Nem irigylésre méltó az a helyzet, amelyben a nagybányai képzőművész kollégák immár 7-8 évtizede vannak. A nagyhírű szabadiskola — amely annak idején a szerény bányászvároskát európai hírű művészeti központtá avatta — igen magasra tette a mércét. Ebben a kezdeményezésben nem a műteremként használt csűr, a város épületei, vagy az itt lakó bányászok voltak fontosak, hanem az iskola szellemisége, újító szándéka, kiváló mestereinek törekvései, amelyek megegyeztek a kor művészeti megújulásának irányával. A többi csak körítés, díszlet, kiindulópont, hiszen fák, bokrok, dombok, kisvárosok romantikus utcácskákkal, patakkal bárhol vannak a világon.
A nagybányai szabadiskola értékeire, hagyományaira nem csupán az anyagiak, a művészek eltávozása, elmúlása mérte az utolsó csapásokat, hiszen a tanárok, vezetők közül többen túlélték az iskolát, Ziffer 1962-ben, Mikola 1970-ben halt meg. Ha nehezen, de pénz is került Thorma János és Krizsán János erőfeszítéseinek köszönhetően, működtetése érdekében Mikola András még politikai szerepet is vállalt, 1934-ben liberális alpolgármester lett. Sajnos még így sem védhette meg a kolóniát a támadásoktól, ezek hárítása közben azonban rá kellett jönnie arra is, hogy a kimúlás fő oka az eredeti elképzelések, kiindulópontok kopása, időszerűtlenné válása volt. Egy újító mozgalomnak az élettartama, kifutási ideje véges, és ezt — bárhogy is fáj — tudomásul kell venni.
A szabadiskolában több ezren megfordultak, de közülük csak azok hoztak létre maradandó, hiteles életművet, akiknek az alapelvek, a közös irányvonal elfogadása mellett sikerült egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílusban, hangnemben alkotniuk. Az utánzókat már akkor se becsülték, nagyon sok ügyes kezű, szorgalmas látogató tűnt el a süllyesztőben egyéniség, kifejező erő, saját mondanivaló híján, minden bizonnyal a kortárs epigonokra sem vár jobb sors.
Az iskola halódása már a húszas évek végén elkezdődött, a harmincas években nyilvánvalóvá vált. Dési Huber István Az erdélyi képzőművészek budapesti kiállításának margójára címet viselő cikkében (Korunk, 1937. június.) a következőket írta: „Szembeszökő például, hogy mennyire hiányzik Nagybánya művészete. Látom, hogy Thorma, Ziffer itt vannak, s azt is látom, hogy Zifferben még élnek Nagybánya tradíciói. Még csillognak a régi erények, sőt új célokra is telik még erő. Látom, hogy az impresszionizmus eszközeivel olyasvalamit próbál elérni, ami túlnő a pillanaton, de ez nála már magánügy. Egy révbe jutott ember rendezgetése saját portája körül, s ez engem — bármennyire megbecsülöm is — nem elégít ki. Én az erdélyi közösség képét keresem, s ez az, amit nem találok sehol. Nem látom Nagybánya hatását a fiatalokon, és nem látok onnan kisugározni semmit az Erdély más tájain élő festőkre.”
A telep tehát a harmincas évek végére sokat veszített vonzerejéből, a főiskolások se jártak már nyári gyakorlatra, és ilyen körülmények között, hosszas agonizálás után a második világháború végleg lezárta ezt a nemes célkitűzésekkel indult, az egész térség képzőművészeti életére évtizedekig ható folyamatot.
Szellemiségének felélesztésére a két világháború között Budapesten is történtek kísérletek, hiszen akkor már érződött a hiánya. A múlt század harmincas éveiben például létrejött a Gresham-kör, amelyet posztnagybányai iskolának is neveztek, és amelynek az akkori magyarországi művészeti élet kiválóságai: Bernáth Aurél, Szőnyi István, Egri József, Ferenczy Béni, Berény Róbert voltak legjelentősebb képviselői.
A történet a fentiek ellenére a második világháborúval nem ért véget. A hosszú ideig lappangó értékek az 1989-es változások után ismét a figyelem központjába kerültek. Műgyűjtők és kalandorok hada lepte el Nagybányát a kilencvenes években. Lassan feledésbe merülő nevek kerültek újra előtérbe, valahogy mindenki próbálta lekanyarítani ebből a váratlanul terítékre került tortából a maga minél nagyobb szeletét.
A kortárs nagybányai festők jórészt a kommunizmus éveiben nevelkedett nemzedékét érthető módon zavarta ez a hirtelen változás, és nehezen tudta feldolgozni azt, hogy kiváló elődeik rovására a vásárlók, az érdeklődők, olykor még a sajtó is mellőzi őket. Természetesen mindenki a saját értékrendjének, kultúrájának, személyiségének a függvényében próbált idomulni, illetve kimaradni az eseményekből. A legkézenfekvőbb megoldásnak sokak számára a hagyományokhoz való illeszkedés tűnt.
A fenti, ellentmondásokkal teli, nehezen áttekinthető jelenséget próbálta közkinccsé tenni Hitter Ferenc Nagybányai Panteon című filmjének szatmári, január 17-i bemutatóján. Célja a nagybányai képzőművészeti élet egészének ismertetése volt a szabadiskola létrejöttétől napjainkig, vagyis egy összefüggő, természetes folyamatként szerette volna elénk tárni mindazt, ami az utóbbi 120 évben ezen a területen a városban végbe ment.
Mielőtt behatóbban értékelném munkáját, feltétlenül meg kell említenem, hogy a maga nemében hősies, nagyon sok előkészítést igénylő vállalkozásról van szó, amelynek megvalósításában a szerzőn kívül szinte az egész család, rokonság szerepet vállalt. Nem csak az ő hibájuk, hogy a hálás, izgalmas, kiemelt kulturális jelentőséggel bíró és alapos rálátást igénylő téma meghaladta a vállalkozó szellemű csapat képességét, szakmai tudását.
Bevallom, hogy sokat vártam ettől a filmtől. Titkon reménykedtem abban, hogy a szerző rendet teremt a számos, egymásnak gyakran ellentmondó törekvés háza táján, és következetesen kiáll a maradandó, valós értékek mellett, amelyekért lényegében az egész Nagybánya máig hálás lehet. Már rég úgy gondolom, hogy a legkiválóbb alkotók, mesterek szobrainak ott kellene sorakozniuk a ligetben, vagy annak környékén, hogy a város minden lakosát naponta emlékeztessék a csodára, amelyet a művészet az egész közösség életében hosszú távon előidézett. Nagybányát nem a kohászok, a bányászok, a szovjet katonák, az aktivisták, vagy a szocializmus tette naggyá, hanem a múlt századforduló és a 20. század első évtizedeinek mesterei, kiváló alkotói. Természetesen azt is pontosan tudom, miért nem készültek, készülnek el ezek a szobrok.
A film rövidített, sűrített változata a jórészt ismert dokumentumfotók levetítése után, hosszadalmasan ecsetelte azokat az egyéni és közös erőfeszítéseket, amelyeknek köszönhetően a nagybányai festőiskola nagyjainak az emlékét őrzik, pedig a feladat a bemutatottnál sokkal egyszerűbbnek tűnik. Scheip Károly (1904-1981), a kolónia egykori tagja is így gondolta, amikor önszorgalomból, bizottságok és gyűlések nélkül megkezdte a művészek sírjainak felkutatását és gondozását. Nem volt idegen, terhes számára ez a tevékenység, mivel tisztelte és szerette pályatársait, és úgy érezte, hogy hálával tartozik egykori mestereinek.
Sajnos a filmben látott reprodukciók minősége még a szerző szerint is elég gyenge volt, alig ismertem rá Krizsán János, Nagy Oszkár, Ziffer Sándor meg a többiek színvilágára, de megítélésem szerint a technika, a bemutatás színvonala is kívánni valókat hagyott maga után. A szöveg néha jól választott idézeteket, megállapításokat is tartalmazott, de gyakran közhelyszerű volt, erősen vitatható nem csupán a bemutatott személyiségek kiválogatása, de az ismertetett képanyag reprezentatív jellege is.
Az ideologizálás sem maradt el, egy több mint különös megjelenésű úr (kritikus) a filmben kijelentette, hogy a ma élő nagybányai művészek a szabadiskola tradícióinak a folytatói. Ezt én készségesen elhittem volna neki, de sajnos nem igaz. Már Balla József sem folytatta a hagyományokat, Hamza Józsefről, Agricola Lídiáról, Weith Lászlóról, Vida Gézáról, Várvédő Istvánról meg a többiekről nem is beszélve.
Szerintem akkor nevezhetnénk a közelmúlt alkotóit vagy a kortárs művészeket a nagybányai szabadiskola hűséges követőinek, ha még létezne ilyesmi, ennek hiányában csak a hagyományok őrzői, ápolói lehetnek. Kiérdemelhetnék a címet, ha tevékenységüket olyan európai hírű, elkötelezett mesterek irányítanák, mint elődeik voltak. Ha mit sem törődve a mostoha körülményekkel, nyaranta tanulni, fejlődni vágyó fővárosi egyetemi hallgatók zöme árasztaná el a várost. Ha az itteni műhely hatása erőteljesen érződne a kolozsvári, temesvári, marosvásárhelyi, nagyváradi, budapesti, debreceni, szegedi, kassai művészek munkáin. Ha egy-két évtized elteltével élvonalbeli budapesti vagy bukaresti művészek komoly erőfeszítéseket tennének azért, hogy napjaink nagybányai képzőművészeti hagyományait újraélesszék. Ha létezne a mai Nagybányán a képzőművészetben egy korszerű, egységes törekvés, kifejezésmód. Ha…
Manapság még kapaszkodni is gond azokba a foszlányokba, amelyek élőek maradtak a szabadiskolából, szárnyalni ezekkel pedig megítélésem szerint képtelenség.
Állami művészeti oktatás líceumi és egyetemi szinten is zajlik napjainkban Nagybányán. Kérdés, hogy milyen ennek a színvonala, hatékonysága, kisugárzása a térség képzőművészetére, mennyire játszik határokon átívelő, meghatározó szerepet képzőművészeti életünkben, mert a szabadiskolának, annak idején volt ilyen súlya, jelentősége, hatása, értékteremtő ereje.
Tévedés ne essék, semmi bajom az itt alkotó kollégákkal, többen közülük jó ismerőseim, barátaim. Becsülöm tudásukat, eredményeiket, sikereiket, erőfeszítéseiket, azt az igyekezetet, amellyel a mai, a kultúra számára gyakran mostoha körülmények ellenére is a képzőművészeti élet gazdagítására, a szakma becsületének megőrzésére törekszenek. Rohanó, állandóan változó, uralkodóan vizuális jellegű világunkban a képzőművészet fogalma azonban ma egészen más tartalommal bír, formát igényel, mint száz éve. Nem úgy élünk, dolgozunk, kommunikálunk, mint dédanyáink, és ha alkotóként korszerű hangon szeretnénk megszólalni, nem úgy próbálunk ábrázolni, mint Hollósy Simon, Ziffer Sándor, Réti István vagy Ferenczy Károly. Ha akarnánk, sem tudnánk úgy festeni, de nem is ez a mi dolgunk. Elég, ha őrizzük az emléküket, tiszteljük, becsüljük őket hittel, meggyőződéssel, szakmai tudással létrehozott, máig érvényes alkotásaikat és közben erőltetett, korszerűtlen és kilátástalan beolvadási kísérletek nélkül haladunk a magunk útján, ha van ilyen.
