A múlt századfordulón még alig volt művészeti élet Szatmáron: kevesen alkotnak a városban, azoknak a képzőművészeknek a száma, akik innen származnak, szintén elenyésző. Róluk részletesebben a Művészek névsora című fejezetben számolunk be.
Közülük külön említést érdemel az Avasfelsőfaluból származó Góth Móric (1873–1939), akinek kalandos, élményekben gazdag élete volt. Münchenben, Nagybányán, Bécsben, Párizsban tanult festészetet és túlnyomórészt Németalföldön dolgozott. 1908–tól vett részt a budapesti Műcsarnok kiállításain, valamint számos országos csoportos tárlaton, több alkotása van a Szépművészeti Múzeum tulajdonában. Arcképeket, tájképeket festett, műveire a fokozott valósághűség, valamint a szakma alapos ismerete a jellemző. Művészi tevékenységének helyi vonatkozású epizódja, hogy megrendelésre megfestette a Szatmárnémeti Városháza (az épület a régi főtéren állt, ott, ahol ma a Iuliu Maniu–szobor van) nagyterme számára Ferenc József és Erzsébet királyné életnagyságú alakját. A szatmári Művészeti Múzeum tulajdonában van a Böszörményi Károlyt és Hérman Mihályt (mindketten szatmári polgármesterek voltak) ábrázoló két kisebb méretű arcképe is.
Lánya, Góth Sári folytatta édesapja hivatását, és Hollandiában mint arcképfestő dolgozott.
Ócsvár Rezső (1877–1968) a Szatmárnémeti Katolikus Főgimnáziumban tanított rajzot. Egyike az első szatmári művésztanároknak, aki sokat tett ezen a vidéken a képzőművészet meghonosításáért. Kiváló akvarellista, elsősorban tájképfestő volt, de arcképeket is készített, a város értelmiségeit festette meg. Tanára volt a Popp Aurél által szervezett művészeti tanfolyamnak is.
Neve érdemtelenül ment feledésbe, akárcsak a szatmárnémeti születésű Németi Endrének (sz. 1877), aki Ócsvárral volt egyidős. Ő készítette el Halász Ferenc miniszteri tanácsosnak, a város díszpolgárának arcképét a Halász Ferenc utcai iskola (ma Constantin Brâncoveanu nevét viseli) számára. A festmény sorsa ismeretlen.
A XX. század első felében két kiváló művészegyéniség alkotott a városban: Popp Aurél és Litteczky Endre.
Közülük Popp Aurél (1879–1960) az ismertebb, nevét utca, iskola, műveit a város Művészeti Múzeuma őrzi.
Görög katolikus pap gyermeke, ötévesen vesztette el édesapját. Budapesten végezte művészeti tanulmányait, járt Párizsban, Olaszországban, Angliában. 1907–ben nevezték ki a Szatmári Katolikus Főgimnáziumba tanárnak. Feladatának érezte, hogy fellendítse a város művészeti életét. 1908–ban tanfolyamot szervezett. Ennek keretében három féléven keresztül, heti nyolc órán figurális rajzolást, csendéletet, hímzést, kivarrást és ipari tárgyak tervezését lehetett tanulni.
Kerámia– és pocelángyárat létesített a Kossuth–kerti (Grădina Romei) műtermében, amelyet a várostól kapott.
Állandó kapcsolatot tartott fenn az ország néhány vezető kulturális személyiségével (Octavian Goga, Emil Isac), baráti viszonyban volt Ady Endrével, Nicolae Tonitzával, rendszeresen levelezett Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Mohy Sándorral, Szentimrei Jenővel. Ő tervezte azt a szatmári békét idéző emléktáblát a Vécsey–palota homlokzatára, amelyet 1908–ban lepleztek le, és amelyik ma is megtekinthető a múzeum udvarán.
1919–ben a Magyar Tanácsköztársaság szatmári népbiztosa volt, részt vett Erdély művészeti életének szervezésében. A harmincas években meghívták a Kolozsvárról Temesvárra költözött képzőművészeti főiskolára tanárnak.
Szerteágazó tevékenysége mellett rendszeresen festett. Egyetlen egyéni kiállítást rendezett, 1913–ban nyitotta meg saját műtermében.
Az első világháború egyike volt élete megrendítő élményeinek, és nagyméretű kompozíciók alkotására ihlette (Ki tud róla?, Támadás). Tájképeket (Almaszüret, Felsőbánya) és arcképeket (Önarckép, Mama) is festett.
Műveit széles, lendületes ecsetkezelés, dinamizmus, fokozott kifejezőerő és a társadalmi problémák iránti érzékenység jellemzi. Mindez kiváló rajztudással, kompozíciós készséggel, jó színérzékkel párosul. Tevékenységét, önmagát élete vége felé így jellemezte a művész egy Mohy Sándornak írt levelében, 1957-ben: „Ezek a túlságosan sokoldalú képességek, ezek voltak megölői minden sikeremnek, mert ezekhez sem az anyagi bőség, sem körülményeim nem segítettek, s az emberek látva a hol erre, hol amarra (…) csapongó megnyilatkozásaimat, fogták magukat s beinkadráltak festőnek, holott én nem vagyok festő, hanem egyszerűen költő, aki hol festészetben, hol szobrászatban, hol az építkezésben vagy politikában nyilatkozom meg, s ha éppen úgy kívánta a megélhetés, akkor még a kerámiában is „nyilatkoztam”, „termeltem”, de soha annyit s olyan nagyot, amilyenre a Természet alkotott!”
Litteczky Endre (1880–1953) festőművész pályája a kezdetektől Szatmárhoz kötődik. Édesapja, id. Litteczky Endre (1852–1939 ?) a város gazdasági és kulturális életének ismert személyisége volt. Több pénzintézet és iparvállalat alapító tagja, nyomdatulajdonos — a Szamos című napilap is az övé volt. Fia a polgári jómódot, a biztos anyagi hátteret cserélte fel a művészpályára. Tanulmányait a budapesti főiskolán kezdte, majd Münchenben folytatta. 1906–tól rendszeres résztvevője volt a Nemzeti Szalon tárlatainak. 1918–ban Tóth Gyulával festőiskolát nyitottak Szatmárnémetiben. 1918–tól 1928–ig Felsőbányán és Szatmáron dolgozott, és több erdélyi városban rendezett kiállítást. Ebben az időszakban fedezte fel és indította el a művészpályán Mohy Sándort és Pirk Jánost. Mohy egyik szobrát (az Ősembert) hat példányban sokszorosította, és cikket írt róla édesapja lapjában Szamosparti agyag címmel.
Művészete az impresszionistákkal rokon. Szamos–parti tájakat, utcarészleteket festett. Kiváló portréfestő is volt, akit nemcsak a karakter visszaadása, de Popp Aurélhez hasonlóan egyfajta társadalmi érzékenység, a kisemmizettek felé fordulás is vezetett modelljeinek kiválasztásában, lefestésében. Munkái derűről, emberszeretetről tanúskodnak. Banner Zoltán Erdélyi magyar művészet a XX. században című könyvében a következő alkotásait emelte ki: Magyar utca, Kalotaszegi öregasszony szobája, Temetés az Avasban, Templomozás, Őszi Szamos–part stb. 1928–1940 között Temesvárra költözött, innen második feleségével, Litteczky–Krausz Ilonával vándorfestőként bebarangolta Erdélyt; Nagyszebenben, Segesváron, Kolozsvár környékén dolgozott.
Linóleummetszet–sorozatának (Szatmári színes foltok) stílusa, megfogalmazásmódja szecessziós törekvésekre emlékeztet.
A temesvári kitérő után újra Szatmáron dolgozott. A háború után ún. „szocreál” megrendeléseket kapott. Munkások arcképeit, munkás tárgyú kompozíciókat készített szakmai igényességgel, de művészi meggyőzőerő nélkül. Tagja lett a Romániai Képzőművészek Szövetségének. A szövetség által biztosított kis nyugdíját nem sokáig élvezhette, 1953–ban meghalt.
A „hőskor” egyik hiteles krónikása felesége, Litteczkyné–Krausz Ilona, aki emlékirataiban megemlékezik a Kossuth–kerti műteremről. Tőle idézünk:
„A Kossuth–kerti műtermeket a város építtette, és műpártolás címén két művésznek adta ki. Az egyik Litteczky Endre volt, a másik Popp Aurél. A műterem majdnem tíz méter hosszú és szinte ugyanolyan széles volt, magas, világos helyiség. Házbérként mindegyik művész egy képet adott évente a városnak. Egyik sarkát sötétvörös függöny választotta el — ez volt a hálószoba; a másik sarokban egy asztal festéktörő kővel, a földön az alapozásra váró vásznak. A harmadik sarokban asztal fotelekkel, székekkel, ez volt a beszélgetőhely, ha a barátaink felkerestek bennünket. Az egyik fal mellett hatalmas, folyton égő kályha állt, mint egy nagy kazán. (…)
A falakon körbefutó polcokon képek, kancsók, gipszfejek, maszkok és más mindenféle holmi, amit festő megszeretett és összehordott. (…)
Az Ablakkal szemben a „DAC” porcelángyár kéményei meredeztek.(…) Litteczkyt és Popp Aurélt fiatalkoruk óta szoros barátság fűzte össze, olyan mély, hogy amikor az első világháborúban a harctérre indultak, kicserélték a végrendeleteiket. Most a porcelángyár mégis közéjük állott. A gyárnak ugyanis szüksége volt Litteczky műtermére.”
