A Hejcei Nemzetközi Művésztelep ugyan nem a legismertebb professzionista magyarországi alkotótáborok egyike, de három szomszédos ország (Szlovákia, Ukrajna, Románia) valamint Lengyelország közelsége, és művészeinek bekapcsolódása az itteni tevékenységbe már kellő fontosságot, súlyt, kiemelt státust biztosít az itteni alkotómunkának. A régió ismert képzőművészein kívül az évek során a tábor hollandiai, németországi stb. alkotókat is vendégül látott és az ezredfordulón csoportos bemutatkozásokat szervezett a hollandiai Gorichem-ben és a németzországi Bambergben is.
Szinte biztosan állíthatjuk, hogy térségünkben az 1989-es változások után képzőművészeti szinten a regionális integráció elsőként itt valósult meg. Ez a folyamat nemcsak úgy értendő, hogy a magyarországi, ukrajnai, szlovákiai, romániai, lengyelországi művészek közelebb kerültek egymáshoz, hanem úgy is, hogy mondjuk a romániai magyar művészeknek Hejce nyújtott lehetőséget igazán arra, hogy jobban megismerjék egymást. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy az erdélyi csoport tagjai kompakt, egymást alaposan ismerő, egy ritmusra, egy cél érdekében menetelő közösséget alkotnak, de valójában erről szó sincs. Az igazsághoz tartozik, hogy legnagyobb részük az alkotótábor kezdete előtt jó, ha névről ismerte a másikat Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen Erdélynek nagyobb a területe, mint Magyarországnak.
Nemcsak művész a művésszel, hanem tanár a tanárral, kisebbségi tanár a magyarországi tanulókkal, egyetemi hallgatókkal is ismerkedhetett itt, a táborban módszertani viták, ismertetők, a környéken kiállítások látogatásai is zajlottak. Ezeknek a tevékenységeknek betudhatóan nyilvánvalóan sikerült egymást jobban megértenünk, közelebbről megismerkednünk.
Amíg a politikusaink a szlovák nyelvtörvényről, a székelyföldi autonómia veszélyeiről, Magyarország lakosainak politikai megosztottságáról, az ukrajnai magyarok egyre inkább beszűkülő lehetőségeiről, a gazdasági válság negatív hatásairól szónokoltak, addig a táborban a magyarországi, romániai, szlovákiai, ukrajnai, hollandiai, lengyelországi, vajdasági alkotók békében, barátságban dolgoztak, szórakoztak, kirándultak, alkottak, itták a sört. Lehet-e ennél frappánsabb, egyértelműbb választ adni a politikai célokból, hatalomvágyból mesterségesen kiokoskodott hangulatkeltési kísérletekre?
Van még valami, ami kiemelt fontosságúvá teszi ezt a húsz évet. Ez a periódus egybeesik a volt szocialista államok felbomlásának és az új rendszerek kialakulásának időszakával, Európa egységesülésével. Azt, hogy történelmi, gazdasági, kulturális szempontból milyen óriási jelentősége van ennek a néhány évnek idővel, sokkal tisztábban, világosabban látjuk majd, de már ma is sejtjük, hogy a kontinens történelme egyik kiemelt jelentőségű szakaszának vagyunk a részesei. Ennek az időszaknak a közös megélése, lereagálása új szempontok, távlatok lehetőségeit villantotta fel valamennyi résztvevő számára.
A művész nem politizál, hiszen ennél sokkal fontosabb, fajsúlyosabb problémája, tennivalója, feladata van: alkot. Alkotás közben azonban akarva-akaratlanul beleütközik a gazdasági, társadalmi valóság korlátaiba, „az ügyeletes és tanulságos napi gondok” falaiba. Amikor folyamatosan, félreismerhetetlenül megtapasztalja a kiúttalanság érzését, jó hatással lehet rá, hogy mások már nemcsak kiutat, hanem közösségformáló lehetőségeket is látnak az egyre jobban atomizálódó társadalmakban.
Nem könnyű megérteni a művészet igazi helyét, szerepét az értékválsággal küzdő elbizonytalanodott közösségekben. Az ilyen típusú, romboló erejű feszültségek feloldásában is nagy segítséget nyújthatnak az alkotói csoportosulások.
Végső soron ennek a felismerése ösztönzött arra, hogy összeállítsam a jubileumi évkönyvet, hiszen nélküle mindazok az emberi, művészi értékek feledésbe merülnének, amelyeket az itt dolgozó alkotók közössége indukált, létrehozott.
Az adatgyűjtés, a levelezések, a rendelkezésre álló képanyag, dokumentumok, arcképek, reprodukciók rendszerezése közben döbbentem rá, hogy milyen ritka szövésű háló az emlékezet, mi minden ment máris feledésbe az eltelt néhány év alatt. Ha mi magunk nem gyűjtjük, nem foglaljuk össze, nem öntjük megfelelő formába értékeinket és nem ajándékozzuk meg ezzel hejcei barátainkat, önmagunkat, mindenkit, akit érdekel a falu, az alkotótábor további sorsa, akkor ezt senki sem fogja helyettünk megtenni.
Ui. Csak mellesleg említem meg, hogy a tábornak jelenleg is több romániai román, illetve romániai magyar képzőművész meghívottja van, Szatmárnémetit immár húsz éve e sorok írója képviseli, a tábor művészeti vezetője pedig néhány éve Dudás Gyula nagybányai festőművész. A fenti sorok a rövidesen Hejcén bemutatásra kerülő jubileumi évkönyv, album bevezető részéből valók.
