A furcsaságokkal, az utcaképet zavaró, olykor nem ide illő elemekkel, homlokzatokkal, díszítésekkel együtt is hangulatos, sokak által irigyelt hely ez a városban. Emiatt elsősorban az utóbbi évtizedek vezetői igyekeztek kisebb-nagyobb tulajdonokhoz, telkekhez, házakhoz jutni itt. Ehhez minden lehetőség, átrendeződés, váltás, kisajátítás, elkobzás, jogi hézag több alkalmat is kínált. Függetlenül a fentiektől a környék ma is elit helynek számít, az emberi minőséget illetően nem az én tisztem véleményt mondani, bár az idők során akarva-akaratlanul erről is bőven volt alkalmam, lehetőségem információkhoz jutni, de maradjunk az ornamentikánál.
Sok szép részletet, díszt fedezhet itt fel a figyelmes szemlélő, közülük is kitűnik egy hajdani magánház, amelyben a Hans Linder Alapítvány által működtetett egyik intézmény kapott helyet (01). Itt autista gyermekekkel foglalkoznak. A tornácos, elegáns, szépen megmunkált, a népies építészetre emlékeztető faelemekkel és változatos stukkó díszekkel ékesített épület egykori tulajdonosainak úgy tűnik nemcsak pénze, hanem ízlése is volt. Igényesek lehettek, ennek nyomai kívül-belül még az apróbb, kevésbé látványos részleteknél is nyomon követhetőek. Az épület több más itt látható magánházhoz hasonlóan az utcafronttól beljebb helyezkedik el, az előtte lévő keskeny teret gondosan megmunkált kiskert tölti ki.
Különösen mutatós részlet itt a záró párkányhoz tartozó növényi ornamentikájú díszítő sor, amely alatt a szokványos homlokzati térkitöltésektől eltérő, egységes, széles felső sávban a tervező puttós domborműveket (02), ablakszemöldököket és kváderköveket imitáló látszatarchitektúrát foglalt egybe. A téglalap alakú domborművek —ezeken gyümölcsöt szedő, vázát festő kisgyerekeket fedezhetünk fel — kicsit emlékeztetnek a klasszikus görög építészetből ismert metopékre, amelyek mellől ezúttal a triglifek (rovátkolt elválasztó elemek) hiányoznak. A gyerekek mögötti lombkoronák viszont már egy egészen más, sokkal későbbi korról, ízlésvilágról, a szecesszióról tudósítanak, akárcsak több olyan díszítőelem, amely a kicsit zsúfoltnak tűnő, de ennek ellenére egységes homlokzatot gazdagítja. Külön említést érdemel a bádogos munka, illetve a vasrácsok minősége.
A fentiekből az is kitűnik, hogy a múlt századelő igényesebb polgári házainak a zöménél több stílus elemeit is felhasználták, ezekből próbáltak több-kevesebb sikerrel egy olyan egységet ötvözni, amely ismeri, kamatoztatja a hagyományokat, tiszteletben tartja a környék, település jellegét, de egyben a kordivattal szemben sem közömbös. Mindezt egyetlen szóval eklektikának nevezzük. A kifejezést sokan pejoratív fogalomként használják, de megítélésem szerint ezek a tendenciák nagyon sok pozitívumot is tartalmaznak. Gondoljunk csak bele, hogy annak idején milyen nehéz lehetett ilyen változatos igényeket, elvárásokat, sokszor nem elég tisztán, világosan megfogalmazott óhajokat olyan egységgé kovácsolni, amely a tervező önbecsülését, szakmai felelősségét, igényességét sem kezdte ki, és a megrendelőt is kielégítette. Ha ezeket az erőfeszítéseket, küzdelmeket képesek vagyunk meglátni, felismerni, értékelni, akkor talán közelebb kerülhetünk napjaink tervezőinek gondolkozásmódjához, igényességéhez vagy igénytelenségéhez is.
Kicsit hasonló az összképet tekintve a fenti épület szomszédjában lévő ház (03), bár ez kevésbé egységesnek, inkább hivalkodónak tűnik. Soklépcsős, magas bejáratával, kazettás díszítésű, levélmintás ajtajával, ovális felső szellőző nyílásaival, tömpe, lemezzel fedett tornyával, annak zsindelyt imitáló mintázatával hívja fel magára a figyelmet. Külön érdekességnek számít itt az ablakok felületének sokrekeszes, kifinomult szerkezete. Ezek felső sávjának folytatásaként a falon frízszerű, tipikusan szecessziós díszítőelemeket találunk (04). Az ablakok feletti ötszögletű mező itt figurális díszítésű, domborműveket láthatunk rajtuk, puttók, levél és virágdíszek dinamikus rendszere teszi mozgalmassá a felületüket.
Olyan sokat sejtető, kicsit túlbonyolított homlokzat ez, amelyen néhány fukcionálisnak tűnő résznek nem sok köze van a használhatósághoz, a tervezője, tulajdonosa sokkal inkább a hatáskeltést tartotta fontosabbnak, amelyet ezúttal messzemenően sikerült elérnie. Ennek egyik legmutatósabb részlete, a 14 kazettás bejárati ajtó (05), amely arra is emlékezteti a szemlélődőt, hogy a múlt század elején nagy ambíciókkal létesített faipari iskola látható, tapintható nyomokat hagyott és hagy ma is a város életében.
Felfedezhető a továbbiakban az utcán még szép számmal vasrács, terméskő burkolat, díszvázás, gömbös oszlop, cifratetős, samott romantikás, frissen felújított homlokzat, modern társasház, csúcsdísz, szélkakas, túlbonyolított mintázatú, de szokványos, rutinosan kivitelezett vaskerítés. Az útszakasz vége felé még graffitit is találtam egy homogén felületű, vakolt, elég nagy téglakerítésen, amelyen nagy valószínűséggel egykori tanítványaim iparkodtak az első meszelésig tartó „örök emléket” hagyni maguk után.
Az egyik kedvencem ezen az utcán egy elegánsan tagolt szecessziós bejárati ajtó (06), amely a maga hivalkodástól mentes egyszerűségével, szimmetrikus elrendezésével, visszafogottan is választékos motívumvilágával, meggyőzően, hitelesen alkalmazkodik a kisvárosi lét kereteihez, életkörülményeihez, minden álromantikától, titokzatosságtól, magamutogatástól mentesen derűs, otthonos, igényes, meghitt hangulatot közvetít.
