1969–től Gyöngyösi Gábor (akkoriban a színház irodalmi titkára volt) kezdeményezésére és szervező munkájának köszönhetően néhány évig rendszeressé váltak a kiállítások a színház előcsarnokában. Minden bemutató alkalmával egy–egy képzőművész nyitott itt tárlatot. A jelenségről így írt a szervező (Új élet, 1969, 19. szám): „A cél az volt, hogy a viszonylagos ismeretlenséget a hely látogatottságával ellensúlyozzuk, azaz a kiállítások vonzóerejét a színházi közönség érdeklődésével növeljük. Az eredmény — bármennyire előrelátható volt is — meglepett bennünket. (…) Mégpedig azzal, hogy az itt bemutatott művek jelentős része vevőre talált.”
1970–ben megnyílt a Sugárúti (Bul. I. C. Brătianu) Kisgaléria, amelyet később kibővítettek, és amelyben akkoriban kéthetente váltották egymást a kiállítások.
Nemcsak a helyi művészek munkáit lehetett itt látni, hanem számos nagybányai, nagyváradi, kolozsvári stb. alkotóét is. A kiállítások szervezésében jelentős szerepe volt Paulovics Lászlónak, aki ezáltal szerette volna bekapcsolni a szatmári művészeti életet az országos áramlatba. A helyiség kezdetben 10–15 közepes nagyságú munkát fogadott be, jelenleg a kibővített teremben ennek a többszöröse fér el.
1970–ben rangos képzőművészeti esemény volt Szatmáron: a Mihai Eminescu Líceumban rendezett jubileumi tárlat, amelyen az intézmény volt tanárainak, diákjainak, meghívott művészeknek a munkái szerepeltek. A kiállító művészek között volt: Popp Aurél, Mohy Sándor, Erdős I. Pál, Ion Popdan, Szopos Kálmán, Radu Maximilian, Boca Epaminondas, Paulovics László, Radu Şoneriu, Muhi Sándor stb.
Az 1970–es megyei tárlatot eredetileg tavasszal szerették volna megrendezni, de közbejött az árvíz, amely többek között a tárlat grafikai anyagának a nagy részét is tönkretette. A megnyitóra csak decemberben került sor, addig számos olyan mű született, amely a természeti katasztrófa megrendítő élményét idézte: A vizek meséje, Leomló falak, A víz éjszaka jött, Kritikus pillanat, Veszély, Árvíz után stb. Talán ezek miatt az alkotások miatt maradt meg meg „árvízes kiállításként” az emlékezetben ez a tárlat, amelyet a kommunisták által kisajátított püspöki palota dísztermében rendeztek. Itt mutatkozott be munkáival Kiss Béla, Uszkai–Márkusz Erzsébet, Fodor Kálmán.
Fodor Kálmán és Kiss Béla alkotásain keresztül két markáns festőegyéniséggel ismerkedhetett meg az érdeklődő.
Fodor Kálmán monumentális alkotásai az absztrakt impresszionisták hangvételét idézik. Nagyméretű táblaképeivel hatalmas belső tűzről, lelkesedésről, szenvedélyről és ellentmondásokról vallott ez a különben csendes, halk szavú művész, aki fiatalon, ötvenéves korában halt meg.
Kiss Béla dinamikus hatású, absztrakt képeivel tűnt fel. Néhány évi szatmári tartózkodás után Sepsiszentgyörgyön telepedett le. Izgalmas, összetett egyéniség, aki a festészet mellett foglalkozott ikebanával, filmesztétikával, és sokat tett a legújabb művészeti irányzatok meghonosításáért térségünkben.
A jelenleg Németországban élő Uszkai–Márkusz Erzsébet személyében jól felkészült, kiváló textilművészt ismerhettek meg a szatmáriak.
A megyésítés utáni első években jutott műteremhez Erdős I. Pál és Ion Sasu a Pannónia (Dacia) átjáróban. A fiók irodája és Aurel Cordea műterme a Tűzoltótorony oldalán álló, kis emeletesház földszintjén volt. Az emeleti részben Erdős dolgozott. Ma az épület emlékház, és a múzeum tulajdonában van.