Szatmárnémeti köztéri szobrai

Szatmárnémeti korábban nem bővelkedett köztéri szobrokban: a XX. század közepén a városi kórház előtt álló Dr. Lükő Béla szobor mellett még állt a megcsonkított Kölcsey-szobor a Láncos–templom hátánál. Ezeknél természetesen jóval több volt, de ma már nincsenek meg: a rendszer–, illetve impériumváltozásoknak estek áldozatul. Így járt a főtéri első világháborús katonai emlékmű, az Árpád utcai (B-dul Vasile Lucaciu) Huszár–szobor. A Kossuth–kert főbejáratánál a hetvenes évekig állt Kiss Gedeonnak, a város parkosítójának, a „fák ezrdesének” a szobra. Egyik napról a másikra eltűnt.

A kommunizmus kezdeti éveiben került pincébe Dr. Vasile Lucaciu szobra,  a M. Eminescu Kollégium Mária–szobra sem volt látható a kilencvenes évekig.

Az első, a szó szoros értelmében köztéri szobornak számító alkotást, Kölcsey Ferenc márvány mellszobrát a város 1864–ben állította közadakozásból. Gerenday Antal budapesti szobrászművész alkotásáról van szó, amelynek talapzatát ma is megtekintheti az érdeklődő a Művészeti Múzeum udvarán.

Vasile Lucaciu szobrát a Budapesten végzett kiváló román művész, Cornel Medrea (1888–1964) készítette, akinek olyan mesterei voltak, mint Ligeti Miklós, Zala György, Mátray Lajos.

Dr. Lükő Bélának 1941–ben készült el a szobra, Csapó Sándor szatmári rajztanár alkotása. Ő volt az első szatmári, aki szobrot készített városának, példáját a későbbiekben többen követték.

A háború utáni első, félénk szoborállítási kísérletek az ötvenes évek elején kezdődtek.

Carol Schnell szatmári rajztanár készített egy Mihai Eminescu–szobrot a költőről elnevezett kollégium számára. Rövid időre rá felavatták Mircea Bogdan jóval kifejezőbb szobrát a kollégium főbejárata közelében.

1963–ban készült el a Román Katona EmlékműveEmil Mereanu alkotása, amely a Megyei Múzeum közelében áll.

A megyésítés az új szobrok állításának is kedvezett. 1968 után került a Coşbuc utca 7. szám előtti kis parkba George Coşbuc remek mellszobra, Ion Vlasiu alkotása és György Albert Nicolae Bălcescu–szobra a Muhi–palota elé.

Ezekben az években állították újra a Lucaciu–szobrot először az Árpád utcai (B-dul V. Lucaciu) parkba, innen került vissza a szovjet hősök emlékműve lebontása után eredeti helyére, a központi parkba.

1974–ben Ioan Slavici–szobor került a Közigazgatási Líceum elé, ezt Gavril Covalschi készítette.

Az 1989–es fordulat nemcsak gyökeres gazdasági, politikai stb. változásokat hozott, hanem többek között megindult egy olyan szoborállítási hullám, amely páratlan  a város történetében. Néhány év alatt gombamód szaporodtak a szobrok nemcsak a megyeközpontban, hanem a kisebb településeken is. Ez a különben örvendetesnek tűnő jelenség elég sok negatívummal is járt. Sok olyan alkotás jelent meg Szatmáron, amely az ország bármely más városában is lehetne, hiszen sokan azok közül, akiket ábrázolnak, nem is jártak errefelé, és néhány esetben a minőségi követelmény is háttérbe szorult. Szerencsére vannak ellenpéldák is.

1991–ben avatták fel a Láncos–templom előtti Kölcsey–parkban a város második Kölcsey Ferenc–szobrátLakatos Pál alkotását. Ő is szatmári szobrász, akárcsak Carol Schnell vagy Csapó Sándor, itt végezte a középiskolai tanulmányait, jelenleg Magyarországon él.

Szilágyi Domokos mellszobra — Kolozsi Tibor alkotása — 1993–ban a Megyei Kórház előtti térre került.

Utána rendre leplezték le a szobrokat és emléktáblákat, néhány közülük: Radu Ciobanu: Iuliu Maniu, Ion Creangă, Corneliu Coposu (ő öntötte a Megyei Múzeum előtt álló Anyafarkas–szobrot is), Erdei IstvánLucian Blaga, Csipler SándorLakatos PálHám János. Szobrot kapott Páskándi Géza és Dsida Jenő is stb., ezeken kívül még tucatnyi domborművet, emléktáblát avattak.

Ami a szobrok minőségét illeti, Szatmárnémetinek szerencséje volt, hiszen a középszerű, jellegtelen munkák mellett néhány kiváló, élvonalbeli művész alkotásával is dicsekedhet.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.