A líceumi képzőművészeti nevelés szükségszerűségéről, buktatóiról, az eredmények értékeléséről, hasznáról a 21. században.
Közismert tény, hogy a környező világ, a kommunikáció egyre gyorsabb ütemben nyeri vissza az ezredforduló éveitől a vizuális jellegét, ide a puszta ráeszmélés, tudomásul vétel már réges-régen kevés. A megváltozott helyzethez alkalmazkodnunk kell, hiszen amit időben nem kezelnek, az előbb-utóbb irányíthatatlanná válik.
Mi a kezelés legésszerűbb, legkézenfekvőbb, leghatékonyabb módja? Természetesen a tanítás, a jövő generációk alapos felkészítése a váltásra. Mint köztudott, ennek lényege a tudás átadása, amely mint minden áttételes folyamat a tapasztalatok felhalmozódásával, kikristályosodásával kezdődik. A különböző nemzedékek ebből a halmazból válogatják ki a továbbításra érdemesnek tartott, ítélt ismereteket, tapasztalatokat, magatartásformákat és lényegében ezek és a társadalom előre kiszámítható, borítékolható igényei alapján döntenek kerettantervekről, tantárgyakról, tankönyvekről stb. Olyan logikus lánc ez, amelynek az egymásra építkező szakaszai kihagyhatatlanok. A kiépítői, alkalmazói a századok során szinte mindent figyelembe vettek egyetlen lényegtelennek tűnő, de annál fontosabb részletkérdés kivételével. Az történt ugyanis, hogy idő közben a világunk felgyorsulttá, türelmetlenné vált, amelyben már nincs idő kivárni, mérlegelni, ülepíteni, hanem az állandóan változó körülmények hatására szinte naponta gyors, helyes és főleg hatékony döntéseket kell hozni. A kialakult helyzetnek természetesen mi magunk vagyunk az okozói, tehát nekünk kell kitalálnunk, rugalmasan alkalmaznunk a jelenség kezelésének módozatait is. Már nagyon sokan, sokat, sok helyen értekeztek erről a jelenségről, a témakörnek lassan külön irodalma van.
Dr. Csorba Pétertől olvastam a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok honlapján: „Bármennyire is felgyorsult a világ haladása, a tanárképzés minősége csak évtizedes távon mutatkozik meg – de akkor biztosan. Ahogy most oktatjuk a tanárjelölteket, annak leghamarabb tíz-tizenöt év múlva lesz kimutatható társadalmi hatása. Ez nyomasztóan távoli ígérvénynek tűnik, olyannak, amely kapcsán nemigen érhető tetten, ha most egy kicsivel több, vagy kevesebb pénzt, energiát fektetünk be. Az elhibázott pedagógiai reformok, megspórolt költségek, átgondolatlan kísérletek következményeit azonban egész generációk cipelik életük végéig. A Debreceni Egyetemen folyó tanárképzés évtizedes hagyományai, elhivatott oktatói, gyakorlóiskolái kellő biztosítékot nyújtanak arra, hogy elkerüljük a fenti veszélyeket.”
Ezek a sorok (amelyek üzenetével messzemenően egyetértek) a pénz, energia befektetésének szükségszerűségére hívják fel a figyelmet és természetesen arra, hogy kézzel fogható, mérhető eredmény ezen a területen csak hosszútávon várható. A felgyorsult világ nem csupán türelmetlenné, hanem egyben bizonytalanná, tanácstalanná is tesz minket. Miért? Mert ma sem tudjuk biztosan, mit hoz, milyen igényeket támaszt velünk szemben a jövő ugyanúgy, ahogyan már 10-15 éve sem tudtuk felmérni azokat a váltásokat, változásokat, amelyek napjainkban visszavonhatatlanul, végérvényesen, legtöbbször váratlanul bekövetkeztek.
A jelenség annyira összetett, hogy annak még vázlatos bemutatására, leírására sem tudnék felelősséggel vállalkozni, ezért az alábbiakban csak néhány olyan kérdéssel és az ezekre adható lehetséges válasszal foglalkozom, amelyek gyakorló tanári tevékenységem során a képzőművészeti nevelés területén adódtak a líceumi osztályokban.
Pénz és energia
Már a kiindulópontban szeretném leszögezni, hogy térségünkben, mint az köztudott, a fenti feltételek közül a fontosabb, a pénz hiányzik. Kérdés, hogy lehet-e elvárni rossz körülmények között dolgozó, alulfizetett, a gondjaikkal magukra maradt pedagógusoktól, hogy puszta lelkesedésből időt, energiát fektessenek a jövőbe? Elvárni természetesen sok mindent lehet, ezt annak idején a „sokoldalúan fejlett szocialista köztársaság” megálmodói, és a főállású álmodozók kritikátlan kiszolgálói is így gondolták. A dolgok természetéből adódóan azonban az igények megfogalmazása, számonkérése, behajtása közben menetrendszerűen, makacsul jelentkezett a lelkesedés, az „egyedül helyes” ideológia mellé elengedhetetlenül szükséges anyagi, tárgyi kiegészítők hiánya.
Fogalmam sincs arról, hogy mit tehet egy ilyen helyzetben a kollégák többsége, de a saját tantárgyam kapcsán gyakran tapasztaltam, hogy rövidtávon még a legeldugottabb falvakban, a legszerényebb körülmények között is lehet jól, hatékonyan, korszerűen dolgozni. Azt is feltűnt akarva-akaratlanul, hogy ennek a lelkesedésnek a forrását nem a vezetőink által megfogalmazott, gyakran a valóságtól teljesen elszakadt, steril okoskodásoknak tűnő elvárások, tanácsok, irányelvek háza táján kell keresni.
A dolog mégis működik, mégpedig úgy, hogy a tanítványait önzetlenül szerető pedagógus (van ilyen!), magánszorgalomból, lelkesedésből, szeretetből, szakmai elkötelezettségből időt, energiát áldoz arra, hogy az iskolai robotot játékkal, énekkel, mozgással, rajzzal, kézműves foglalkozásokkal vonzó, szórakoztató, az egész osztályközösséget, gyakran még a szülőket is mozgósító tevékenységgé formálja át. Talán itt van az egyetlen biztos pont, amely az adott körülmények között is némi optimizmusra ad lehetőséget, okot. Rövidtávról tettem említést azért, mert úgy gondolom, hogy ezt a pozitív lobogást térítés, ösztönzés nélkül kihasználni, kiszipolyozni olyan bűn, amely idővel az egész rendszerben jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan torzulásokhoz vezethet.
Lehet-e egyáltalán rajzot tanítani?
A közelmúltban egy nagyobb grafikai sorozaton dolgoztam, amely a Kortárs közhelyek címet viseli. Ennek egyik képe a rajztanításról szól, amelynek a szórólapon olvasható magyarázó szövegében a következőket írom: „Majd fél évszázadon keresztül tartottam Szatmárnémeti különböző iskoláiban rajzórákat, néha az utcán járva az a benyomásom, hogy a város nagyobbik fele a tanítványom volt. Lehet-e egyáltalán rajzot tanítani? Fogalmam sincs, de a továbbiakban minden esetre még gondolkozom ezen.”
Miért „gondolkozom” ennyi idő után, nyugdíjas létemre még a problémán? Mert talán senki nem hinné el nekem, ha egyszerűen kijelenteném, hogy nemcsak rajzot, de egyetlen más tantárgyat se lehet tanítani, vagy megtanulni manapság, és ez a megállapítás fokozottan érvényes a jövőre.
Lapozgatom dr. Bíró Béla és Galla Endre a polgári iskolák számára készített A rajz könyve című kötetét és elfog az irigység. Irigykedem, hiszen a tankönyv tanulsága szerint hetven évvel ezelőtt még minden világos, egyértelmű volt. Annyira az, hogy akkoriban a mai eszemmel nem szívesen tanítottam volna rajzot, valószínűleg nagyon hamar ráuntam volna egy ilyen feszes, katonás, előre és hosszú távra meghatározott, merev keretekbe foglalt tevékenységformára.
Elődeink, egykori kollégáink ugyanis pontosan tudták, hogy teszem azt a negyedik osztályban milyen térformákat, népi díszítéseket, díszítő írásokat, ipari rajzzal kapcsolatos alapfogalmakat kell megismertetnünk, mely műalkotások reprodukcióit, mintalapokat használhatjuk szemléltetésre. Számukra az sem volt kétséges, hogy minden tanulónak hány és milyen típusú feladatot kell elvégeznie a félév, illetve az év végére a peremvidékek kis helységeitől a fővárosig ahhoz, hogy életre szóló alapfokú, sokoldalúan, a mindennapi élet, ipar stb. területén is hasznosítható jártasságot szerezzenek.
Manapság már nem gyalut, cifraszűrt vagy teáskannát rajzolunk, hanem a képzőművészet alapelemeivel ismerkedünk. Nem tehetünk mást, hiszen környezetünk tárgyainak formája, funkciója nem tíz-, hanem félévente évül el, megy ki a divatból. Semmi értelme, célja nem lenne egy olyan világkép megismerésének, kialakításának, rögzítésének, amely már a tankönyvek, kerettantervek megjelenésének a pillanatában sem érvényes.
Dobjuk ki a vízfestéket, temperát, ecsetet, ceruzát, filctollat?
2010-ben a lengyelországi Rzeszówban láttam egy tárlatot. A kolléga ezekből a rajzeszközökből, pasztellkrétákból, ecsetekből, színes ceruzákból stb. készített kompozíciókat állított ki. Nyilvánvalóan azt közölte látogatóival, hogy a hagyományos ábrázolásmódnak a kora lejárt, a 21. században már más megoldásokat, kifejezési módokat kell keresnünk. Szerintem ezzel a gesztus értékű jelentkezéssel a kiállító nemcsak a művészetszerető közönségnek, hanem nekünk, rajztanároknak is üzent. Mit? Többek között azt, hogy a tárgyak a felgyorsult világban nemcsak külsejüket változtatják, hanem átlényegülnek, és közben megváltozik, átalakul az ezekhez való viszonyunk is. A rajzzal, a képi kommunikációval azért foglalkozunk az iskolában, mert a világ megismerésének, felfedezésének igen fontos, megkerülhetetlen területe. Ezért meg kell ismernünk elsősorban annak nyelvét, nyelvtanát, hogy megérthessük célját, szerepét, jelzéseit, üzenetét.
Megítélésem szerint semmit sem szabad eleve kidobni a hagyományos rajz- és festőfelszerelések közül, mert a képzőművészeti nevelés esetében az eszközöknek, technikáknak csak másodlagos szerepük van és ennek a szerepnek a túlértékelése gyakran tévutakra vezethet. Találkozhatunk olyan véleményekkel is manapság, amelyek szerint egy elgépiesedő világban fokozott hangsúlyt kellene kapjanak a kézműves jellegű tevékenységek, a hagyományos eszközökkel, technikákkal kivitelezett feladatok, mert valamilyen módon ellensúlyoznunk kellene azt, hogy a mindennapi iskolai tevékenység menetében egyre kisebb szerephez jut a rajz, a kézzel való írás, általában a manuális tevékenységek. Ez is olyan álláspont, amely kapásból érvekkel is alátámasztható, megindokolható. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a legegészségesebb megoldás az, hogyha nem avatkozunk bele mesterségesen ebbe a folyamatba se.
Mit tehetünk? Adjunk alkalmat a tanítványainknak minden körülmények között, hogy ahol erre lehetőség kínálkozik, ott maguk válasszanak technikát, eszközöket. Ezen a módon a többség hamar fel fogja ismerni, hogy melyik eszköz, anyag, módszer mire alkalmas igazán egy kitűzött cél megvalósításánál. Ami munka közben elveszti a hasznosságát, feleslegessé válik, azt nem kell felszámolni, hiszen előbb-utóbb magától kiküszöbölődik, elveszti létjogosultságát.
Hogyan neveljünk jó ízlésű, művészetszerető felnőtteket?
Általánosságok, közhellyé koptatott, degradált alapigazságok ismertetésével, netán művészettörténeti alapfogalmak, leckék bemagoltatásával, táblavázlatokkal biztosan nem nevelhetünk senkit a képzőművészetek szeretetére ugyanúgy, ahogy az iskolai kirándulások erőltetett menetben végzett gyors és felületes múzeumlátogatási sem bizonyultak a legjobb módszernek az idők során.
Az értelmes, hosszú távon is ható, felhasználható tudás alapja az átélés és a kötődés. Ez nagyon sok módon alakulhat, alakítható, e sorok írója itt is a rugalmas, indirekt módszerek híve.
Alapvetően fontos kelléke az átélésnek, kötődésnek az esztétikus iskolai környezet kialakítása, amelyben döntő szerepre jogosultak a tanulók legsikerültebb alkotásai valamint a képzőművészeti reprodukciók. Az esztétikusan, igényesen elrendezett, időnként cserélt minőségi képanyag kiegészítő magyarázatok, szájbarágó okítások nélkül is folyamatosan hat a tanítványainkra, beépül azok ízlésvilágába. Megítélésem szerint minden intézményvezetőnek (óvodától az egyetemig) kötelezően olyan továbbképzőkön kellene részt vennie, ahol szakemberektől sajátíthatná el az ezzel kapcsolatos legfontosabb alapelveket, követelményeket. Ezek természetesen az intézmény típusának, szintjének megfelelően nem ugyanazok, de számos közös vonás is felfedezhető bennük. Csupán mellesleg szeretném megjegyezni, hogy a hallgatókkal megkezdtük a jelenség tanulmányozását, eddig már tanulmány, államvizsga dolgozat is készült többek között az óvodai környezet esztétikájáról.
Mivel jelen írás a líceumokról szól, most ezt taglalom bővebben. A dolog attól válik bonyolulttá ezen a szinten, hogy felénk még a nagyobb líceumokban, nemzeti kollégiumokban sincs egy teljes katedra képzőművészeti nevelésből, ezért a legtöbb helyen bedolgozó, óraadó kollégák tanítanak. Ha volna az intézménynek saját rajztanára, megítélésem szerint az sem oldaná meg a gondot. Miért? Mert egy rajztanárnak — ha nem igazgató, nem az intézmény vezetőségi tagja — alig van beleszólása a díszítés egészének az alakulásába. A mindennapi gyakorlat iskoláinkban az, hogy általában a rajztanár csak részfeladatokat kap, a vezetők legtöbbször ezeket is sürgősségi munkaként kezelik, amelyekkel általában felsőbb elvárásoknak, utasításoknak próbálnak legalább „tessék-lássék” szinten eleget tenni. Pénz természetesen erre sincs, semmiből pedig, mint köztudott, csak semmit lehet készíteni. Ilyen kiindulóponttal az iskolák díszítése nem lehet más, mint megoldatlan, hevenyészett, zavaros és úgy tűnik, még nagyon hosszú ideig az is marad.
Már régóta úgy látom, hogy a helyi értékek megismerése, az ezekre való utalások nélkül se boldogulhatunk igazán. Pontosabban mire is gondolok? Az általános fogalmak, alapelemek, művészettörténeti, népművészeti ismeretek mellett, alapvetően fontos lenne a helyi példák, utalások rendszeres bekapcsolása a mindennapi munkánkba. Ha nem sikerül kézzelfoghatóvá, emberközelivé, a saját környezetünkben is felismerhetővé tenni az új ismeretek közlését, akkor lemondhatunk a tanítás hatékonyságáról is, hiszen távoli, olykor megközelíthetetlennek tűnő ismeretek, példák elsajátításával nehéz igazi átélést indukálni. Milyen párhuzamokra gondolok? Ókori görög vagy római templomot kevés városban, megyeközpontban láthatunk, de újklasszicista épületek a közelünkben már szép számmal vannak. Ezek kapcsán beszélhetünk nyugalomról, kiegyensúlyozottságról, harmóniáról, oszlopsorokról, klasszikus oszlopfőkről, timpanonról és még nagyon sok mindenről.
A művészettörténeti ismeretek közlését minden esetben, szerintem kötelező módon játékos formában (fele sem igaz, csoportok közötti vetélkedő, a vár ostroma) szükséges lebonyolítani. Ebben az írásomban „A vár ostroma” elnevezésű vetélkedőt ismertetném. Ehhez a tanulók által hajtogatott papírdobozok szükségesek (helyettük akár az egyszer használatos műanyag poharak is megfelelnek), minden dobozon egy-egy reprodukció látható, a reprodukciókhoz művészettörténeti kérdések tartoznak, a válaszok a doboz belsejében találhatóak. Az a csapat nyer, amelyiknek a dobozokból épült falból a helyes válaszaival több téglát (dobozt, poharat) sikerül eltávolítania és ezzel a falat ledöntenie. A reprodukciókat, kérdéseket, illetve a helyes válaszokat természetesen a tanár adja, aki egyben a játékvezető is. Az általam készített Szemléltetők elnevezésű DVD művészettörténeti könyvtárában található egy ilyen didaktikai játékhoz szükséges teljes reprodukciós anyag, ez lényegében nem más, mint egy sűrített művészettörténeti áttekintés, amelynek helyi vonatkozásai is vannak. A kérdések megfogalmazását a kollégákra bíznám nem kényelmességből, hanem elsősorban azért, mert ők ismerik legjobban tanítványaik tudásszintjét, érdeklődési körét, és ennek függvényében változtathatják a kérdések nehézségi fokát stb.
A megfelelő témaválasztás a gyakorlati és elméleti feladatoknál szintén döntő jelentőséggel bír. Olyan korszerű, a tanítványaink érdeklődési köréhez közel álló témákat szükséges választanunk, amelyek tág lehetőséget nyújtanak nem csak az érdeklődés felkeltésére, hanem a kitűzött, előre meghatározott cél elérésére is. Ez itt is minden esetben a képzőművészeti feladatban ölt testet, vagyis az alapelemekhez, a ponthoz, vonalhoz, színekhez, ritmushoz, kompozícióhoz kötődő ismeretek megszerzése, rögzítése, elmélyítése, sokoldalú hasznosítása a lényeges. Milyenek legyenek ezek a feladatok? Néhány ötletet szeretnék ezek kiválasztásával kapcsolatban nyújtani az írásom illusztrációs anyagával. Itt az érdeklődő nem kiötlött, hanem a gyakorlatban is kipróbált, bevált példákat, javaslatokat láthat, olyanokat, amelyek már igazolták a létjogosultságukat.
Ha minden feladat önálló megközelítésre, eredeti kivitelezésre ad lehetőséget, akkor esély van arra, hogy fejlesszük tanítványaink kreativitását, kezdeményezőkészségét, és arra is, hogy a tevékenységeink aktivizálóak, vonzóak, dinamikusak, szórakoztatóak legyenek. Ezek a mai amerikanizálódó, elgépiesedő világunkban alapvetően fontos követelmények, a sablonos, közhelyszerű, legtöbbször giccsbe hajló, forduló megközelítések talán egyedüli hatékony ellenszerei.
Az értékelés buktatóiról
Alapvetően lényeges kérdés, hogyan értékeljük tanítványaink megvalósításait, eredményeit. Mit fontos kiemelnünk és mi az, amit az értékének, pontosabban szólva az értéktelenségének megfelelően kell kezelnünk.
Itt helyszűke miatt csak egyetlen részkérdésre térnék ki. Van a középiskolás tanulóknak, elsősorban lányoknak egy jól elkülöníthető, körvonalazható rétege, amely rutinnal és előszeretettel másolja folyóiratokból, különböző magazinokból közismert színészek, énekesek arcképeit. Azért teszi, mert ez egyrészt örömforrás számára, másrész sikerélmény, hiszen közvetlen környezete általában értékeli a hasonlóságot, a kivitelező ügyességét, rutinos, aprólékos megoldásait. A szakember pontosan tudja, hogy ez a több mint manierista megközelítés a giccs előszobája (ha nem egyenesen az ebédlője, könyvtára, hálószobája), ezért kellő tapintattal, de ugyanakkor határozottsággal szükséges kezelni a jelenséget. Tapintattal azért közelítünk a problémához, mert semmilyen körülmények között nem lehet az a célunk, hogy bárkit elriasszunk az ábrázolás bármelyik társadalmilag elfogadott formájától. Határozottsággal azért kell viszonyulnunk ehhez, mert az aprólékos, semmitmondó, de mutatós munkák kiemelésének a bátor kezdeményezések, kreatív megközelítések láthatják a kárát.
Ha egy 14-15 éves fiatallal, számos feladat megoldása és több száz minőségi reprodukció felmutatása, megismerése után sikerül megértetnünk, hogy a művészi kifejezésmód nagyon sokféle ugyan, de ebben a sokféleségben az igazi érték a mondanivaló, illetve annak egyedi megformálása, közlése, már nyert ügyünk van. Akkor talán azt is sikerül megértetnünk, hogy a képzőművészet szerepe nem abban merül ki, hogy ezt-azt, jól-rosszul vagy közepes szinten ábrázolunk, hanem a világ megismerésének, az önkifejezésnek egyik leghatékonyabb, legnépszerűbb, legdirektebb eszköze, módja.
Maroktelefon, digitális fényképezőgép, világháló
Nem zárhatjuk ki a tanításból korunk technikai civilizációs eszközeit sem. Ahhoz, hogy széleskörűen felhasználhassuk, a gyakorló pedagógusnak alapvető kötelessége ezek alapos ismerete, e nélkül minden utalás, értékelés, ösztönzés bárhol, bármilyen közegben hiteltelenné válik. Hogyan kapcsolódik a világháló a mindennapi képzőművészeti tevékenységünkhöz? Többek között úgy, hogy az intézmény, illetve a szaktanár saját honlapján rendszeresen megjelennek a legsikerültebb alkotások, megvalósítások, a legérdekesebb felvételek a tanulók tevékenységeiről. Ezen a módon népszerűsíthetőek a különböző versenyeken, vetélkedőkön elért eredmények, sikerek is. Ha a honlapok rovatainak a szerkesztésébe, az anyagok készítésébe, küldésébe a tanítványaink is bekapcsolódnak, akkor ez a kezdetben elszigetelt, magánügynek tűnő módszer rövid idő alatt közüggyé válhat. Minden, a fentihez hasonló tevékenység megismertetheti tanítványainkkal a világháló felhasználásának egy hatékony módját is a tanulásban, a mindennapi munkánkban.
Egy honlap kiválóan alkalmas elméleti ismeretek közlésére is mondjuk művészettörténetből, de ennek segítségével az osztálytársak, iskolatársak egymás megvalósításaihoz, eredményeihez is közelebb kerülhetnek. E sorok írója közel három éve működtet egy ilyen, elsősorban módszertani jellegű honlapot, amelyen több mint 1000 felvétel, reprodukció, szemléltető valamint több kötetnyi elméleti (helytörténeti, művészettörténeti, módszertani) gazdagon illusztrált anyag olvasható (muhisandor.eoldal.hu). Nagyon fontos, hogy a lap több olyan rovatot is tartalmazzon, amelyek szövege, képanyaga menetrendszerűen megújul, folyamatosan aktualitásokat is tartalmaz. Miért hoztam létre és miért alakítom naponta? Mert meggyőződésem, hogy a tanításban ez a jövő, úgy tapasztalom, hogy egyre nagyobb, valós igény van a kommunikációnak erre a formájára is. Ha nem volna, az én honlapomnak se lenne máig jóval több, mint 60 ezer látogatója.
Mit mondhatnék azoknak a kollégáknak, akik számára a fenti eszközök, eljárások szokatlanok, idegenek és e miatt olykor félelmetesnek tűnnek? Talán csak azt, hogy ne féljenek, mert nincs mitől. Bátorításul elmondanám, hogy ha az alig ötéves unokám kezébe adom a digitális fényképezőgépemet azzal a feladattal, hogy készítsen reprodukciót a nagyanyja szobájában a számítógép fölött függő festményről, akkor ő utasítások, magyarázatok, tanácsok nélkül ki fogja venni a készüléket a tokjából, be fogja kapcsolni, ellenőrzi a beállítást, felvétel előtt közelíti a festményt, exponál, aztán visszahozza a készüléket és visszakeresi, büszkén bemutatja nekem az általa teljesen egyedül készített felvételt. Azt is előre tudja, hogy a sikertelen, homályos fotót meg kell ismételni, ezért eleve igyekszik jól dolgozni. Mindez hogyan lehetséges? Úgy, hogy már hónapok óta alkalma van ezt gyakorolni, mert megbízunk benne, és talán pont emiatt eddig még nem okozott csalódást se önmagának, se nekünk. A hangsúly természetesen mindig azon van, hogy önmagának ne okozzon csalódást, hiszen a nekünk okozott csalódás általában ennek a folyamodványa.
Majd elfelejtettem a lényeget…
…azt ti., hogy konkrétan, kézzelfoghatóan mit is kellene tanítanunk a líceumi osztályokban?
Úgy gondolom, hogy a tevékenységek során közösen rá kellene jönnünk többek között arra, hogy minden ember tehetséges, mindenkinek lehetnek érdekes, eredeti, egyéni meglátásai ezen a területen még akkor is, ha eddig sokan önhibájukon kívül még nem szerezhették meg ezek kifejezéséhez a megfelelő tudást, tapasztalatot, eszköztárt. Olyan hálás és legtöbb esetben sikerrel kecsegtető feladat ez, mintha a hozzá nem értők által vaknak minősített embereket ráébresztenénk a látás örömére.
A tevékenységek közben talán az is rögződhet, hogy csapatmunkában, játékosan, kreatív megközelítéssel minden tudás, képesség, ismeret sokkal könnyebben és főleg tartósabban szerezhető meg.
A tartalmi rész dióhéjban természetesen a líceumban is képzőművészet alapelemeinek, anyagainak, technikáinak alapos ismerete és kreatív alkalmazása, valamint az esztétikus környezet alakítására, a művészet ismeretére, szeretetére való nevelés.
Persze valójában nem csak az fontos kérdés, hogy mit tanítsunk, hanem, hogy hol terem az olyan elkötelezett, kreatív, nagy műveltségű, állandóan megújulni kész pedagógus, aki felelősséggel, hittel, szeretettel és főleg hosszú távon irányíthat egy ilyen tevékenységet. Ha van ilyen, munkájának a hozadéka, haszna egyszerűen megfizethetetlen, pótolhatatlan, behelyettesíthetetlen a társadalom számára. A japán „csoda” többek között annak is köszönhető, hogy választott vezetőik kellő időben rádöbbentek a minőségi oktatás szükségszerűségére, meghatározó szerepére, és már a legalsóbb szinten kitűnően képzett és jól megfizetett óvó bácsikat alkalmaztak.
Többek között ezért is ösztönözném tisztelt és mérsékelten tisztelt vezetőinket arra, hogy pótolják eddigi megbocsáthatatlan mulasztásukat, és anyagilag, emberileg, erkölcsileg tegyenek meg mindent azért, hogy ilyen pedagógusok nevelhessék nemcsak a mi gyerekeinket, unokáinkat, hanem az övékéit is. Általában nem sok minden függ tőlük, de ennek a területnek a felkarolása, méltó, hasznos, hosszú távú működtetése már nagyon régen alapvető, elmulaszthatatlan kötelességük lett volna.
