Képzőművészeti élet Szatmáron

Bagossy Bertalan                    A Szatmárnémeti Gazdasági Egyesület története (Szatmár, Pázmány–Sajtó, 1911)   Banner Zoltán                         Erdélyi Magyar művészet a XX. században (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1990)   Banner

A képzőművészeti élet kialakulásának természetes velejárója, kísérőjelensége Szatmáron is a műkritika megjelenése. Ez természetesen itt sem volt egyszerű, zökkenőmentes folyamat. A kiállítások, művészeti tevékenységek ismertetésének,

Szatmárnémeti korábban nem bővelkedett köztéri szobrokban: a XX. század közepén a városi kórház előtt álló Dr. Lükő Béla szobor mellett még állt a megcsonkított Kölcsey-szobor a Láncos–templom hátánál. Ezeknél

1997–től új színfolttal gazdagodott Szatmár képzőművészeti élete. Az akkor elindított városnapi kiállítások, képzőművészeti vásárok azóta rendszeressé váltak. Ugyanebben az évben rendezték meg immár harmadszor a

A megye képzőművészeti életének egyik legdinamikusabb, legaktívabb csoportja Avasfelsőfaluban (Negreşti–Oaş) van. 1995–ben mutatkoztak be Szatmárnémetiben egy közel 70 munkát felvonultató kiállítással, amelyen hat művész: Dorel

Az úgynevezett „átmeneti” időszakban sem szüneteltek a képzőművészeti események, kiállítások, bár ezeket szerényebb keretek között rendezték, csökkent a hivatalos támogatás, katalógusokat alig nyomtattak. 1994 májusában

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején mintha csökkent volna a lendület, olykor a színvonal is, annak ellenére, hogy új, tehetséges művészek kapcsolódtak be

A  1974–es és 1975–ös tárlatok is szolgáltak újdonsággal. 1974–ben érkezett Szatmárra Szejke Vilmos festőművész, rajztanár, ahol 1992–ig, haláláig vett részt a közös tárlatokon. Olaj– és pasztellképei közül

1969–től Gyöngyösi Gábor (akkoriban a színház irodalmi titkára volt) kezdeményezésére és szervező munkájának köszönhetően néhány évig rendszeressé váltak a kiállítások a színház előcsarnokában. Minden bemutató alkalmával egy–egy

1968–ban Szatmárnémeti újra megyeközpont lett, és ez a változás művelődési életére is frissítően hatott. A megyei pártbizottság első titkára, Iosif Uglár Nagybányáról érkezett, vele jött Erdős

A háború utáni művészeti élet sivárságáról hiteles vallomás az, amit Erdős I. Páltól idéztünk. Litteczky–Krausz Ilona se látta sokkal rózsásabban a helyzetet a már említett

A mindennapi gondok, a megélhetés biztosítása sodorta tanári pályára a legtöbb képzőművészt. Sokuknak nem sikerült összeegyeztetni a tanári pályát az alkotással, és emiatt lemorzsolódtak a

A továbbiakban Popp Aurél és Litteczky Endre erőfeszítéseinek hatékonyságát egyre nyilvánvalóbb eredmények igazolják. A két világháború közötti időszakban sok tehetős magánember és közintézmény rendelt elsősorban arcképeket. Egyre több polgári

A Nagybányai művésztelep és a szatmáriak Köztudott, hogy a nagybányai művésztelep meghatározó szerpet játszott egész térségünk képzőművészeti életében. Nem kerülte el ez a hatás Szatmárnémetit sem, amely

A múlt századfordulón még alig volt művészeti élet Szatmáron: kevesen alkotnak a városban, azoknak a képzőművészeknek a száma, akik innen származnak, szintén elenyésző. Róluk részletesebben a Művészek

Természetesen nemcsak a református gimnázium őrzött Szatmáron művészi értékű alkotásokat. A Szatmári Királyi Katolikus Gimnázium (ma Mihai Eminescu Kollégium) 1940–41–es évkönyve részletesen tudósít arról, hogy

A szatmári laikus festészet legrégebbi és legjelentősebb alkotása a Szatmárnémetiben született Bartók Lajos (1851–1902) nevéhez fűződik. Ezek a falfestmények a református gimnázium tanári szobájában tekinthetőek meg. Bartók Lajos 1872

Banner Zoltán Mohy Sándorról írt kismonográfiájában (Kriterion, Bukarest, 1982) így ír Szatmárnémeti művészeti múltjáról: „Szatmár művészeti múltját jórészt homály fedi.(…) Templomai mind a múlt századból,