Mit írhatnék a XX. század művészetéről néhány sorban, amikor a történtek megértéséhez tanulmányok sora is kevés? A posztimpresszionista forradalom a múlt századfordulón, útkeresések, „avant garde” irányzatok sorát indítja el. Az avant garde jelentése előőrs, vagyis mintegy ígéri, megelőlegezi az erőteljes, leülepített folytatást, amelyet eddig csak a legritkább esetben tapasztalhatott az érdeklődő.
A század elejét az izmusok korának is nevezik, ezek az évtizedek a megújulás, az átértelmezés, a konvenciók lerombolása, a társadalom tudata átalakításának jegyében zajlanak. Nagy egyéniségek, elkötelezett újító művészek irányítják a gyakran ellentmondásos folyamatot, az emberiség megismeri Henri Matisse, Georges Braque, Paul Klee, Vasilij Kandinszkij, Piet Mondrian, Marc Chagall, Pablo Picasso, Henry Moore, Constantin Brâncuşi, Fernand Léger, Robert Delanuay, Tristan Tzara, Kazimir Malevics nevét. Teret hódít a fauvizmus harsánysága, az expresszionizmus újjáteremtő igyekezete, a futurizmus erőt, sebességet, dinamizmust árasztó légköre, a geometrikus absztrakció, a víziók világába menekítő szürrealizmus, a dadaizmus tudatos értelmetlensége, rendetlensége, a kubizmus, konstruktivizmus racionalitásra, a rendre, a belső egyensúly megjelenítésére irányuló erőfeszítése.
A szakma gyakran azt sejteti a forrongó nyüzsgölődés kapcsán, hogy a váltással végképp lemondhatunk az egységes stílusirányzatok mögé való felzárkózás gondolatáról, a folyamatok irányíthatatlanná váltak és egyre nagyobb, szélesebb, mélyebb a szakadék alkotók és befogadók között. Mindez azonban csak látszat.
A második világháborút követően az emberiség két nagy táborra szakad. A mi térségünkben az államhatalom kisajátította a művészeteket és felhasználta azt saját politikai céljainak megvalósítása érdekében, amíg a nyugati világban az tovább fejlődhetett a maga útján. Naivitás lenne azt hinni azonban, hogy felénk valamennyi művész a szocialista realizmus lelkes híve lett és azt is, hogy nem léteztek interferenciák, ráhatások a két tábor témavilága, kifejezésmódja között.
A technika fejlődése, az elektronika robbanásszerű elterjedése, az a tény, hogy az emberiség kultúrája egyre erőteljesebben nyeri vissza vizuális jellegét, a politikai gazdasági, ökológiai problémák, a demográfiai robbanás természetesen hatott és napjainkban is folyamatosan hat a művészek kifejezésmódjára. Új kísérletek, irányzatok, törekvések jelennek meg, amelyekben a fenti tendenciák formát, tapintható körvonalakat kapnak. Úgy tűnik ebben a folyamatban már nem annyira a nagy alkotó egyéniségek dominálnak, hanem sokkal inkább a csoportos tevékenységek, az eredmények társadalmi hasznosítása, tudatformáló ereje kerül előtérbe.
Megjelenik a fogyasztói társadalom kritikájaként a pop-art, az absztrakt irányzatok ellenpontozásaként a hiperrealizmus, a természeti környezetet műalkotássá alakító land art, a happening, amely lényegében eseményművészet, a body art, amelyben a művész teste válik műalkotássá, az optikai hatásokra épülő op-art, a postai küldeményekre szakosodott mail art, a foto realizmus, a gondolati jelleget előtérbe helyező konceptuális művészet, számítógépes grafika és még hosszan sorolhatnám.
Szinte látom, ahogyan a fentiekre döbbenten, eltanácstalanodva kapják fel a fejüket mindazok, akik a hagyományos művészi ábrázolásmódokhoz szoktak. Nem kell megijedni, nincs vége a világnak, csupán átalakul. Az se bizonytalanítson el senkit, hogy a kelleténél kicsit gyorsabban változik, ilyen korunk, az ezredforduló ritmusa.
Ez a hirtelen váltás vajon azt jelenti, hogy az emberiség megkérdőjelezi eddigi kulturális, művészeti eredményeit, megvalósításait? Szó sincs róla, ezek ismerete ma is, holnap is kötelező, nélkülük aligha érthetnénk meg, foghatnánk fel mindazt, amit napjainkban tapasztalunk. Ezt megerősítendő, úgy gondolom, némi optimizmusra ad okot az is, hogy az ipari formatervezésnek, modern építészetnek, reklámoknak, színes nyomtatványok özönének, a kábeltelevíziónak, világhálónak, közhasznú, de ugyanakkor szép és ötletes logóknak köszönhetően újra ugyanúgy közkinccsé válhat a művészet napjainkban, mint a katedrálisok korában.
Úgy gondolom, hogy ez a fejezet, maga a kor annyira összetett, sokrétű, hogy csak hangulatilag illusztrálható, ezért csupán néhány általam készített, jellemzőnek tartott épület, emlékmű, szobor fotója látható itt.
