Szinte naponta találkozom olyan ismerősökkel, kollégákkal, akik a művészet válsága, kilátástalan jövője kapcsán dohognak, keseregnek. Van, aki a közönség modern művészettől való eltávolodásáról tudósít, és olyanok is akadnak, akik a hagyományos, realista kifejezésmódok visszatérésére vágynak. Az összkép korántsem egységes, megnyugtató. Nehéz megjósolni, hogyan alakul századunk negyvenes-ötvenes éveiben Szatmárnémeti képzőművészeti élete, hiszen a jóval könnyebben áttekinthető gazdaság, tudomány, technika jövőjével kapcsolatban is bizonytalanok vagyunk. A találgatásokra a legtöbbször nem csupán rácáfol a valóság, hanem gyakran túltesz minden elképzelésen. Megítélésem szerint a jövő nem azon múlik, hogy ki, hogyan tülekszik, törtet, milyen erőfeszítéseket tesz a saját érvényesülése érdekében, hanem azon, hogy milyen szerepkört szánunk a vizuális közlésmódnak mindennapi életünkben.
Szatmárnémeti képzőművészeti élete soha nem volt ilyen színes, gazdag, változatos, egyben heterogén, zavaros és áttekinthetetlen. Úgy gondolom, hogy nagyon sok türelemmel és empátiával kell kezelni a jelenséget, hiszen akarva-akaratlanul ez is mindennapi életünk része. A különböző fajsúlyú és célú tendenciákat a társadalomnak nem szabad mellőznie, elfojtania, megakadályoznia. Feladata, hogy jó szándékkal, okos szóval, szakértelemmel, neveléssel, tettekkel, hiteles példákkal helyes mederbe terelje a vadvizeket. Itt természetesen közvetett és nem személy szerinti irányítása gondolok, hiszen az utóbbira a dolgok, körülmények ismeretében esély sincs. Aggodalomra hosszú távon semmi ok, hiszen művészettörténeti példák százai, ezrei bizonyítják, hogy az idő mindig mindent a megérdemelt helyére tesz.
Kultúránk uralkodóan vizuális jellegű
Kultúránk domináns eleme jó 30-40 ezer éve a látáson alapuló közlésmód. Ami biológiailag adott, az megkerülhetetlen, azzal tudatosan számolnunk kell, hiszen csak így fordíthatjuk a magunk javára a képességeinket.
Ez a dominancia Gutenberg óta ingott meg kisé, tolódott el a fogalmi kultúra irányába, de napjainkban az uralkodó jelleg újra hangsúlyosabbá vált, mint valaha. A világhálónak, kábeltelevíziónak, digitális fényképezőgépeknek, a reklámok, plakátok, táblagépek, okos telefonok özönének köszönhetően képek, fotók, grafikák, filmek tömege zúdul válogatatlanul a nyakunkba az utcán, a munkahelyen, otthonunkba.
Sürgősen meg kellene tanulnunk válogatni ahhoz, hogy ebből a hatalmas mennyiségből szép, igényes és élhető vizuális környezetet alakíthassunk ki magunknak és másoknak is. Ha ez sikerül, akkor komoly esélyünk van arra is, hogy a képzőművészet a szó szoros értelmében közkinccsé váljék ugyanúgy, mint a katedrálisok korában vagy az ókorban. Megítélésem szerint napjainkban a felgyorsult, széleskörű kommunikációnak köszönhetően, sokkal hatékonyabban érvényesülhet ez a tendencia.
Az egységes életművek, nagy személyiségek kora lejárt
A közelmúltban a kassai Szent Erzsébet-templomról írtam. Cikkemben arra is kitértem, hogy a dóm gyönyörű szárnyas oltárának a készítőit nem ismerjük, sok más művészhez hasonlóan csak az alkotásaik alapján tudjuk azonosítani őket. Ez a remekmű tulajdonképpen korának hittel, tehetséggel és tudással létrehozott didaktikai eszköze volt, amely a bibliai történetek szemléltetésére szolgált különböző alkalmakkor, tehát pontosan körvonalazott társadalmi szerepkörrel rendelkező közkincs.
Azért említem ezt az egyszerű példát, mert a jövőben a mindennapok művészi üzenetei esetében sem lesz egyáltalán fontos, hogy ki tervezte a logót, bankjegyet, bélyeget, fejlécet, bútort, használati tárgyat, óriásplakátot, borítót. A művészek javarésze a tanárokhoz, mérnökökhöz, informatikusokhoz hasonlóan a háttérből alakítják majd környezetünket. Objektív társadalmi szükségleteket elégítenek ki, és ezért felértékelődik a tevékenységük. Nem személy szerint, csoportosan lesz majd egyre nagyobb beleszólásuk a város- és utcakép alakításába, közös tereink, tárgyaink, épületeink, bútoraink, díszítéseink színvonalába, esztétikai minőségébe.
Új témái, műfajai, felhasználási területei jelennek meg a képzőművészetnek olyan változatos formákban, hogy ahhoz képest a 20. század elején kialakult izmusok formabontó bátorsága félénk, naiv próbálkozásoknak tűnhet. Mindez azért fontos, mert esztétikai igényességre elsősorban a tudatosan formált környezet nevel, ennek kialakítására pedig csak jól képzett, kialakult ízlésvilágú, kreatív szakemberek alkalmasak.
Az elmúlt századok kiváló alkotásaival, a híres műgyűjteményekkel bárki közvetlen kapcsolatba kerülhet majd térhatású kivetítők segítségével, bebarangolhatja a művészeti központok tereit, utcáit, múzeumait anélkül, hogy a lakását elhagyná. A képtárak természetesen nem szűnnek meg, hanem megváltozott szerepkörrel — múzeumok éjszakája, múzeumpedagógia típusú tevékenységekkel — és még nagyon sok új ötlettel, rendezvénnyel próbálják megtartani, bővíteni az érdeklődők táborát.
Az albumok, CD-k és más adattárolók helyét új, hatékonyabb és olyan kiváló minőségű eszközök veszik majd át, amelyek teljesítményéről, formájáról, szolgáltatásairól ma még elképzelésünk sincs. A mindenki számára elérhető, közvetlen, élményszerű kapcsolat a remekművekkel eleve megkérdőjelezi, felülírja a megkésett, rossz minőségű, minden eredetiséget, kreativitást, tehetséget mellőző, legtöbbször fotók alapján bütykölt utánzatok létjogosultságát.
Mi marad?
A fentieknek köszönhetően legszebb reményeim szerint utódaink sokkal körültekintőbben válogatnak majd a rendelkezésre álló képekből, dísztárgyakból, lényegesen nagyobb hangsúlyt fektetve a minőségre, az eredetiségre. A képek mellett természetesen megmaradnak majd a könyvek is néhány értelmiségi lakásában, de ezek már személyre, egyedi ízlésre szabott kiskönyvtárak lesznek, és nem unaloműző, szórakoztató, információhordozó, státusszimbólum jellegű, vagy szakmai gyűjtemények.
Nem tűnnek el majd végérvényesen a giccsfestmények, a gyenge színvonalú utánzatok sem, csak azokat nem műalkotásoknak, hanem hobbynak, ízléspótlónak, csecsebecsének, hétvégi, pihentető időtöltés eredményének fogják nevezni.
Akadnak majd művészeti galériák, ahol műtárgyakat lehet vásárolni, és amelyekben a mai happeninghez hasonló eseményeket is megtekinthet a közönség, olyan rendhagyó tárlatokat, bemutatókat, amelyek általában a kortársaknak szólnak.
Milyen sors vár a mai szatmári képzőművészek alkotásaira? Azok legjava valamilyen formában biztosan a helyi kultúra részévé válik, a kísérleti jellegű alkotásokat pedig — beleértve a szerző jelenlegi tárlatának az anyagát is — újabb, korszerű, naprakész próbálkozások sora helyettesíti majd. Olyan folyamat ez, amelyre ráillenek József Attila (Eszmélet) sorai:
„Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
