Körülbelül hány szobor, emléktábla van Szatmáron? Hány olyan jeles személyre emlékeztetnek ezek bennünket, akik soha nem jártak a városunkban? Hány olyan kiválóság emléke előtt tisztelgünk időnként, akiknek a tevékenységéről, érdemeiről az itt lakó emberek túlnyomó többségének fogalma sincs? Hány rossz minőségű anyagokból készült, gyenge kivitelezésű emlékhely látható a szatmári utcákon, tereken? Hány van magára hagyva, elhanyagolva közülük? Hány olyan személyiség élt ebben a térségben, akiknek már réges-régen szobrot, emléktáblát kellett volna állítani?
Sok ilyen kérdést lehetne még megfogalmazni, hiszen ennek a területnek is vannak íratlan szabályai, amelyek betartása közös otthonunkban, Európában immár számunkra is kötelezőek. Aki hosszabb ideig foglalkozott ezzel a témakörrel, az óhatatlanul tapasztalta, hogy mennyire nehéz itt pártatlannak, objektívnek maradni, mennyire esetleges minden vélemény, döntéshozatal.
A szatmári szobrok, emléktáblák részletes bemutatására, ismertetésére számtalan okom volt, de döntően az utóbbi két évtized megszaporodott, mondhatni viharos szobor- és emléktábla állítások, leleplezések olykor nehezen követhető folyamata vett arra rá, hogy alaposabban utánanézzek a jelenségnek, azoknak a személyiségeknek, akiket a napi politika, a társadalmi- és civil szervezetek, városvezetés követendő példaként állít elénk.
Romániában, lényegében egész Európában az ilyen ügyekben a helység önkormányzata, a városi tanács dönt. Magyarországon az önkormányzat felelőssége a felállítandó emlékművel kapcsolatban a szakvélemény beszerzése és a későbbiekben az alkotás védelme is. Az önkormányzati határozatok természetesen bírósági úton megtámadhatóak, érvényteleníthetőek, gondoljunk csak az utóbbi évek Wass Albert, Ion Antonescu stb. szobrok körüli vitákra.
Románia Hivatalos Közlönyében 2002-ben határozatot közöltek, amely tiltja és bünteti a rasszista, fasiszta, fajgyűlölő jelvények, jelek viselését, ilyen jellegű emléktáblák, szobrok állítását. Szabályok, előírások mindenhol vannak, a gond azonban sohasem a szabályokkal, hanem általában ezek értelmezésével van.
Nem könnyű eligazodni abban a hatalmas, valljuk be gyakran követhetetlen információáradatban, amely a témakör feltérképezésekor ér bennünket, hiszen olyan nevek tucatjaival találkozhatunk, akikről a legtöbben szinte semmit sem tudnak. A fentiek miatt úgy gondoltam, hogy szükség van egy részletes név- és szómagyarázatra is, amelyben megpróbálom tisztázni a témakörrel kapcsolatos legfontosabb fogalmakat, ismertetem a szövegben bemutatott, esetleg kihagyott helyi kiválóságokat, szobrászokat, lehetőséget nyújtva arra is, hogy az érdeklődő olykor betekintést nyerhessen a kulisszatitkokba is. Miért kell ez? Azért, mert ha utódaink egy olyan városban fognak élni, amelynek nem ismerik példaképeit, emlékhelyeit, azok hátterét, jelentőségét, könnyen meglehet, hogy nem érzik majd magukénak Szatmárt, az pedig súlyos következményekkel járhat. A fejezet terjedelme, a címszavak sokasága többek között jelzés, üzenet, de egyben figyelmeztetés is szeretne lenni. Arra utal, hogy ez a lassan beláthatatlan terület sokakban a kirekesztettség érzetét keltheti. Kiket ejthet rabul ez? Megfelelő információk hiányában valamennyinket, beleértve e sorok íróját is.
Munkámhoz könyvészeti anyagot is csatoltam, ennek a szerepe, jellege azonban inkább általános, orientatív, hiszen ezt a témát egészében eddig soha, senki nem dolgozta fel, nem írta meg. A legfontosabb forrásom a helyszínek látogatása, fotózása volt. Ezt az anyagot helytörténeti munkák, a Janitzky-gyűjtemény, a helyi sajtó tudósításainak tanulmányozásával, szóbeli közlésekkel egészítettem ki.
A könyvem képanyagát, a dokumentumfotók kivételével magam készítettem. Nincsenek fotós ambícióim, de minden helyszínre, minden alkalommal, minden időpontban ezúttal sem vihettem profi fényképészt magammal.
A soknemzetiségű térségekben általános szokás, jelenség, hogy minden közösség elsősorban a maga értékeivel, személyiségeivel foglalkozik, ezeket ismeri, és ezeket próbálja előtérbe helyezni anélkül, hogy alaposabban, behatóbban foglalkozna a mások által fontosnak vallott eseményekkel, személyiségekkel. Ebből idővel olyan, egymással párhuzamos, tehát sohasem találkozó értékrendek születnek, amelyek inkább rontják, mint javítják a közeledés esélyeit.
Égetően szükség lenne tehát tágabb értelembe vett otthonunk jelképeinek kiválasztásánál néhány olyan kiindulópontra, olyan ismérvre, amelyek segítségével egy többé-kevésbé közös, vagy legalább néhány pontban érintőleges értékrend is megfogalmazható. Keresni kellene olyan vonásokat, amelyek nem csupán egy szűk kör, hanem az egész város számára fontosak lehetnek, amelyek lehetőleg nem irritálják egyetlen közösségnek, csoportnak sem a társadalmi érzékenységét, hiszen ez az utca sem egyirányú, ahogyan azt még többek gondolják.
Olyan tartós, a pillanatnyi politikai, társadalmi konjunktúrától független értékek megfogalmazására, felmutatására vágyom, amelyekhez száz év múlva sem kell bonyolult magyarázatokat, dokumentumokat, lábjegyzeteket fűzni, amelyek tartalmát, üzenetét, súlyát az idő nem halványítja, hanem egyre nyilvánvalóbbá, érthetőbbé, egyértelműbbé teszi. Milyen alapszabályok, elvárások betartása alapján kellene szerintem dönteni szobrok, emléktáblák állításáról?
- Az első, legfontosabb kérdés talán az, hogy kire emlékezzünk, kik legyenek a példaképeink? Állíthatunk Szatmáron szobrot Arisztotelésznek vagy Pablo Picassonak is, hiszen az általuk képviselt, fémjelzett teljesítményekhez nem férhet kétség. Miért nem tesszük? Mert bármilyen fontos, meghatározó személyiségei voltak az emberiség kultúra történetének, nincsenek helyi kötődéseik. Ha volna Szatmáron művészeti akadémia, vagy filozófia tanszék, akkor azok épületének homlokzatán, vagy az előcsarnokában, a helyi nagyságok mellett többek között megemlékezhetnénk róluk is. Alapszabály tehát, hogy egy közösség számára olyan személyiségeket kell, érdemes példaképnek állítani, akik ezeken a tájakon születtek, vagy itt fejtették ki tevékenységüket. Akiket nem csak a tankönyvekből ismernek az itteni lakosok, hanem generációk óta a szívükben hordoznak és az azonos vagy hasonló közeg, problematika, megoldandó feladathalmaz miatt a tevékenységük iránymutató a jelen számára is. Ha egy személyiség tevékenységével kapcsolatban még a város tanult polgárainak is lexikonokban, kézikönyvekben, a világhálón kell keresgélni adatok után, az már eleve megkérdőjelezi a megemlékezés létjogosultságát.
- Fontos szempont a megfelelő hely kiválasztása is. Mire gondolok itt elsősorban? Arra, hogy élhettek olyan kiválóságok is egy multikulturális városban, akik csak szűkebb egyházi, nemzetiségi, szakmai közösségek számára jelenthettek, jelentenek sokat. Ezeket a szobrokat, emléktáblákat a fentiek miatt általában nem köztereken, mindenki által használt középületeken ajánlatos elhelyezni, hanem az illető közösség templomán, székháza előtti téren, udvarán stb. a két világháború közötti Szatmárnémeti lakosságának szinte egyharmada zsidó volt. A Holokauszt-emlékművet ennek ellenére nem a régi vagy az újközpontban, az állomás előtti téren, hanem a Várdomb utcai zsinagóga udvarán állították fel.
- Alapvető követelmény kell, legyen a szobrok, emléktáblák művészi minősége is. A kegyelet, a példakép iránti tisztelet egyik igen fontos jele, hogy minőségi anyagokból, magas művészi szinten készüljenek. Itt semmilyen amatőr vagy fél amatőr improvizációnak, olcsó megoldásnak, tucatmunkának nincs helye, hiszen egy ilyen kivitelezés eleve nem szolgálhatja a kiindulópontban megfogalmazott célt, hanem rontja annak érvényre jutását. Ennek a megítélésére a város önkormányzatának minden ilyen ügyben rangos szakmai zsűri segítségét kell, kérje.
- Egy emléktábla, szobor nem csupán jelkép, követendő példa, hanem megemlékezések, koszorúzások, emlékműsorok, zarándoklatok helye. Mindez feltételezi a folyamatos karbantartást, a környezetének rendszeres takarítását, felújítását. Nincs elszomorítóbb látvány, mint egy magára hagyott, elhanyagolt, telefirkált emlékhely, amelyet egyetlen közösség sem érez igazán a sajátjának. Miből látható ez? Abból, hogy ha a szobor megrongálódik, eltűnik a felirata, és nem újítják fel. Ha ellopják az emléktáblát, és nincs, aki újat tegyen a helyére, ha falfirkák jelennek meg rajtuk és nincs, ki letakarítsa stb. Szatmárnémetiben sajnos több ilyen szobor és emléktábla is van.
- Ha találomra megkérünk száz járókelőt arra, hogy mondjon két-három fontosabb adatot a szobrokkal, emléktáblákkal, utcanevekkel népszerűsített személyiségekről — és a száz közül nyolcvannak-kilencvennek fogalma sem lesz arról, hogy kiről is van szó — akkor a feltétlenül el kell, gondolkoztassa azokat, akik ilyen dolgokban döntenek. Miért? Mert mindez a város, a közösség polgárai számára készül.
- Megítélésem szerint sokkal óvatosabban kellene kezelni a közelmúltban elhunyt személyek kiemelésének kérdését is. Miért? Mert azt, hogy tevékenységük, példamutatásuk mennyire tartós, fontos volt, az idő dönti el.
Könyvemben a fenti, általam lényegesnek tartott követelmények függvényében próbálom elemezni a közismert szatmári példákat. Tisztában vagyok azzal is, hogy ezeket a szempontokat tovább lehet bővíteni, módosítani olyan elemekkel, amelyek közös értékeink védelmét, megőrzését szorgalmazzák.
Ritka az a város térségünkben, amelyben olyan kevés régi emléktábla, szobor maradt, mint Szatmárnémetiben. A magyarázat erre ugyanaz, mint az épületek esetében. Szatmár alföldi város, nincs kő a közelben, pedig ez elmúlt évszázadok szobrászatának ez a legkedveltebb és legelterjedtebb alapanyaga.
Sajnos nincsenek olyan bronzszobraink, szoborcsoportjaink se, mint mondjuk a kolozsvári Mátyás-szobor, a zsibói Wesselényi- vagy az aradi Szabadság-szobor.
A szoborállítás szokását európai kultúránkban a korai középkortól elsősorban a római katolikus egyház terjesztette el. Akkoriban a nagyvárosok katedrálisai roskadoznak a szobordíszektől, domborművektől, de gyakran más egyházi témájú szobrok (Szentháromság-oszlopok, különböző szentek és mártírok szobrai, síremlékek) is készültek.
Azok a művészek, kőfaragó mesterek, akik az egyházi építkezések idején családostól letelepedtek egy helységben, olykor több generáción keresztül, évszázadokon át művelték és örökítették át a szakmai fogásokat, anyagismeretet, szerszámokat azon a helyen. Egy-egy ilyen műhely természetesen nem csak egyházi megrendeléseknek tett eleget, hanem laikus témájú szobrok, domborművek készítését is vállalták, amelyek hidak, parkok, szökőkutak, középületek stb. díszei voltak, gazdagítva ez által a város képzőművészeti örökségét.
Néhány szobor faragásához elegendő követ természetesen Szatmárra is hozhattak volna a közeli hegyekből, mondjuk Szinérváraljáról, de ennél lényegesen fontosabb feltétel hiányzott évszázadokon keresztül: a gazdaságilag erős, építkező római katolikus egyház. Tudjuk, hogy a város a XVI. század közepe táján a térség hitújításának jelentős központjává vált, római katolikus templomai rövid idő alatt az evangéliumi református egyház kezére kerültek, és az új tulajdonosok ezek külsejét és belsejét is átformálták. A szobrok, ha voltak eltűntek, pajtákba, pincékbe kerültek a homlokzatokról, a templombelsőkből a díszítéseket, faragásokat, aranyozásokat az új hit puritán, dísztelen környezete váltotta fel.
Milyen szobordíszei lehettek a hóstánci Szentlélek templomnak, amely 1590-ben a reformáció térhódítása következtében a protestánsoké lett? Csak sejthetjük, hiszen nemcsak a templom, hanem az egész városnegyed elpusztult 1680-ban. A várbeli Nagyboldogasszony templom lehetett hosszú időn keresztül a városka egyik legszebb egyházi épülete. Rajta kívül alig akadhatott olyan épület a várban, amelynek szobordíszei lehettek.
Legendákat hallani városunkban idősebb emberektől olykor arról, hogy hatalmas román vagy gótikus stílusú templomok álltak itt, amelyek elpusztultak. Hol lehettek ezek, mikor épültek? Mi lett az épületek alapjaival? Mert Trója maradványait — mint tudjuk — sikerült felkutatni, kiásni. Milyen szerepük lehetett ezeknek az építményeknek egy három-négyezer lelket számláló alföldi kisvárosban?
A minap azt hallottam egy ismerősömtől, hogy a Láncos-templom elődje nagyobb lehetett, mint a mostani. A Láncos-templom elődjéről tudjuk, hogy paticsfalú, szerény épületecske volt. Aki kicsit is járatos a néprajz területén, az tudja, hogy mit lehet ezzel a technológiával, ilyen anyagokból építeni. Milyen lehetett a reformátusok szatmári temploma ezen a helyen mondjuk 1700-ban, az 1703-as porráégés előtt? A korabeli térképek erről is nyújtanak információkat. Egy XVII. századi térképen (Historia di Leopoldo Cezare, Bécs, 1670) jól kivehető a kis templom, amely előtt harangtorony áll, és amelyik a rajz alapján leginkább három egybetoldott, nyeregtetős parasztházhoz hasonlít, mint hatalmas gótikus katedrálisra. Nagy valószínűséggel ebben tartotta esküvőjét Bethlen Gábor is Károlyi Zsuzsannával. Álmodozni lehet hatalmas csarnoktemplomokról, késő román kori, háromhajós bazilikákról, de ezek egykori létezésének megítélésem szerint nincs valószínűsége.
Van Szatmárnémeti római katolikus temetőjében, a bejárattal szemben egy régi, több helyen sérült, mészkőből faragott, porladó Szűzanya-szobor. Szeretnénk azt hinni, hogy ez a vártemplomot, vagy az 1797-ben épült kis plébániatemplomot díszíthette. Honnan gondoljuk ezt? A szobron egy alig olvasható évszámtöredék van, ez nagy valószínűséggel 1776., de lehet 1676. is. A szobor stílusa barokk, korban ez is ide illik. A Nagyboldogasszony templom a XVIII. század vége felé omlott össze, innen kerülhetett ez a faragvány, talán pont a későbbi neves, templomépítő szatmári esperes, Korom Mihály (1792-1823) ajándékaként a temetőbe, amely 1780-tól működik ezen a helyen.
Azt már néhány éve tudjuk, hogyan nézett ki a kis plébániatemplom — amely lényegében a mai székesegyház magja — hiszen az Egyházmegyei Levéltárban őrzik az alaprajzát, homlokzati tervét. Ezeken a rajzokon egyetlen szobordíszt, domborművet sem fedezhetünk fel.
A templombelső díszítéséről, amelyet a székesegyház kialakításakor radikálisan átformáltak, eddig semmit sem tudunk, csak sejtjük, feltételezzük néhány festményről, szoborról, amelyet jelenleg a püspöki képtár őriz, hogy innen származhat.
Impériumváltások és az ezekkel járó változó példaképek is lehetnek olykor okai a szegényes örökségnek. A közelmúltból több olyan szatmári szoborról, domborműről is tudunk, amely ezeknek a változásoknak lett az áldozata.
Volt Szatmár központjában már 1864-ben is Kölcsey-szobor, első világháborús emlékmű (Mărăşeşti-Tisa), volt szobra Kiss Gedeonnak a Kossuth-kert bejáratánál, még léteztek a székesegyház eredeti Szent István és Szent László szobrai, volt egy Huszár-szobor a mostani Megyei Múzeum előtti parkban, volt Anyafarkas szobor, volt Szovjet hősök emlékműve a központi parkban, Szent Imrét ábrázoló dombormű a Királyi Katolikus Főgimnázium épületén és még sorolhatnám. Hová lettek? Elpusztították, tönkretették, beolvasztották, felszámolták őket.
Dr. Fechti (Fechtel) János, aki a Borovszky Samu által szerkesztett monográfiában a várost bemutató fejezet szerzője, a XX. század eleji Szatmárnémetiben a következő szobrokról, emléktáblákról tesz említést: Kiss Gedeon mellszobra (a Kossuth-kertben), a székesegyház Szent Péter és Szent Pál szobra, valamint a Jézus-szobor (az utóbbi a leírás elkészítésekor már a régi Pelikán-kertben volt), a Kölcsey-szobor (ez ekkor már a Láncos-templom előtti kis parkban állt), és szót ejt még a németi paplak emléktáblájáról is, amely a telket ajándékozó Wesselényi Ferencről emlékezett meg. Ezért viselte hosszú időn keresztül ez az utca a Wesselényi utca nevet, ezeket a neveket elődeink ugyanis sohasem véletlenül vagy találomra adták.
Kiss Gedeonnak, a város 1898-ban meghalt főkapitányának a budapesti Horvay János által készített mellszobrát a Kossuth-kertben 1903-ban leplezték le. A népszerű „Gida bácsi” kezdeményezte ugyanis a Kossuth-kert létrehozását, ő volt a városi múzeum létesítésének a szorgalmazója, a Séta-tér létrehozója, valamint a „fák ezredese” is, ahogyan a város utcáinak, tereinek, parkjainak fásításáért nevezték a hálás polgárok. Ki másnak kellett volna szobrot állítani Szatmárnémetiben, ha nem neki? Vajon kiket zavarhatott ez a kiváló, köztiszteletben álló, közéleti ember, aki egész életét, minden energiáját a város szolgálatába állította? Vajon miért tüntették el a város, a megye vezetői, akiknek példaképe lehetett volna? Szerintem nagy a valószínűsége annak, hogy a „tetteseknek” fogalma sem volt arról, hogy ki volt ő valójában? Még azt is rebesgetik, hogy egyszerűen összetévesztették Kosuth Lajossal, vagyis annyi fáradtságot sem vettek, hogy elolvassák a szobron a feliratot. Nagyon messzire nem vihették ezt az alkotást. A Lucaciu szobrot ideiglenesen az Eminescu Líceum pincéjében rejtették el, ezért először arra gyanakodtam, hogy Kiss Gedeon mellszobra a Tanulók Háza épületének a pincéjébe került, de ott senki sem tudott róla. Rosszabb esetben kerülhetett a szemközti gyárhoz is, akár be is olvaszthatták. Még szobrászoktól is érdeklődtem arról, hogy nem készült-e, készülhetett-e új szobor belőle, de azt valamennyien kizártnak tartották, hogy egy művészt rá lehet venni egy jó minőségű, kész alkotás tönkretételére. Ebben magam is őszintén reménykedem, de esküt semmiképp nem tennék rá.
Mint minden új szobornak, ugyanúgy a régi, elpusztítottaknak is megvan a maguk külön, olykor indulatoktól fűszerezett, vagy a nosztalgia által elregényesített története. A továbbiakban röviden ezekről is megemlékezem.
- „Szatmár kulturális emlékezete”
Szatmárnémeti központjában, a 2008-ban átadott Coposu sétányon, a szépen felújított Csizmadiszín tőszomszédságában kőtömbök sorakoznak. Ezeknek a tömböknek a símára csíszolt felületére került fel 100 olyan kiemelkedő személyiség neve, akik meghatározó szerepet játszottak városunk, megyénk életében. Sokan nézegetik naponta ezeket a plaketteket, a sajtó, a médiák is tudósítottak róla, nem kétséges, nagy érdeklődés kísérte az egész akciót. Még címe is van a kezdeményezésnek: Szatmár kulturális emlékezete.
A tartalomról írnék inkább, a kivitelezésről csak annyit mondhatok, hogy szerintem nem túl szerencsés dolog a márvány és a műanyag együttes szerepeltetése. Ha a táblák mondjuk rézből lennének, maratott betűkkel, sokkal természetesebb, elegánsabb, nemesebb lenne az összhatás.
A plakettek tartalmával kapcsolatban rálátása, összképe nagyon kevés embernek lehet, hiszen ennek kialakítása egyrészt alapos előképzettséget igényel, ugyanakkor komoly erőfeszítést is. Aki megfelelő dokumentumokkal, forrásanyagokkal, helytörténeti ismeretekkel rendelkezik, azt is megizzasztja ez a feladat. Miért? Mert amit lát, abban nincs rendszer. Ezért aztán le kell fotóznia a teljes anyagot és miután számítógépesen átdolgozta a képeket, a neveket csoportosítania kell korok, szakterületek, esetleg nemzetiségek szerint. Csak a fentiek után láthat hozzá a részletes információk, fellelhető adatok felkutatásához, amelyek alapján kialakíthat egy viszonylagos sorrendet annak függvényében, hogy kik azok, akiknek van komoly kapcsolata a várossal, a térséggel. Miért fontos ez? Mert a kötődés nélküli személyeket a kollektív tudat nem hajlandó befogadni, nem tud mit kezdeni velük.
Ha a csoportosítás megtörtént, akkor jön az adatgyűjtés, a kevésbé ismert kiválóságok tevékenységével kapcsolatban. Erre elengedhetetlenül szükség van, hiszen attól, hogy nem tudunk valakiről, még lehet kiemelkedő személyiség. Az adatgyűjtés aprólékos, időigényes és nehéz munka. Román, magyar és német nyelvtudás, a legjelentősebb helyi kiadványok, kismonográfiák, évkönyvek, városismertetők megléte, világhálós csatlakozás, levéltári kutatások stb. nélkül el sem érdemes kezdeni a munkát. Ha a fentiek birtokában sikerül információkat szerezni valamennyi személyről, hozzá lehet kezdeni a hiteles személyiségek kiválasztásához is.
Sajnos a plakettek tartalmi része nem csak nehezen bizonyítható, elvi, hozzáállásbeli, szubjektívnak is nevezhető hibákat tartalmaz, hanem konkrét, kézzel fogható, tetten érhető elírásokat is. Ezekből csak néhány jellemző példára térnék ki.
Dr. Czumbel Lajos itt filozófus és publicistaként szerepel, ő valójában római katolikus pap volt, egyházmegyei kormányzó, valamint író és természetesen filozófus is. Legtöbbet a város, a térség kultúrájáért egyházmegyei kormányzóként tett.
Azt olvasom Tankóczi Gyuláról, hogy történész volt. Nem volt történész, hanem rendőrfőkapitány, tűzoltóparancsnok volt, aki nagyon jól ismerte a várost, még egy monográfiát is írt róla, ez 1936-ban jelent meg Szatmáron.
Bakcsi Gergelyről (a nevet helyesen y-al írják) megtudtam, hogy mecénás volt. Nos, ő tanár volt, iskolaigazgató, a református egyház főgondnoka, megírta a főgimnázium történetét is, amely 1896-ban jelent meg Szatmáron. Borgida Istvánt ismertem, a nevét így írta: Borghida István.
Bíró Lajos neve kezdetben szerepelt, később eltünt, aztán megint megjelent. Híres néprajzkutató volt, Új Guineában hét évig gyűjtötte a pápuák néprajzi adatait is, kicsit ismertebb, eredményesebb volt ezen a területen, mint mondjuk az a két, általam személyesen is ismert néprajzos, akiknek a neveit viszont olvashatjuk ugyanitt.
George Boitor költő és Petru Cupcea író pap neve a kezdetekben kétszer is szerepelt, két különböző márványtömbön. Hogyan lehet ilyen durva hibát elkövetni? A nevek vegyesen, minden rendszer nélkül, szinte követhetetlenül lettek felpakolva, és a szerkesztők, kivitelezők az önmaguk csapdájába estek. Így nemcsak mi tudjuk nagyon nehezen követni a személyiségeket, hanem ez már a készítők számára is komoly gondot okoz.
Kedvenceim közé tartoznak a különféle szakterületek elnevezései. Itt valóságos gyöngyszemeket találtam. Gyakran használják ezt a kifejezést, hogy tudós (cărturar) még a XX. században élt személyeknél is. Az utolsó erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel a XIX. század végén halt meg, azóta inkább fizikusokról, biológusokról, történészekről, matematikusokról, filozófusokról stb. beszélünk.
A képzőművész kifejezés már nagyon rég túl általános fogalom, helyette inkább festőművészt, szobrászművészt, grafikusművészt stb. írunk.
Igen érdekes és visszatérő „szakma” a mecénás. Tudom mit jelent, csak azt nem értem pontosan, hogy ez hogy jön ide.
Emlékíró is van, meg memorandista, bár megítélésem szerint ezek sem szakmák. Az író, tanár, orvos vagy a politikus inkább annak nevezhető.
Van könyvszakértő, ez valószínűleg könyvtáros lehet, és találtam egy „művészt” is, Şt. Mărcuşi-ról van szó. Sokkal többet nem tudok róla, hiszen hosszas keresgélés után alig találtam adatokat.
Amikor azt olvastam az egyik táblán, hogy dr. Stefan Wieser (1917-1973) „artz” volt (vagyis németül orvos), ezzel sem tudtam mire menni, hiszen akkoriban ez volt az egyetlen német szó a több mint 100 plaketten. Azt fel sem merem tételezni, hogy a táblák kiötlői ennyit tudnak a svábok helyi kulturális megvalósításairól. Azt sem értettem, hogy a többi német, sváb származású személyiségnél miért nem németül, vagy három nyelven írják a foglalkozást? Mélységesen szégyeltem magam azért is, mert fogalmam se volt arról, hogy ki ő? Persze elírtak még neveket, évszámokat a fentieken kívűl is, ezekre a Név- és szómagyarázat című fejezetben utalok. Úgy tűnik, hogy aki ezt a listát összeállította, az nem eröltette meg magát a hosszas keresgélésekkel, rangsorolásokkal, és nincs teljes rálátása Szatmárnémeti kultúrális életére, hiszen a névsor egyoldalú, esetleges, hibás, szubjektív. Tökéletes névsort összeállítani természetesen nem lehet, de attól a pillanattól, hogy ezek a nevek nem egy cikkben, helyi kiadványban, hanem az utcán, a város egyik legforgalmasabb helyén jelentek meg, már közügy, és népes szakértői gárda konzultálásával, a különböző területek hiteles képviselőinek bevonásával kellett volna dönteni.
Az arányokkal is van egy kis gond, de ez csak másodlagos kérdés. 2002-ben a megye lakosainak 35%-a volt magyar, a megyeközpontban ennél jóval többen vagyunk, hogy az előző évtizedek, évszázadok adatait ne említsem. Az sem lenne teljesen indokolatlan, hiszen a példaképek közül sokan évszázadokkal korábban éltek. Ennek ellenére a jeles személyiségek listáján nagyon kevesen vagyunk. Természetesen ilyen rangsorolást nem lehet nemzetiségi alapokon megítélni, itt csak a valódi érdemeket lenne szabad figyelembe venni. Mit értek az alatt, hogy valódi. Olyan érdemekre gondolok, amelyek európai mércével mérve is annak számítanak. Leírhatja azt néhány amatőr helyi festőcskéről akár tucatnyi újságíró százszor is, hogy képzőművész, ha a szakma, annak elismert képviselői egészen mást gondolnak felőlük.
Nagyon nehéz megérteni, hogyan maradhattak ki a felsorolásból olyan iskolaalapító fejedelmek, főnemesek, mint I. Rákóczi György, gróf Károlyi Sándor, gróf Károlyi László, vagy Csipler Sándor az olimpiai és világbajnok vívók felkészítője, Bánhidi Antal műrepülő világbajnok stb. Az igaz, hogy a sport valahol a kultúra határmezsgyéjén van, de világszintű eredményekkel járó tanítása, vagy Bánhidi repülőgép konstruktőri tevékenysége már annak szerves része.
Kimaradtak a város XIX. századi díszolgárai is. Közülük egy szerepel az újközpontban felállított márványtömbökön, Schlauch Lőrincz, ő is mint teológus és mecénás van jelen. Dr. Schlauch Lőrinc (így írják helyesen) püspök, bíboros volt. Nem mecénáskénk, teológusként, hanem szatmári püspökként alapított hatalmas könyvtárat, a Széchenyi Társaságot, Katolikus Kaszinót, ő létesítette a székesegyház Lourdes-i kápolnáját és még hosszan sorolhatnám.
És hol van a többi alapító, építő püspök? Meszlényi Gyula, aki a püspöki képtár alapítója, akinek a város többek között egyik jelképét, a Tűzoltótornyot köszönheti. Dr. Boromisza Tibor, aki azt a püspöki konviktust építtette, amelyben ma két román nyelvű líceum (UNIO Iskola, Élelmezésipari Líceum) is működik, akinek püspöksége idején készült a M. Eminescu Kollégium (Királyi Katolikus Főgimnázium) épülete. Ennyire hálátlanok lennénk? De hiányoznak román és magyar polgármesterek is, akiknek kulturális tevékenysége példaértékű. Hiányzik Vajay Károly, Jeney György, Böszörményi Károly vagy Hérman Mihály. Elfelejtettük Kiss Gedeont, a „fák ezredesét”, a Kossuth-kert megteremtőjét, Sarkadi Sándort, Szilágyi Domokost, dr. Scheffler Jánost, Bagaméri Istvánt, Bartók Lajost, Bagossy Bertalant, Boros Jenőt, Csengery Jánost, dr. Ferenţiu Augustint, Dragoş Teofilt, Fodor Kálmánt, Gaál Józsefet, Gvadányi Józsefet, Harag Györgyöt, Hoffmann Ferencet, Ilosvai Selymes Pétert, Irsik Ferencet, dr. Jakabffy Elemért, Janitzky Pált, Joó Ferencet, gróf Károlyi Györgyöt, Kiss Áront, Klobusitzky Pétert, Kováts Eduardot, Kováts Lajost, Lauka Gusztávot, dr. Láng Ferencet, Ligeti László Zoltánt, Lugossy Józsefet, Pakocs Károlyt, Pap Endrét, Prinz Józsefet, dr. Pop Octaviant, Reizer Pált, Riskó Ignácot, Sárközi Lajost, Sipos Ferencet, Szendrey Júliát, Tabajdi Lajost, Teleki Blankát, Tereh Gézát, Tóth Gyulát, Vasvári Pált, báró Vécsey Miklóst és még hosszan sorolhatnám? Hol vannak a zenészek, színészek, énekesek, rendezők ?
Manapság már a világháló is sokat segíthet abban, hogy a hiányosságokat pótoljuk, bár magától értetődően ez a forrás csak nagyon óvatosan, más információkkal összevetve használható. Ha beütöm találomra mondjuk Szilágyi Domokos, Meszlényi Gyula, Csipler Sándor stb. nevét, információk százaihoz juthatok az illető személyiségekkel kapcsolatban a magyar és a román oldalakon, honlapokon egyaránt. Ők nem szerepelnek a jeles személyiségek között. Próbálkozzunk Iuliu Coroianu, Iacob Dance, George Pteancu, Ştefan Mărcuşi, Alexandru Anderco, Ion Bran, George Filepp, D. Hinoveanu stb. neveivel, hiszen ők ott vannak a kiemelkedő személyiségek között. Alig fogunk többet megtudni róluk annál, mint ami a táblán is olvasható. Ha valóban kitörölhetetlen nyomokat hagytak, élnek az emberek emlékezetében, annak valamilyen jele is kellene legyen, legalább kiadványok, megemlékezések, ünnepi műsorok, róluk írt cikkek stb. formájában.
Érdekes lenne közvéleménykutatást végezni a város lakosaival, hiszen az emléktáblák a lakosok számára készültek az Európai Unio egyik tagállamában, egy olyan államban, amely minden értéket az európai értékrendhez kellene viszonyítson. Még izgalmasabb lenne azoknak a lakosoknak a körében közvéleménykutatást tartani, akikről az eddigi tevékenységük, publikációik alapján joggal feltételezhető, hogy van ilyen jellegű műveltségük. Megkérdezném a különféle kulturális intézmények, iskolák vezetőit arról, hogy kik a büszkeségeik? Végül megkérdezném a város polgáraitól, hogy szerintük szükség van-e ezekre a plakettekre? Ha igen, ők hogyan látnának hozzá egy ilyen névsor összeállításához, milyen forrásokat, információkat vennének igénybe, kiket kérdeznének meg, kiktől kérnének segítséget? Megkérdezném, hogy hány ismerős nevet fedeztek fel a táblákon és mit tudnak róluk? Megkérdezném kit nem tartanaknak ide illőnek és miért? Megkérdezném, hogy kit hiányolnak innen és miért? Megkérdezném, hogy mit, milyen megoldásokat javasolnak az itt felsorolt személyek alkotásainak, megvalósításainak a népszerűsítésére? A feldolgozott válaszok bizonyára minősítenék azok munkáját is, akik ennek az akciónak a kiötlői, megvalósítói voltak.
Ami a népszerűsítést illeti, gondoltam arra is, hogy bevonhatnánk az iskolákat, osztályfőnöki órákat lehetne tartani a helyszínen. Azonban gyorsan el kellett vetnem az ötletet, hiszen tapasztalatom szerint a tanárok döntő többsége sem ismeri az itt felsorolt személyek tevékenységének a tiz százalékát sem. A tanulók elé alapos felkészültség nélkül nem állhatunk, hiszen azok ellentétben a jólnevelt, tekitélyt tisztelő polgárokkal kérdezni szoktak, és elfogadható választ várnak a kérdésikre.
A kiemelt szatmári román személyiségek között nagyon sok papot, költőt, írót, történészt, memorandistát találtam. Be kell valljam — és ez valószínűleg az én hibám — én az ő tevékenységüket csak nagyon kis mértékben ismerem. Szerettem volna tehát többet megtudni róluk, ha már emléktáblákkal felhívták rájuk a figyelmemet, ezért segítségül hívtam a lexikonok, kézikönyvek, a világháló adatait. Sajnos nem lettem sokkal tájékozottabb, nagyon kevés használható információt találtam.
Azt eleve tudtam, hogy nem csak ortodox vagy görög katolikus író papok voltak Szatmáron, hanem a református, római katolikus, evangélikus, zsidó stb. lelkészek tömege publikált a századok során nem csak történelmi, vagy teológiai munkákat, hanem kiváló cikkeket, tanulmányokat, versesköteteket, regényeket is. A fentiek engem folyamatosan arra figyelmeztetnek, hogy nem elég a magunk értékeinek az ismerete, az együttélő nemzetiségeknek még nagyon sok tanulnivalójuk van egymástól.
Természetesen minden területhez egyetlen ember, vagy egy szűk csoport nem érthet. E sorok írója otthonosabban mozog a képzőművészet területén, de jól ismert szakemberek élnek a városunkban, aki egyedülálló, kiemelkedő tevékenységet fejtenek ki a helytörténet, irodalomtörténet, szinháztörténet, egészségügy-történet, kultúrtörténet területén. A Képzőművészeti élet Szatmáron című kismonográfiámban közel 200 szatmári képzőművész neve szerepel, közülük több tucat a szakma országosan ismert kiválósága.
Az, hogy Mohy Sándor, Aurel Popp, Litteczky Endre neve szerepel a táblákon, magától értetődő. A többiek hol vannak? A Szatmáron tevékenykedő képzőművészek, építészek közül ismerősen cseng-e Bartók Lajos, Bittheuser József, Cordea Aurel, Erdődi Lukács, Foerk Ernő, Góth Móric, Hild József, Jakobey Károly, Lantay Lajos, Ligeti Antal, Makár Alajos, Mándy Laura, Mezey József, Mikola András, Ócsvár Rezső, Olajos Béla, Orlay Petrich Soma, Pesky József, Szegedi Mihály, Tóth Gyula, T. Rácz Péter, Zolnay Géza stb. neve?
Az egyházművészet területéről, országos hírű, rangú alkotókról, megvalósításaikról számoltam be egy közel 80 cikkből álló sorozatban az elmúlt másfél év alatt. Lenne miből válogatni. Akiket nemzetiségi kultúránk kiválóságai érdekelnek, azoknak szeretettel ajánlom az Otthonom Szatmár megye sorozat mind a 30 kötetét.
Ami az író papok egy részét illeti, az Otthonom Szatmár megye sorozat 10. kötete (Tempfli Imre—Sipos Ferenc: A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye író papjai, 2000. Szatmárnémeti) közel 150 olyan lelkész munkásságát ismerteti, akik cikkek, tanulmányok, kötetek szerzői voltak. Ha valamennyiüknek emléktáblát szeretnénk állítani — mert amúgy megérdemelnék — ahhoz a Corneliu Coposu sétány nevetségesen rövid és szűk lenne. Többek között ezért is kellene nagyon gondosan válogatni, mert ha mi most nem tesszük meg, kis kitérővel, de megteszi helyettünk az idő.
Azt, hogy a történelem bizonyos időszakaiban mit nem lehetett megírni, megfesteni stb, sajnos nem lehet figyelembe venni? Csak most, majd két évtized elteltével kezd tudatosodni az emberekben például az, hogy a diktatúra évtizedeiben nem a publikálás, a véleménynyilvánítás lehetőségének a megvonása volt a legelszomorítóbb, hanem az, amit a jobb sorsra érdemes alkotók, művészek, tudósok az öncenzúra miatt meg sem írtak, festettek stb.
A Szatmár kulturális emlékezete címet viselő összeállításnál körülbelül 100 személyiséget számoltam össze. Nemzetiségi eloszlás szerint döntő többségük román, 30-32 magyar, német, ukrán, sváb, zsidó stb. is van köztük. Vannak olyanok is, akik két nemzetiséghez tartozónak vallották magukat. Aurel Popp édesapja román, édesanyja magyar volt. Ő Budapesten végzett, kitűnően beszélt, írt magyarul, nevében a két „p” betű is ezt a kettősséget jelzi, de mindennek nincs jelentősége.
Egy ilyen listát nemzetiségi arányok szerint vizsgálni legalább olyan nevetséges, kommunista gondolkozásmódra utaló eljárás lenne, mintha egy iskola éltanuló táblájára a nevek nem a tanulmányi eredmények, hanem nemzetiségi hovatartozás, meg holmi előre kitalált, kiokoskodott százalékok alapján kerülnének fel.
Ezért felejtsük el azt a megközelítést és maradjuk annál, hogy egy ilyen összeállításhoz több tucat személy, intézmény javaslataiból kellene válogasson egy legalább 10-15 olyan tagból álló zsűri, akik eddig már érdemben foglalkoztak ezzel a témakörrel. Amikor Kölcsey Ferenc szobrát avattuk 1991-ben, az egyik szónok, a megye akkori alprefektusa töredelmesen bevallotta, hogy a szobor avatásáig nem tudta ki volt Kölcsey Ferenc. Tisztelettel megkérdezném, hogy milyen javaslatokat tehet, milyen döntéseket hozhat egy ilyen ember szobrok, emléktáblák felállításával kapcsolatban Szatmárnémetiben?
