- Nem ma kezdődött
Nyilt titok, hogy a közelmúltban létesített Vízháti Szamolcs Érdekvédelmi Társaságig hosszú út vezetett. Tanár vagyok és a közösség építése elsődleges feladataim egyike, mert megkönnyíti, hatékonyabbá, élvezetesebbé, érdekesebbé teszi a napi feladatokat, ezen a módon valahogy minden egyszerűbbé, magától értetődővé válik.
Tudtam ezt évtízedekkel ezelőtt is, így születtek azok az emlékkönyvek, amelyek az általam vezetett osztályok érdekesebb történéseit, megvalósításait őrzik: a pionír tevékenységeknek álcázott vetélkedőket, a „ki, mit tud” típusú játékokat, a kötelező katonai előkészítő tevékenységek helyett lebonyolított számháborúkat a Szamos parton, a Sárerdőn. Itt emlékeztünk meg arról, hogy az őszi mezőgazdasági közmunkák idején répamúzeumot létesítettünk, és feleltetés helyett bevezettük a „fele sem igaz”, vagy a „gondoltam…” játékokat.
Már a hetvenes években rendeztünk olyan vetélkedőt, amelyek alkalmával nem csak az osztályterem telt meg zsúfolásig érdeklődőkkel, hanem az ablakokon bámészkodók serege is egyre gyarapodott. Meghírdettük a bűvész versenyt, bulikat, kirándulásokat szerveztünk és igen népszerűek voltak a „Ti és mi” játékok, amelyeken a fiúk csapata az osztály leányaival vetélkedett. Volt álarcosbál és hangszerek versenye, ping pong bajnokság, korcsolya- és sakkverseny, összehoztuk a gyűjtemények bemutatóját, kicsit később fodrász és smink versenyt is hírdettünk. A kilencvenes évektől az osztályaimnak saját lapja volt, amely a Kópék Lapja, a Mi Lapunk, illetve a D-akták stb. címen jelent meg, és gépelt formában, illetve fénymásolva terjesztettük. Hamarabb sajnos nem lehetett, hiszen az előző rendszerben még egy rendhagyó elemi vagy általános iskolai tevékenység is gyanússá válhatott, ezen kívül nemcsak a fénymásoló vagy a számítógép hiányzott hozzá, hanem olykor radírt, írópapírt vagy vonalzót se lehetett kapni az üzletekben.
Újságírókat, színészeket, színházi rendezőket, előadó művészeket hívtunk tevékenységeinkre, amelyeket a helyi lapban is népszerűsítettünk. Rendeztünk rajzos vetélkedőt, emlékkönyvek versenyét, volt Bogi show, paródia bemutató, külön eseménynek számított az osztályfelelős és osztálybizottság választás, de voltak bábszínház előadásaink is. Rendszeresítettük a Mikulás ünnepségeket krampuszokkal, ajándékokkal, látogattunk kerámia műhelyet, múzeumot, festettünk kiszuperált buszt Ákoson, és Kifutó címmel divatbemutatót, énekversenyt rendeztünk.
Hosszasan sorolhatnám a példákat, de a lényeg, hogy játszani, formabontó oktatási módszereket keresni, alkalmazni mindig, minden körülmények között és minden szinten érdemes. Pontosan tudták ezt a kollégák a BBTE Szatmári Tagozatán is, így válhattak rendszeressé a gólyabálok, karácsonyi ünnepségek, ünnepvárók, ballagások, kirándulások, ezért készítünk kollázs technikával csoportképeket, és tartok szemináriumokat odahaza.
Számomra az ilyen típusú tevékenységek az évtízedek során természetes módon, szinte észrevétlenül váltak mindennapi munkám részéve. Különösebben nem gondolkoztam el róluk mindaddig, amíg tavaly egy riporter megkérdezte, hogy jutnak eszembe hasonló dolgok az én koromban? Valójában ott, akkor fogtam fel tanügyi magatartásom másságát, rendhagyó voltát. Egyetlen másodperc alatt átvillantak az agyamon a lehetséges magyarázatok tucatjai, atomizálódó, felgyorsult életritmusú korunk rákfenéi, a társasági oldalak felszínessége, magamutogató közömbössége, a humor, önirónia hiánya, az elmagányosodás, elszigetelődés veszélye ezernyi más dolog mellett, csupa olyan jelenség, amelyekről hosszan lehetne beszélni, de sokkal fontosabb tenni ellenük.
- Vetélkedők a Szatmári Kultúra és a Régi Szatmár oldalon
Amikor néhány éve létrehoztam a honlapomat (https://muhisandor.eoldal.hu/), valamint az első világhálós, fészbuk oldalakat (https://www.facebook.com/muhisandor), már sejtettem, hogy ezek idővel azonos érdeklődésű, gondolkozásmódú emberek fórumaivá alakulhatnak. Ezért folyamatosan tenni kellett érdekes, tartalmas, jórészt eredeti anyagok, fotók, híradások közlésével. Menet közben az anyagtorlódás miatt a fenti kínálat kevésnek bizonyult. A kört bővítettem az igények függvényében, így hoztam létre a youtube csatornámat, amelyhez 150 kisfilmet készítettem, az Ágak, bogak, emberek, valamint a Vízháti Szamolcs oldalt, de rendszeresen tettem és teszek közzé fotósorozatokat, híradásokat a BBTE Szatmári Tagozatának fészbuk oldalán és számos más, hasonló jellegű helyen.
Többen kérdezték tőlem, hogyan váltak ezek a kezdeményezések ilyen népszerűvé, és milyen módszereket használok az agresszív, sértő kommentárok kiszűrésére, leépítésére. Tény, hogy a honlapom jó ideje az eoldal.hu toplistáján szerepel, mostanában kb. 380000 látogatója, és 1 300000 kedvelése van. A fészbuk oldalaim közül többnek 5000 körüli tábora gyűlt össze, de néhány fotósorozatnak, rovatnak külön-külön is nagy a sikere, sokan veszik át, osztják meg az itt közölt fotókat, híreket. Magam sem tudom, mitől ilyen kapósak, hiszen semmi különöset nem tettem ennek érdekében azon kívül, hogy napi rendszerességgel foglalkoztam velük, logót, fejlécet készítettem a számukra, és időnként közzétettem itt-ott a linkeiket.
Az önjelölt művészeket, szereplési mániában szenvedőket, nagyokosokat, a sértő hozzászólásokat nem kellett külön leépíteni. Akik kezdetben hajlamosak voltak a kritikátlan nyomulásra, hamar felismerték az oldalaim másságát és elmaradtak, lemorzsolódtak vagy hangnemet váltottak. Manapság már nagyon ritkán fordul elő, hogy bejegyzéseket, illetve személyeket vagyok kénytelen törölni.
A Szatmári Kultúra (https://www.facebook.com/szatmari.kultura/) és Régi Szatmár (https://www.facebook.com/www.muhisandor/) vetélkedőket néhány évvel ezelőtt szintén közösségépítő szándékkal hoztam létre olyan helybeliek, vagy innen elszármazottak számára, akiket érdekel a város múltja, építészete, képzőművészeti, irodalmi értékei, akik ismerik, vagy szeretnék jobban megismerni az itteni személyiségeket, a városban található szobrokat, emléktáblákat. A szándék, az ismeretek bővítése mellett egy olyan közösség kialakítása volt, amely idővel tevékenyen részt vállalhat akár az Erdélyi Magyar Értéktár, illetve ennek keretében a Szatmárnémeti Értéktár adatgyűjtő tevékenységében. Az már a kezdeti időszakban egyértelmű volt számomra, hogy hosszú távra kell megválasztani, körvonalazni a témakört, ezen kívül oklevelekre, logókra is szükség volt. Az először 30, később 40-60 kérdéses, és ennek megfelelően ugyanennyi napig tartó vetélkedők győzteseit bronz-, ezüst-, arany-, rubin-, illetve gyémánt fokozatú oklevelekkel jutalmaztam.
A két oldalon párhuzamosan több tucat vetélkedő zajlott és mindegyiken más típusú, több száz névre szóló oklevél került kiosztásra hónapokon, éveken át. A kérdések összeállítása, az oklevelek szerkesztése, az eredmények nyomon követése, nyilvántartása fokozott figyelmet, állandó készenlétet igényelt, és ezzel az önként vállalt feladathalmaz még nem ért véget. Szükség volt a nyertesek eredményeinek folyamatos népszerűsítésére, ez az oklevelek közlése mellett olyan zenés kisfilmek készítéséből állt, amelyek ma is láthatóak, letölthetőek a youtube csatornámról (https://www.youtube.com/channel/UC-ar_NJ__tZzscKuaZBuJaQ/videos?reload=9&sort=p&view=0&flow=grid)
Az eredmény nem maradt el, rövid időn belül kialakult egy állandó versenyzői gárda, lelkes csapat, amely különböző forrásokból folyamatosan kereste az egyre nehezebb kérdésekre a helyes válaszokat és nemcsak a saját, de a többi versenyző eredményeit is figyelte. Ezt onnan tudom, hogy gyakran egymás teljesítményeihez is gratuláltak a résztvevők. Többen az aktív, eredényes versenyzőink közül a vetélkedők idején távoztak el az élők sorából, rájuk máig sok szeretettel emlékezünk, hiszen egykor játékos társaink voltak. A hónapok, évek során az érdeklődők köre egyre bővült, többen Kanadából, Németországból, Magyarországról kapcsolódtak be a játékainkba, és büszkén osztották meg, népszerűsítették saját oldalukon a vetélkedők során szerzett okleveleket.
Ezek folytatását többen ma is igénylik. Bevallom, nem a kérdések vagy az oklevelek fogytak el, hanem az időm. Mára ugyanis annyira felhalmozódtak a teendőim, hogy nem tudnék méltó módon egy ilyen vetélkedőt megszervezni, összecsapni pedig nem akarom, mert akkor az értelmét, szerepét, közösségformáló erejét, vagyis a leglényegesebb, legértékesebb jellemzőit veszítené el.
- Szatmári séták
A helytörténeti vetélkedők néhány éve elmaradtak ugyan, de helyettük beindultak a Szatmári Friss Újság kezdeményezéseként 2017-ben a Szatmári séták, amelyek állandó résztvevői között gyakran találkoztam a Szatmári Kultúra, illetve a Régi Szatmár oldalak vetélkedőinek résztvevőivel. Városunk nem nagy, ezért a hasonló kezdeményezések gyakran összefonódnak anélkül, hogy ezt különösebben erőltetnénk. A Friss Újság marketing igazgatója, szerkesztője, Matusinka Beáta és Elek György által biztosított szervezés, hírdetés, előzetes egyeztetések, publicitás mellett itt is szükség volt néhány olyan apróságra, amelyeknek a közösséget erősítő, bővítő, megtartó szerepet szántam. Fontos volt, hogy minél többen a szó szoros értelmében magukénak érezzék a sétákat, ezért osztottam minden alkalommal kítűzőket, emléklapokat és ebből a meggondolásból ajándékoztam az előadások kinyomtatott fotóanyagát a résztvevőknek.
Tanárként tudom, hogy a legérdekesebb előadás, magyarázat is rövid idő alatt elhalványul, feledésbe merül, ha azt a továbbiakban nem erősítjük meg, nem ismételjük át, nem térünk többször vissza rá. Ezért fotóztam a helyszíneket, résztvevőket, készítettem csoportképeket. A séták fotóanyaga általában még aznap megjelent a fészbuk oldalamon, a honlapomon, és ezzel még nem ért véget az emlékeztetés, hiszen a hét végén a Szatmári Friss Újság azok számára, akiknek fontosak voltak az itt elhangzott adatok, információk, lehozta az aktuális séta szöveg- és képanyagának jellemző részét.
A számítógépemen külön könyvtárakban tároltam a séták alkalmával készített fotókat, mert eleve szándékomban volt egy kis kötet, album megírása. Szatmárról sokan, sokszor, sokat írtak, magam is tucatnyi ilyen témájú kötet és számtalan cikk, tanulmány szerzője vagyok, ezért jogosan tehetnénk fel a kérdést, hogy akkor mi értelme van még egy ilyen kiadványnak? Szerintem azért volt értelme, mert ez az egyetlen olyan kötet, amelynek a főszereplői nem az épületek, a múlt, a séták szervezői, az ornamentika, hanem a szatmáriak. Ezt már a könyv bemtatásakor az érintettek is felismerték, ezért vásároltak, dedikáltattak rövid idő alatt több száz példányt belőle, és ezért fogynak olyan gyorsan ezek a könyvkereskedésekben.
Néha itt-ott azt is hallom, hogy a helytörténeti anyagok folyamatos közlésével, a sétákkal divatot teremtettünk, egyre nagyobb igény lenne hasonló akciókra Nagykárolyba, Tasnádon és másutt is. A fentiekben azért írtam bővebben sétáink természetéről, céljairól, hogy megértessem: sétálni, elmondani, felolvasni, megmutatni ezt-azt, erről-arról viszonylag könnyű feladat. Tartós ismereteket közölni, közösséget formálni, kötődéseket kialakítani már jóval nehezebb, de ilyen célok, elhatározások nélkül hozzá sem érdemes kezdeni az egészhez.
- Vízháti Szamolcs Érdekvédelmi Társaság
A fentiek ismeretében talán kevésbé furcsának, rendhagyónak tűnik a Vízháti Szamolcs Érdekvédelmi Társaság vagy a Vízháti Szamolcs fészbuk oldal létrehozása. Aki kicsit is követte az itt megjelent híradásokat és összekapcsolta ezeket a honlapom, vagy a tavalyi tárlatom anyagával, az könnyen megértheti, hogy Szamolcs léte, története csak ürügy egy olyan közösség kialakítására, amely még a fogyasztói társadalom útvesztőiben sem feledkezik meg arról, hogy a természet elidegeníthetetlen részei vagyunk, tehát felelősséggel tartozunk neki.
A tavalyi tárlatom szórólapján, Szamolcs gondolatai között olvasható:
Élő környezetünk ma már nem csupán kiindulópont, ihletforrás, hanem ennél lényegesen több, egész lényünket meghatározó, megkerülhetetlen tényező. Nem a tulajdonunk, hanem mi vagyunk alárendelt tartozékai. Mennél távolabb kerülünk tőle, ez annál nyilvánvalóbbá válik.
Fogalmam sincs, milyen irányzatok, izmusok jelennek majd meg a lassan elviselhetetlenné váló technikai civilizációs kilengések, eltévelyedések ellensúlyozására. Ezeket a 20. század eleji művészeti irányzatok mintájára gyűjtőnéven szamolcsizmusnak nevezném.