„A költő végül úgyis az irgalmasokhoz kerül, kik átvilágítják, tükrözik, feszegetik, hogy is jöhetett létre ez instabil állapot…” írja Halmosi Sándor, és ezzel azt is előrevetíti, hogy eleve számol az értetlenséget kendőző, a lényeget megkerülő tudálékos kutakodásokkal költeményei, sokak szemében rendhagyónak tűnő magatartásmódja kapcsán.
Megítélésem szerint az „instabil állapot” abból adódik, hogy a kezdetektől megvan benne az a többlet, amely képessé teszi arra, hogy az apró, hétköznapi, banális dolgokban is meglássa, felfedezze a ragyogást, a csodát. Az eddig megjelent kötetei tanulsága szerint nyilvánvalóan nem azért költő mert verseket publikál, hanem azért ír verset, mert költőként a mindennapi béklyóktól, zökkenőktől, konfliktusoktól elvonatkoztatva, kicsit felülről szemlélve éli meg, reagálja le a lét ezer ízét. Mindezt úgy tűnik nem emberfeletti erőfeszítésekkel, verejtékes munkával fedezi fel, vitathatatlanul a kiváltságosak közül való, akiknek a hétköznapi csodák általában elébe mennek.
Amikor úgy döntött, hogy Szatmáron is megosztja legféltettebb kincseit — az érzéseit, gondolatait, élet- és világszemléletét — lényegében magától értetődő természetességgel, egyben felfokozott várakozással tért vissza a Páskándi Géza által könyörtelenül, de sok megértéssel, empátiával jellemzett „stílusteremtő stílustalanság” közegébe.
Többszörös hazatérés ez, hiszen egy matematikus, informatikus kézettségű fiatalember tért vissza felnőttként az álmaihoz, a szabadság illúziójához azzal a döntéssel, hogy egy életre elkötelezte magát a költészet mellett.
Haza természetesen csak oda mehet az ember, ahol egyszer már otthon volt. A jelenleg budapesti lakos, szatmári születésű de német és magyar állampolgár egykori önmagát is keresi itt, de ezt nem a gyakran megszépítő, nosztalgikus, és fölöttébb kényelmes érzelgések segítségével teszi, hanem elsősorban a mai fiatalokkal folytatott párbeszéddel. Azt, hogy sikerült megtalálnia a megfelelő hangnemet velük, felkelteni az érdeklődésüket, mi sem bizonyítja jobban, mint a lelkesedés, ahogyan róluk, a fogékonyságukról, nyitottságukról beszél.
Mit tett még a költő zsúfolt erdélyi körútja szabad óráiban Szatmárnémetiben? Fényképezte a régi épületek homlokzatát rejtett szépségek, értékek után kutatva és mellesleg felkereste egykori rajztanárát, hogy azzal a széthulló világot újra összefogó, ötvöző csodák hasznosságáról, a szabadság nélkülözhetetlen voltáról és a gyerekeink kapcsán megélt újrakezdés bűvöletéről beszéljen.
Nem az én tisztem eldönteni, hogy kell-e költészet, kellenek-e költők a mai világban, azt viszont biztosan tudom, hogy globalizálódó, amerikanizálódó világunkban a fiatalok egyre tornyosuló, szorongató, megszámlálhatatlan kérdéseire választ a hagyományos módszerekkel dolgozó iskolák, a szokatlanul és váratlanul nagy választék útvesztőiben vergődő, túlhajszolt szülők egyre kisebb mértékben adhatnak. Nincs más esélyünk, a művészetekhez, többek között a költészethez, költőkhöz kell forduljunk segítségért, ezért talán nem hangzik elcsépelten, közhelyszerűen az, hogy visszavárunk Halmosi Sándor.
