1997–től új színfolttal gazdagodott Szatmár képzőművészeti élete. Az akkor elindított városnapi kiállítások, képzőművészeti vásárok azóta rendszeressé váltak.
Ugyanebben az évben rendezték meg immár harmadszor a „Belső esszé” című nagyszabású országos tárlatot a Művészeti Múzeum termeiben, amelyen nyolc megyéből 74 hazai művész állította ki alkotásait. Ez a rendkívül gazdag és változatos anyag betekintést nyújtott a kolozsvári, bukaresti, nagyváradi, marosvásárhelyi, brassói alkotói műhelyek világába, ennek ellenére a közönség érdeklődése elmaradt. Ebből az alkalomból több mint 70 reprodukciót tartalmazó színes katalógust is nyomtak.
1998–ban jubileumi tárlatot rendeztek a megye képzőművészei. 30 év telt el a megyésítés, az első megyei tárlat megrendezése óta. Ezen a kiállításon 52 művész alkotását tekinthette meg az érdeklődő, az anyag jelentős részét a Romániai Képzőművészek Szövetsége Szatmár Megyei Fiókjának a vezetősége a múzeum anyagából válogatta. A katalógus a három évtized jelentősebb alkotásait mutatja be.
Ugyanebben az évben jelent meg a 30 szatmári képzőművész címet viselő kiadvány.
1998–tól évente grafikai tárlatokat rendeztek Szatmáron és a helyi képzőművészek közül többen részt vettek az Aradi Biennálén, valamint az újraszerveződött Barabás Miklós Céh kolozsvári és marosvásárhelyi tárlatain.
1999–ben a szatmári képzőművészek naptárt jelentettek meg, amely 12 helyi művész alkotásait tartalmazta. Ebben az évben, premierként, aktkiállítást rendeztek az újközponti Galériában.
2000 márciusában a Romániai Képzőművészek Szövetsége 50 éves fennállása alkalmából a Művészeti Múzeumban jubileumi tárlatot rendeztek. Ezen a következő kortárs hazai és helyi képzőművészek munkái szerepeltek: Corneliu Baba, Henri Catargi, Alexandru Ciucurencu, Ion Sălişteanu, Constantin Piuliţă, Vasile Grigore, Erdős I. Pál, Aurelia Călinescu, Radu Ciobanu, Ion Sasu, Dorel Petrehuş, Eugen Munteanu, Cristina Gloria Oprişa, Muhi Sándor, Erdei István.
Természetesen 2001–ben és 2002–ben is voltak egyéni és csoportos kiállítások, de ezeknél az éveknél művészeti eseményekben jóval gazdagabb volt a 2003–as esztendő, amelyet elsősorban két nagyszabású kollektív tárlat tett emlékezetessé. Mindkettő az InterArt címet viselte.
Az elsőt májusban tartották, ezen a nagybányai művészekkel közösen állítottak ki a szatmáriak. 44 alkotó vett részt a kiállításon, felelevenítve a két művészeti központ immár egy évszázada tartó, néha szorosabb, néha lazább, de folyamatos kapcsolatát.
Több évtizedes kapcsolatot elevenített fel az InterArt II elnevezésű késő őszi tárlat is: ezen öt nyíregyházi képzőművész is részt vett. A két szomszédos megye művészeinek kapcsolata immár jó három évtizedes múltra tekint vissza. Az öt magyarországi vendég mellett harmincnégy szatmári művész állított ki itt a Művészeti Múzeum földszinti termeiben.
Örvendetes tényként könyvelhető el az utóbbi évek kiállításain az a jelenség, hogy egyre több megyénkből származó fiatal tehetség tért vissza és vett részt a csoportos kiállításokon, mások itt telepedtek le. Közülük megemlíteném a következő alkotókat: Bernáth Diana, Narcisa Munteanu, Lepedus Ildikó, Adrian Golban, Nyiri Angela Cilu, Oana Mirabela Păcuraru, Mihaela Galea, Valer Sasu, Szántó Szilárd, Florin Ţiţoc, Veres Szabolcs. Természetesen többen vannak (és eleve elnézést kell kérnem mindenkitől, akit kihagytam), de a jelenség annyira dinamikus, annyira változékony, hogy egyre nehezebb krónikásává szegődni.
Arra, hogy a szatmári képzőművészetnek milyen esélyei vannak a harmadik évezredben a túlélésre, nehéz lenne válaszolni. Tény, hogy a jelenlegi helyzet még azok számára is optimizmusra adhat okot, akik hajlamosak arra, hogy a jövőt sötétebben lássák.
Soha ennyi képzőművész, műterem nem volt a megyében, soha nem rendeztek ennyi kiállítást, soha ennyi munka nem kelt el a galériákban, soha nem jelent meg ennyi híradás, kiadvány a helyi képzőművészek tevékenységéről, soha nem volt a szatmári művészeknek ilyen változatos, sokrétű kapcsolata az ország és a környező államok művészeivel, soha nem vett részt ennyi szatmárnémeti művész külföldi alkotótáborok tevékenységében, tárlatain, soha ennyi lendülettel teli, bizonyítani akaró tehetséges fiatal nem zárkózott még fel az idősebb pályatársak mellé az utóbbi évtizedekben, soha ennyi minőségi festmény, grafika, kerámia nem volt szatmári lakásokban, soha ennyi képzett szakember nem tanította, nevelte a művészet szeretetére a szatmári diákokat, soha nem képezte magát ennyi szatmári diák a különböző művészeti profilú felsőfokú intézményekben, soha ennyi művészeti akadémia nem volt ebben a térségben, soha nem utazhatott ennyi fiatal látni, tapasztalni, tanulni Európa jelentős művészeti központjaiba, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez meggyőzően jelzi, hogy a térségünkben van jövője a képzőművészetnek. Arról, hogy milyen lesz ez a jövő akár tíz-húsz év múlva, még a szomszédos példák ismeretében is csak nagyon óvatosan lehetne nyilatkozni.
