlánostól, mindenestől.

Diszkrét, kiegészítő díszítőelemként jelentkezik az oroszlánfej a Pfaff Ferenc építész által tervezett állomás épületén és rövid nézelődés után felfedezhető a Vasúti Internátus (Liceul CFR) homlokzatán is.

Szinte fejmagasságban vannak azok a vad, az áldozatukat szétmarcangolni kész oroszlánfejek, amelyek a szatmári törvényszék, illetve a börtön főbejárata mellett vannak.  Elhelyezésük, láthatóságuk nem véletlen, üzenetük direkt, egyértelmű.

A fentinél sokkal barátságosabb, jámborabb az a nyitott szájában leplet tartó oroszlán, amelyet az egyik Kazinczy/Ștefan cel Mare utcai ház homlokzatán láttam, itt a hatalom, nagyság, erő, szabadság jelképe díszítő motívummá szelidül. Hasonló szerepkört tölt be az Eötvös/Cuza Vodă utcai lakóházon, ahol egy fűzérdísz kiegészítő motívumaként van jelen. Az Ady Endre utcai kerítésen az oroszlán „szolgál”, olyan karikát, gyűrűt tart a szájában, amely megkönnyíti a vaskapú kinyitását.

Nézem az Astoria szálló félelmet egyáltalán nem keltő, bozontos oroszlánfejeit és az jut eszembe róluk, hogy nem az éhség miatt, inkább a csodálkozástól maradtak tátott szájjal. Valószínűleg nehezen tudják feldolgozni a városközpont egyre növekvő, nyüzsgő forgalmát.

Egy Hunyadi/Corvinilor utcai emeletesházon az oroszlán falpillérfejezet, amely a szájában tartja a pillér egyszerű, az egész felületen végig vonuló, mutatós díszeit.

A régi jelképek eredeti jelentéstartalma gyakran változik, olykor kiürül az idők során. Elég, ha megnézzük mivé vált napjainkban az egykori törzsi tetoválás, amely gyakran hova tartozást, rangot is jelentett, vagy mivé degradálódtak az idők során a pecsétgyűrűk, medálok.

A sor folytatható az Attila/Calea Traian úti magánház ablaka felett látható „megszeppent” oroszláfejjel, vagy az egyik Eötvös/Cuza Vodă utcai eklektikus bérház fűzérdíszes erkélyének alját díszítő oroszlánokkal, de úgy gondolom ennyi is bőven elég ahhoz, hogy felhívjuk a figyelmet a szatmári épületdíszek végtelen változatosságára.

Ezúttal nem alkotásokról, életművekről esik szó – erről bőven írtam a Képzőművészeti élet Szatmáron kötetemben, valamint cikkekben, tanulmányokban, kismonográfiákban – hanem az utókor emlékezetéről, arról, hogy ezek a művészek és az általuk létrehozott életművek mit jelentenek ma a szatmáriak számára.

Mezei József (sz. 1823) még az elszigetelten alkotó művészek egyike, a róla szóló könyv megjelenése után többet tudunk a festő szatmárnémeti, Szatmár vármegyei képzőművészeti tevékenységéről, a városunkban festett Petőfi arcképről, a költőhöz fűződő barátságról, Mezei művészeti tevékenységéről a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.

Az 1871-ben létrehozott budapesti mintarajziskola a múlt századfordulón már térségünkben is érezteti jótékony hatását, ennek egyik kézzelfogható eredménye az itt végzett Bartók Lajos (sz. 1851. Szatmárnémeti) szatmári tevékenysége, aki a budapesti tanulmányai után a városban arcképeket festett, illetve az ő munkái a református gimnázium tanári szobájának falfestményei, amelyeket a 19. század nyolcvanas éveinek elején készített. Életrajzi adatainak hitelességét többen vitatják, egyesek szerint összekeverték az erdődi származású, irodalmár Bartók Lajos adataival, biztos forrásokkal én sem rendelkezem. Rá, Góth Móricra (sz. 1873), Ócsvár Rezsőre (sz. 1877) elsősorban a Szatmárnémetiben látható alkotásaik, festményeik kapcsán emlékezhetünk.

Valahol a világhálón bukkantam egy fotóra Ócsvár Rezső tanár úrról, amint a katedra mellett, dobogón áll a növényi ornamentikával gondosan telerajzolt tábla előtt, választékos öltözékben, nyakkendővel, óralánccal, tükörfényesre dörzsölt cipőben. Az osztályterem ajtaja nyitva, várja a tanítványait. Néha egy kép valóban beszédesebb ezer szónál. Ebből a fotóból többet tudtam meg a két világháború közötti rajztanításról, mint a korabeli tankönyvekből, módszertani írásokból összesen.

A hőskor alkotóira máig élénken emlékezünk

A szatmári képzőművészek közül Papp/Popp Aurél (sz. 1879, a név mindkét formáját használta) az ismertebb, nevét utca,  iskola, szobor (Radu Ciobanu alkotása), emléktábla őrzi, alkotásai a Művészeti Múzeumban láthatóak, van Popp Aurél emlékház, plakett és még sorolhatnám. Róla, tevékenységéről több kötet jelent meg, amelyek egyike (Ez is élet volt) önéletrajz jellegű. A legutóbb, 2017-ben Dumitru Păcuraru (RAO Könyvkiadó) készített életéről, tevékenységéről reprezentatív albumot. Az idősebbek közül még sokan emlékeznek a festőre, aki nemcsak kiváló alkotó, közéleti ember, hanem a város színes egyénisége volt.

Litteczky Endre (sz. 1880) festőművész pályája a kezdetektől Szatmárhoz kötődik. Édesapja, id. Litteczky Endre a város gazdasági és kulturális életének ismert személyisége volt. Fia a polgári jómódot, a biztos anyagi hátteret cserélte fel a művészpályára. 1918–tól 1928–ig Felsőbányán és Szatmáron dolgozott, és több erdélyi városban rendezett kiállítást. Ebben az időszakban fedezte fel és indította el a művészpályán Mohy Sándort és Pirk Jánost.  A szebeni származású, jelenleg Németországban élő Johannes Kravatzky 2-3 évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy segítsek megtalálni néhány Litteczky Endréhez kötődő helyet Szatmárnémetiben. Sirkövét a vasút melletti református temetőben, mint a festő tisztelője, sajátkezűleg tisztította meg, példát mutatva ezzel a szatmáriaknak az étékteremtő elődök emlékének ápolásából.

Litteczky Endrének és Popp Aurélnek a Kossuth-kerti Kioszkban volt a műterme, amelyről Litteczkyné Krausz Ilona kéziratos naplójában így írt: „A Kossuth–kerti műtermeket a város építtette, és műpártolás címén két művésznek adta ki. Az egyik Litteczky Endre volt, a másik Popp Aurél. A műterem majdnem tíz méter hosszú és szinte ugyanolyan széles volt, magas, világos helyiség. Házbérként mindegyik művész egy képet adott évente a városnak. Egyik sarkát sötétvörös függöny választotta el — ez volt a hálószoba; a másik sarokban egy asztal festéktörő kővel, a földön az alapozásra váró vásznak. A harmadik sarokban asztal fotelekkel, székekkel, ez volt a beszélgetőhely, ha a barátaink felkerestek bennünket. Az egyik fal mellett hatalmas, folyton égő kályha állt, mint egy nagy kazán. (…)

A falakon körbefutó polcokon képek, kancsók, gipszfejek, maszkok és más mindenféle holmi, amit festő megszeretett és összehordott. (…)

Az ablakkal szemben a „DAC” porcelángyár kéményei meredeztek.(…) Litteczkyt és Popp Aurélt fiatalkoruk óta szoros barátság fűzte össze, olyan mély, hogy amikor az első világháborúban a harctérre indultak, kicserélték a végrendeleteiket. Most a porcelángyár mégis közéjük állott. A gyárnak ugyanis szüksége volt Litteczky műtermére.”

Egy festőről a legtöbbet a művei árulnak el, Popp Aurél, Litteczky Endre, Pirk János, Ócsvár Rezső alkotásai közül a mai napig  jónéhány fellelhető a múzeumon kívül szatmári magángyűjteményekben, de a fentiekhez hasonló kisebb epizódok, visszaemlékezések is sokat mondanak a korról, a művészek mindennapi életéről, gondjairól.

Alkotók a két világhábrú között

Popp Aurél és Litteczky Endre erőfeszítéseinek hatékonyságát a későbbiekben egyre nyilvánvalóbb eredmények igazolták. A két világháború közötti időszakban sok tehetős magánember és közintézmény rendelt elsősorban arcképeket. Számos polgári lakás falait díszítették jó minőségű pasztell– és akvarellképek, olajfestmények, színezett rézkarcok, linóleummetszetek, valamint a kerámiagyárban készített maszkok, kisméretű szobrok, dísztárgyak. Ezek mindmáig szép számmal fellelhetőek Szatmárnémetiben, bár információk hiányában az alkotások tulajdonosai alig ismerik képeik eredetét, és szinte semmit sem tudnak azok készítőiről.

1992-1996 között a Szatmári arcképek sorozat keretében megrajzoltam vagy 20 helyi képzőművész, arcképét, amelyek közül pár a wikipédián is szerepel: Boca Epaminondas, Csapó Sándor, Erdős I. Pál, Fodor Kálmán, Kövesné Szabados Inci, Kudelász Károly, Litteczky Endre, Litteczkyné-Krausz Ilona, Mikola András, Mohy Sándor, Olajos Béla, Pirk János, Popp Aurél, Sarkadi Sándor, Szejke Vilmos, Szölgyémi Endre, Teleki Blanka grófnő, Tereh Géza, Tóth Gyula, Zolnay Géza arcképeiről van szó, de mindez a népszerűség, népszerűsítés, emlékőrzés terén csepp a tengerben.

Bármennyire is kiváló festő volt Zolnay Géza (sz. 1886), ő sem tudott csak a művészetéből megélni, Szatmárnémetiben a Faipari Szakiskola rajztanára volt nyugdíjazásáig. Tanári munkája mellett rendszeresen festett, majd Budapestre költözött. Róla, Sarkadi Sándorról, Tóth Gyuláról, Tereh Gézáról van egy-egy kifejező rajz, amelyet nagybátyám, Mohy Sándor készített és ajándékozott Tereh Gézának 1962-ben, és amelyet Tereh Géza unokájától kaptam vissza 2017-ben, Budapesten más tárgyakkal, dokumentumokkal együtt azzal a kéréssel, hogy őrizzem, népszerűsítsem ezeket. Mohy Sándor a kép hátlapján a következőket írta 1962-ben: „A rajzok 1934. I. 4-én készültek az újságíró klubban. Zolnay Gézát, Tóth Gyulát, Sarkadi Sándort és Tereh Gézát ábrázolják.”

Zolnay Gézának is vannak Szatmáron festményei magángyűjteményekben, de a református, illetve római katolikus egyházak tulajdonában is.

Sarkadi Sándor (sz. 1887) igazi polihisztor, reneszánsz ember volt. Többek között festő és szobrászművész; azért többek között, mert eredetileg Budapesten fizika–kémia szakos tanári oklevelet szerzett, ezzel párhuzamosan járt az iparművészeti főiskola kurzusaira. Később a bukaresti képzőművészeti főiskolát látogatta. Nagykárolyban lapot szerkesztett, majd elszegődött keramikusnak a szatmári DAC gyárhoz, ezzel párhuzamosan építette a házát. Gellért Sándor Karácsony Sándor szekerén című kötetében (Magtárstúdió, 1995) így írt róla: „Az öreg Sarkadi mindenhez értő, praktikus ember volt. Értett az irodalomhoz, kémiához, fizikához, gazdálkodáshoz. Azonkívül nagy szobrász és nagy festő volt. A Böszörményi utcán maga építette a házát, a „bagolyvárat”. Egy időben farkasokat tartott. Ez tette híressé a nevét a városban. Éjszakánként messzire elhallott, amint a farkasai orgonáltak a bagolyvár udvarán. Sarkadi Sándor magános ember volt. Vára csakugyan bagolyvár volt. Nagy szobájában szegény diákok és kóbor vagabundusok leltek szállóhelyre. Szívesen fogadta őket Sándor bácsi. Nála nyaralt egyszer Szabó Tibor, nála szálltam meg én is. Sokszor éjfélbe nyúlt a beszélgetésünk.”

Sarkadi Sándorra a legtöbb szatmárit a székesegyház Krisztus-szobra emlékeztethet, hiszen ő készítette, de 2013-ban Nagybányán megjelent egy kismonográfia is életéről és munkásságáról.

A közelmúltban a mezőteremi származású Haller Györgynek (sz. 1883), a leszármazottaknak, valamint Stefan Gnandt képzőművésznek köszönhetően Nagykárolyban (2014), Szatmárnémetiben (2018) valamint Németországban (2018) volt emlékkiállítása. 2014-ben jelent meg magánkiadásban egy kismonográfia a festő munkásságáról.

Szatmári képzőművészek a nagy politikai, ideológiai, társadalmi változások viharában

Tóth Gyulának (sz. 1891) meghatározó szerepe volt a város képzőművészeti életében. Ő szatmári születésű, és kisebb megszakításokkal élete végéig itt alkotott. Róla Murádin Jenő írt kismonográfiát, amelyben így jellemezte munkásságát: „Tóth Gyula nem tartozott az újító szándékú és indulatú művészek közé. Fejlődése — képzőművészetünk hagyományai szerint — az akadémista kezdetektől a természetelvű és impresszionista festészet útján haladt. Pályarajza azonban, éppen tipológiai meghatározottsága miatt mutat föl törvényszerűségeket és tanulságokat.” Jelentős az egyházművészeti tevékenysége is, a székesegyházban négy faliképe látható, a püspöki palota emeleti folyosóján Meszlényi Gyula püspökről készített olajfestménye van kiállítva.

Néhány képzőművészről a Batthyány/Coposu sétány plakettjei is megemlékeznek, sajnos ez a válogatás egyrészt kevésnek, másrészt hevenyészettnek tűnik. Ott a következő neveket találtam: Aurel Popp, Erdős I. Pál, Litteczky Endre, Mohy Sándor, Szejke Vilmos, Ion Popdan.

Mohy Sándor (sz. 1902) festőművész, egyetemi tanár, Kolozsvár díszpolgára gyermek és ífjúkorát Szatmárnémetiben töltötte, itt érett festőművésszé és Szatmáron, a református gimnáziumban volt pályakezdő éveiben rajztanár. Cikkei, Műhelynaplója a szatmári képzőművészeti élet kezdeteinek is hiteles dokumentumai. Emlékét a család szatmári ága folyamatosan ápolja, születésének 100. illetve 110. évfordulóján emlékkiállítást rendeztek a művész Szatmáron maradt alkotásaiból a Kölcsey Ferenc Főgimnázimban illetve a Művészeti Múzeumban. 1912 óta egykori műtermének falán (Szent István tér/P-ța Eroii Revoluției 5. sz.) emléktábla idézi itteni tevékenységét.

Olajos Béla (sz. 1910) tanári elfoglaltsága mellett kiváló festőművész volt. A hosszú ideig tartó mellőzés eltávolította a közös szereplésektől, egyéni kiállítást nem rendezett. Halála után a Csíkszeredában élő leánya sokat tett életműve népszerűsítésért, ő kérte fel Banner Zoltánt az édesapjáról szóló kismonográfia (Csíkszereda Kiadóhivatal, 2010) megírására is, és neki köszönhetően leplezték le 8-9 éve a rá emlékeztető emléktáblát a Tabajdi-házon, egykori lakásának falán.

Csapó Sándor (sz. 1913) születésének 100. évfordulóján tárlattal, kolokviummal emlékezett a Szatmár Megyei Múzeum, de az ő alkotása dr. Lükő Béla mellszobra is, amely a városi kórház előtt látható.

Erdős I. Pál (sz. 1917) itteni tevékenységét több kötet, szobor (Radu Ciobanu alkotása), emléktábla, emlék-műterem  idézi.

Elég sok alkotása található Szatmárnémetiben a mai napig Pirk Jánosnak, Mándy Laurának. Muhi István neve elsősorban az általa készített fogságnapló kapcsán vált ismertté, amelynek a képei több alkalommal szerepeltek a sajtóban, kiállításokon, kötet formájában is megjelent 2018-ban, Budapesten az Országút Társulat kiadásában.

A közelmúltban elhúnyt képzőművészek közül Ion Sasu, Ion Podan, Szejke Vilmos kapott emléktáblát, plakettet, a megye egyetlen magyar nyelvű kulturális folyóirata, a Sugárút Vénig László, Hiripi Zsuzsa, Olajos Béla alkotásait népszerűsítette. A fentieken kívűl gyakran találkozhatunk a szatmári képzőművészek neveivel, alkotásaival a wikipédián és különböző világhálós oldalakon is.

A képzőművészet szolgálatában

Az emlékezés, emlékőrzés fontos eleme a műkritika, amely a képzőművészeti élet folyamatossá válásának kísérőjelensége. A kiállítások, művészeti tevékenységek ismertetésének, népszerűsítésének szükségszerűségét elsősorban az alkotók ismerték fel, és gyakran ők maguk voltak azok, akik a tárlatkrónikákat, ismertetőket, jegyzeteket írták.

Ez a felismerés sarkallta írásra Litteczky Endre festőművészt, aki édesapja lapjában, a Szamosban írt cikket többek között Mohy Sándorról, Pirk Jánosról és másokról.

Írt Papp Aurél is, aki ezt a tevékenységet – akár a festészetet vagy a politikát –– egyfajta harci fegyverként fogta fel nemes céljai megvalósítása érdekében. Erről tanúskodnak magyar nyelven írt cikkeinek, tanulmányainak sokatmondó címei is: Városunk jelen művészeti és mű-ipari állapotáról (Pázmány-Sajtó, Szatmárnémeti, 1908), Válságban az erdélyi képzőművészet (Keleti Újság, 1922), Utóhangok a baiamarei, Ardeal és Bánát Képzőművészeinek Kongresszusáról (Újság, 1936).

Képzőművészeti írásokat a helyi sajtóban román nyelven a két világháború között N. Brana és Boca Epaminondas rajztanárok, festőművészek is közöltek. Magyarul többek között Faragó Juci és Reismann Irma (Erdős I. Pál édesanyja) írt, de a legkiválóbb képzőművészeti tárgyú írások szerzője a két világháború között Tereh Géza, a Kölcsey Kör irodalmi és képzőművészeti tagozatának a vezetője, aki mellesleg tanár, tankönyvszerző, lapszerkesztő, költő és kiváló sportember, vívó is volt. Cikkeket, tanulmányokat írt Thorma Jánosról, Papp Aurélról, Pirk Jánosról, Shakirov Sándorról, Zolnay Gézáról, Mund Hugóról, Erdős I. Pálról, Kmetty Jánosról stb. Utóljára 1967–ben közölt érdekes tanulmányt a kolozsvári Korunkban Modern művészetről tárgyilagosan címmel.

A két világháború közötti irodalmi, zenei, képzőművészeti élet jelentős központja volt Szatmárnémetiben az Újságíró Klub, az Aurora szálloda hátánál működött, a Károlyi–közben. 1929–ben alapították román és magyar újságírók. Az első igazgatóság tagjai: Dénes Sándor, Dariu Pop, Markovits Rodion, Anton Davidescu, Berger Marcel, Kertész László, Vidor Gyula.

1934–ben megjelent a Várady Aladár és Berey Géza szerkesztette Erdélyi Monográfia, amely szatmári képzőművészekről: Mándy Lauráról, Mohy Sándorról, Zolnay Gézáról, Tóth Gyuláról, Boca Epaminondasról, Sarkadi Sándorról stb. is közölt adatokat valamint az alkotásaik reprodukcióit.

Kevesen tudják, hogy Erdős I. Pál is írt a harmincas években művészeti tárgyú cikkeket, a Reggeli Lapokban képzőművészeti úti élményeiről tudósított.

Igen jelentős a művészettörténeti, műkritikusi tevékenysége a szatmári születésű Borghida Istvánnak, aki évtizedekig volt a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet művészettörténet–tanára. Számos cikk, tanulmány szerzője, monográfiát többek között Krizsán Jánosról, Ziffer Sándorról, Leon Alexről írt.

      A művészeti közírással foglalkozó szatmári származású festőművészek közül feltétlenül meg kell említeni Mohy Sándort, aki a sajtóban megjelent írásaiból Műhelynapló című könyvében közölt válogatást. Ebben találjuk meg a Litteczkyék, Popp Aurél, Pirk János stb. írásait is, amelyek a két világháború közötti szatmári képzőművészeti élet hiteles dokumentumai.

Jelentős műkritikai tevékenységet mondhat magáénak a szatmári származású Banner Zoltán –jelenleg Magyarországon él – aki évtizedekig volt az Utunk című kolozsvári hetilap képzőművészeti rovatának vezetője, és aki többek között néhány kismonográfia, valamint az Erdélyi magyar művészet a XX. században (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1990) című könyv szerzője, amelyben természetesen a szatmári képzőművészekről is szó esik.

Gyöngyösi Gábor elsősorban dramaturg, író, újságíró volt Szatmárnémetiben, számos cikkben, jegyzetben népszerűsítette a szatmári képzőművészeket a megyésítés után. Ő volt a beindítója, működtetője, krónikása a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején annak a tárlat-sorozatnak, amelyhez teret a szatmárnémeti színház előcsarnoka szolgáltatott.

A hetvenes évektől egyre többen írtak képzőművészetről, minden nevet felsorolni szinte lehetetlen. Azok közül, akik több-kevesebb rendszerességgel tudósítottak tárlatokról, feltétlenül meg kell említeni Ágopcsa Mariannát,  Muhi Sándort, Ovidiu Suciut, Grigore Scarlatot, Vasile Savinescut, de gyakran írt még Anamaria Pop, Gál Éva Emese, Adrian Palage, Soltész József, V. Mihalca, Szabó Sándor, Muzsnay Árpád, Krilek Sándor, Gúzs Imre, Anamaria Marcu, és sokan mások.

A fővárosi televízió magyar nyelvű adását évekig Dembrovszky Sándor tudósította a kiállításokról. Rendszeresen írt, tárlatokat rendezett és tárlatokat nyitott meg Erdős Judit is, a megyei múzeum művészeti részlegének egykori vezetője, valamint Kiss Imola muzeográfus is. A városi kábeltelevízió magyar nyelvű adásaiban is elhangzottak ismertetők, krónikák, interjúk, ugyanakkor napjainkban valamennyi megyei lap közöl több-kevesebb rendszerességgel ilyen jellegű ismertetőket, tudósításokat, fotókat.

Annak ellenére, hogy a fentiekben felsorolt személyek közül igen kevés a képzett műkritikus, egyetlen szerző munkája sem volt felesleges, hiszen a maguk módján és szintjén valamennyien megyénk képzőművészeti életének a népszerűsítéséhez járultak hozzá.

Iskolák

A hagyományteremtés, megemlékezés kevésbé látványos, de mindmáig rendkívül fontos eleme a város fejlett iskolahálózatában zajló rajztanítás, vizuális nevelés, amely keretében a szatmári művész-tanárok generációkat neveltek a képzőművészet ismeretére, szeretetére, az elődök tiszteletére. A tehetséggondozás fontosságát – párhuzamosan az értő műkritika szerepével – szinte kivétel nélkül minden képzett alkotó felismerte. Magától értetődő természetességgel nyitott magániskolát Szatmáron Papp Aurél, Litteczky Endre, Tóth Gyula, Mohy Sándor stb. A tevékenységek jórészt az iskolát vezető művész műtermében zajlottak, ahol a néhány tanítvány sokrétű szakmai ismereteket szerzett. Hasonlított ez az oktatási mód a reneszánsz kori művészképzésre — eredménye, hatékonysága vitathatatlan. A művészeti oktatás fejlettebb formájaként is felfogható az, amit a Népművészeti Iskola vagy a képzőművészeti líceum nyújtott hallgatóiknak. A fenti intézményeknek a látogatói, diákjai közül került ki a mostani művészek, illetve művészetet szerető polgárok túlnyomó többsége.

Mennyi tanítványa lehetett az évtizedek során Csapó Sándornak, Litteczky–Krausz Ilonának, Muhi Istvánnak, Olajos Bélának, Mohy Sándornak, Szopos Kálmánnak? Hány szakmai fogást, technikai ismeretet lehetett ellesni tőlük? Ha élnének, mindezekre valószínűleg még ők maguk sem tudnának válaszolni. Többségük azt sem tudná pontosoan megmondani, hogy volt növendékei közül hányan és kik választottak művészi pályát, illetve a képzőművészethez szorosan kapcsolódó hivatást. Mindez nem is lényeges, meghatározó jelentőségű viszont az a tény, hogy erőfeszítésük nem ment kárba, nekik is köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott a város kulturális arculata. Gyakran hallom, tapasztalom azt is, hogy a volt tanítványok a mai napig hálával és szeretettel emlékeznek egykori tanáraikra