Ana Ipatescu utca 1.

A szatmáriak többsége Erzsébet királyné néven ismeri, de volt Bariţiu, Ion Brătianu utca. Később, a hetvenes évektől Ana Ipătescu lett a neve, ma is így hívják. Korántsem a legrégebbi utcák egyike városunkban, hiszen a Tisztviselőtelep helyén hosszú ideig lankák, kertek voltak, az utcák — ahogyan ma is ismerjük őket — a múlt század elején kezdtek kirajzolódni.

A legelején, a baloldalon látható egyemeletes bérház jó százéves épület, homlokzatán bőven találunk szecessziós elemeket (01). Ilyenek az ablakszemöldökök, ablakkönyöklők, a záró párkány, de jellegzetesen szecessziós vonásokról tanúskodik a záró párkány fölötti, merészen ívelt, szimmetrikus épületelem is, amely megkoronázza, kiemeli a szépen és főleg változatosan tagolt homlokzatot. Ha oldalról, napfényben nézzük az ablaksort, azt tapasztaljuk, hogy az ívelt vonalak ismétlődő, egymás hatását fokozó ritmusa folyamatos mozgást, hullámzást sugall.  Jó példa ez az épület is arra, hogy a szatmári szecesszió lényegesen gazdagabb, változatosabb, figyelemre méltóbb, mint azt sokan gondolnák. Persze elkelne itt is egy alaposabb tatarozás, hagyománytisztelő felújítás, túlságosan szem előtt van ahhoz, hogy ne tűnne fel, mennyire elhanyagolt állapotú.

Jól ismerem a környéket, hiszen 40 éven át dolgoztam az utca első szakaszán álló 10-es számú Általános Iskolában, amely nemrég ünnepelte fennállásának az 50 éves jubileumát. Mi volt egykor ennek a helyén? Az apácák kertje, amelyet a kommunisták kisajátítottak, és ide építették fel az iskolát, később a tornatermet, a műhelyeket.  Vitathatatlan, hogy szükség volt erre az intézményre, ahogyan az is, hogy homlokzata, kinézete, több itt látható újabb épülethez hasonlóan idegennek hat ebben a környezetben. Szerencsére az utcafronttól jóval beljebb van, kis park mögött, ennek fái, zöld növényzete jótékonyan takarják a jellegtelen épülettömböt, amelyet sok más ikertestvérével együtt a szocialista kultúra egyik helyi bástyájának szántak.

Minderről bőven beszámoltam az 50 éves a szatmári 10-es számú Általános Iskola címet viselő írásomban, amely a Szatmári Friss Újság 2012. szeptember 25. számában jelent meg. A kertet régen magas téglafal övezte, ennek maradványát ma is láthatjuk az utca elején (02). A szépen tagolt vakolatlan fal az utcakép meghatározó, jellegzetes eleme. Korábban több ilyen is volt Szatmárnémetiben, a régi töltés oldalfalai is vakolatlanok voltak ugyanúgy, mint a Kálvária-templom egykori kerítésének felső sávja, de vöröses tégladíszeket láthatunk a városi kórház, a kenyérgyár, a múlt század elején épült állami iskolák épületén, és még hosszan sorolhatnám a példákat.

 A közelben, az utca túlsó oldalán van a Pázmány Konviktus udvara, amelyet az egykori elöljárók a kisajátítás, államosítás után árvaházként működtettek. Erről az épületről — amely jelenleg óvoda — a párhuzamos, Vajay (G. Georgescu) utca bemutatásánál írtam bővebben.

A környék csendes, meghitt, hangulatos (03), a frissen tatarozott, mutatós, polgári ízlésvilágot idéző házaival viszonylagos jólétet, anyagi biztonságot tükröz. Persze leggyakrabban a kispolgári álromantikával találkozhatunk itt, amelyet ma is nagyon sokan kedvelnek. A Zutphen (Böszörményi) utcai kereszteződésnél, a jobb sarkon, várszerű, bástyás, mellvéd utánzatos, frissen felújított családi ház díszeleg (04), amely egyik klasszikus példája ennek a kategóriának. Az építők, a felújítók nagyon komolyan vehették „az én házam, az én váram” mondást. Kicsit elgondolkoztam azon, hogy milyen más közmondások ösztönözhetnének hasonló építmények létrehozására, de ezúttal sem szeretnék ötleteket adni, mert ebben a zavaros világban esélyt látok arra, hogy a végén még valaki komolyan vesz, és megtervezteti, megvalósítja ezeket.

Az iskolaépülettel szemben egy kecses tornyocskával, díszvázával (05), maszkokkal, kovácsoltvas díszekkel (06) ékesített polgári ház hívja fel magára a figyelmet. A kialakult ízlésvilág mellett olykor a választékos igényesség tanúi is ezek az épületek, amelynek úgy tűnik ma is gondos tulajdonosa van. Szépen felújított csatornái, toronysüvege, díszvázája sok rokon vonást mutat a sugárút végén, a Kossuth-kert tőszomszédságában álló Princz testvérek magánházain látható díszekkel. Az épületek kora is nagyjából hasonló, a bádogos mesterek is ugyanazok lehettek.

A fákkal szegélyezett, hangulatos utcán több olyan épület is van, amelyeken figurális díszek, szélkakasok láthatóak, előttük kerítés, amelyekből vannak újabbak és régebbiek is. Az újabbakhoz tartozik az egykori vendégház masszív, terméskő alapú, oszlopokkal tagolt kerítése (07). Itt jelenleg komoly átalakítások, bővítések zajlanak. A ház a szocialista rendszer egyik protokoll épülete volt a sok közül, amelynek állandó személyzet viselte gondját, és ennek köszönhetően, a nap minden órájában vetett ággyal, terített asztallal várta itt is, másutt is a kommunista vezetőket. Nincs új a nap alatt, a rendszer képviselői miközben tántoríthatatlanul üldözték az osztályidegen személyeket, a maguk módján próbálták átvenni, pontosabban szólva utánozni az üldözöttek szokásait, meg sok mást is. Volt olyan alkalom, amikor Ceauşescu és felesége elé rózsaszirmokat hintettek Szatmáron, a pionírszervezet elnökét a hetvenes években egy turisztikai továbbképzőn a túlbuzgó aktivista excellenciás uramnak nevezte abban a palotában, ahol most az államelnök hivatala van.

A népből, a népért választott vezetők kíséretestől, családostól lakomákat szerveztek, ünnepeltették magukat, a feleségeik, mint nőszövetségi aktivisták számára az árvaházban rendeztek bulikat, a férfiak vadászni jártak. Érdekes módon mindez nem a saját erdejükben, kastélyukban, vagy a pénzükön zajlott. Többek között emiatt is örült a legtöbb ember annak, ha egy-egy ilyen alkalommal, borgőzös állapotban a vad helyett tévedésből egymást találták el. Nagy veszteség, kár nem történt, hiszen kikövetkeztethető, hogy kik kaphattak vadászengedélyt egy olyan korban, amelyben egy rozzant, kiszolgált, be nem jelentett írógép is a rendszer elleni potenciális fenyegetésnek minősült.  Rég volt, igaz se volt, minek ezt emlegetni, kérdezhetnénk? A tapasztalat azt igazolja, hogy amit elfelejtenek, az más szereplőkkel, megváltozott körülmények között könnyen megismétlődhet.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.