Hetek, hónapok óta zajlanak a viták a sajtóban, a helyszínen stb. arról, hogy meg kell mentsük a város egyik jelképét, a több mint százéves Pannónia szállót. Nem vagyok politikus, se döntésekre jogosult köztisztviselő, ezért csak azt tudom néhány sorban elmondani, hogy számomra mit jelent ez a patinás épület, amely már a keletkezése idején a város büszkesége volt, kiemelt létesítményének számított.
Már maga a telek is meghatározó fontosságú évszázadok óta, és nemcsak azért, mert a szatmári korzó közepén található. A szálló helyén állott a régi városháza és törvényszék, az úgynevezett „tornyos ház”, amely a XVIII. század hetvenes éveiben épült. Ezt a múlt századfordulón bontották le, csak a torony gombja maradt meg belőle – amely jelenleg a Tűzoltótorony tetején látható.
Ebben az épületben dolgozott egy ideig, mint vármegyei jegyző Kölcsey Ferenc is, 1864-ben azért került a szobra a régi főtérre, mert ezt tisztelői az egykori munkahelyével szemben kívánták felállítani. Vajay Károlynak is ez volt a munkahelye, ő volt Szatmárnémeti utolsó főbírája, később a város élenjáróit már polgármesternek nevezték.
1902-ben itt épült fel a Pannónia szálloda. Az építkezést heves viták előzték meg. Az idősebb városatyák (Antal Dániel polgármesterrel az élen) gazdasági meggondolásból bérházat, bazárt szerettek volna itt létesíteni, de szerencsére hosszas viták után Hérmán Mihály és Papp Géza sokkal időszerűbb, a város hosszú távú fellendülését szolgáló álláspontja győzött. Így épült fel a közösség költségén a szálloda, vendéglő, kávéház és a hatalmas díszterem, amely a továbbiakban a város kulturális eseményeinek központja volt. Mit jelképezett ez a komoly anyagi áldozatok, csatározások, viták árán megvalósított létesítmény a maga korában? A szatmári polgárok felzárkózási, művelődési vágyát, a városiasodás, a megújulás óhaját, a legújabb európai építészeti törekvések, esztétikai normák meghonosításának tudatosságát és még sorolhatnám. Mit jelentett az átjáró? Többek között közvetlen kapcsolatot a régi főutca, a Rákóczi (Mihai Viteazul) út és a főtér között.
Bálint Zoltán tervezte — egyes források szerint Frommer Lajossal együtt — mindketten Lechner Ödön tanítványai, követői voltak. A szálloda Szatmárnémeti legszebb, legjellegzetesebb középülete, az erdélyi magyaros szecesszió kiemelkedően szép példája, technikai berendezésének terve díjat nyert. Homlokzatát fél oszlopok, falpillérek tagolják. Az épület főbejárata feletti központi sáv gazdag formavilágú, játékos vonalvezetésű tornyocskában végződik. Az épületet díszítő növényi motívumok jórészt mázas, zsolnai kerámiából készültek Budapesten. A homlokzat felső szakaszát négy gyönyörű városcímer díszíti. Ugyancsak zománcosak a tetőcserepek is, amelyek kékes árnyalatúak, és ritmusos elhelyezésükkel külön szépséget, csillogást kölcsönöznek a homlokzati résznek. Figyelemre méltó a koncertterem fantáziadús és mégis egységes, harmonikus belső díszítése, amelynél a kifinomultan ívelt épületelemekhez magától értetődő természetességgel kapcsolódnak a színes növényi motívumokból kialakított terülő díszek. A teremnek kiváló akusztikája van, 320 személy befogadására alkalmas, és nemcsak koncerteknek, hanem alkalmanként jelentős közéleti eseményeknek és rendezvényeknek is a helyszíne.
Akik kicsit ismerik a város főterének XIX. század végi arculatát, azok pontosan tudják, hogy ez az épület már a külsejével is radikálisan megváltoztatta a városközpont hangulatát, jellegét. Hosszú távon a bátor megújulást szorgalmazó városatyák elképzelése messzemenően beváltotta a reményeket. A szálló épülete az első, jól választott bérlőknek, vállalkozóknak (Márkusz Márton, Pongrácz Lajos, Horváth János stb.) köszönhetően a társadalmi és kulturális élet egyik legjelentősebb központjává nőtte ki magát.
A kommunizmus idején is kiemelt jelentőségű maradt. Nagy anyagi áldozatok árán felújították, ebben a munkában jelentős szerep jutott több szatmári képzőművészeknek: Paulovics Lászlónak, Aurel Cordeanak stb. is. A megyésítés után is vendéglő, szálloda, bár volt itt, dísztermében a Filharmónia működött, de volt olyan időszak is, amikor a földszintjén üzlethelyiséget (Leonardo), vagy Tarom irodát alakítottak ki. Ezek a hígulás első jelei, amelyet a kilencvenes évek után a szálloda halljában rendezett, a giccs határát nem csupán súroló amatőr tárlatok tovább fokoztak.
Az utóbbi években aggasztó jeleket tapasztalhatott az, akit kicsit is érdekelt az épület sorsa. Mondják, hogy története során először magán kézbe került (?), az állaga egyre elhanyagoltabbá vált, ablakait időnként ellepték a választási plakátok. Az első tartós aggodalomra okot adó beavatkozási kísérletek jeleit a lakosok az átjáró alagútszerű leszűkítésénél észlelhették, legtöbbünknek azonban fogalma sincs arról, hogy ezzel párhuzamosan mi zajlik az épület belsejében. Nem is a mi dolgunk, hiszen minden jogállamnak, önkormányzatnak vannak olyan közpénzekből fenntartott intézményei, amelyeknek hivatali kötelessége ilyen esetekben haladéktalanul, határozottan és eredményesen beavatkozni.
Az alagúttá szűkített átjáró különben azért is volt sokak számára felháborító, mert naponta több százan használják és olyan érzetet kelt, mintha a szűk, alacsony, jellegtelen, rideg betonfolyosó nem a városközpont, hanem mondjuk egy jó őrzött, bombabiztos bunker belseje felé vezetne. A tévhittel ellentétben itt nem csak az épület jellege sérült durván, hanem az eredeti arányok indokolatlan, erőszakos, idétlen megváltoztatásáról van szó. Többek között ezért is olvastam döbbent elképedéssel vezetőink nyilatkozatát, miszerint szükség esetén ők is a tiltakozók mellé állnak, hogy megakadályozzák az épület teljes tönkretételt. Ezek után már azon se lehetne csodálkozni, ha arról tudósítanának, hogy mondjuk a marosvásárhelyi Kultúrpalotát sportcsarnokká esetleg bevásárló központtá alakítják és ennek az illetékesek nem törvényes úton, hanem a lakosság tiltakozó akcióival, nyilatkozatokkal, feliratokkal és szónoklatokkal szeretnének gátat vetni. Ez volna a demokrácia?
