Bevezető

1995 elején kezdtem hozzá a Képzőművészeti élet Szatmáron című kismonográfiám megírásához. Akkoriban már csaknem három évtizede voltam tagja a Romániai Képzőművészek Egyesülete szatmári csoportjának, amelyhez korábban két nagybátyám, Mohy Sándor és Muhi István is tartozott. Így szép számmal álltak rendelkezésemre katalógusok, dokumentumok, szórólapok, fotók. Családom révén már gyermekkoromban megismerkedhettem a város képzőművészeti életének több jelentős személyiségével, akik közül később néhánnyal közös tárlatokon is szerepeltem.

A kéziratot 1995 decemberében kezdtem közölni fejezetenként a Szatmári Friss Újságban. Az utolsó fejezet 1998 januárjában jelent meg. A munkámon  menet közben is sokat alakítottam, bővítettem, de mindvégig éreztem, hogy ez a vállalkozás meghaladja a lehetőségeimet, és jelentős segítség nélkül aligha sikerül elfogadhatóan megírnom. Ezért is halogattam a kézirat könyv alakban való kiadását, és ezért ragadtam meg minden kínálkozó alkalmat arra, hogy munkámhoz partnereket találjak.

Az első ilyen kecsegtető lehetőség 1998 őszén kínálkozott. Jubileumi tárlatunk (1968–1998) megnyitóján a megyei művelődési felügyelőség főfelügyelője tett egy olyan kijelentést, hogy jó lenne megírni az eltelt évtizedek képzőművészeti történetét. Közöltem vele, hogy ez megtörtént, és kérésére átadtam az anyagot. Mindketten úgy gondoltuk, hogy kétnyelvű kiadványra lenne szükség, és én elvállaltam az együttműködést az általuk kijelölt személlyel. A továbbiakban nem okozott túl nagy csalódást az a tény, hogy ennek ellenére nem történt az ügyben előrelépés. Együttműködés helyett a kijelölt partnerem újsághirdetéssel próbált adatokat szerezni újabb román művészekről, a kézirat pedig ott porosodott szinte érintetlenül a polcon két évig, egészen 2000 októberéig.

Ekkor a Művészeti Múzeum egyik munkatársa kezdett érdeklődni a kismonográfia iránt, ezért aztán a visszakért kéziratot átadtam nekik azzal a megjegyzéssel, hogy a kétnyelvű kiadást illetően vállalok bármilyen együttműködést és elfogadható alakítást, módosítást, kompromisszumot. Vártam…egészen pontosan 2003–ig, azaz még három évet. Addig a múzeum egy másik munkatársának sikerült lefordítania a kéziratból 3–4 oldalt románra. Ilyen ritmusban esély lett volna arra (ha az intézménynek fontos lett volna az ügy), hogy a kéziratom 2104–re megjelenjen. Ennyi időm sajnos nincs, emiatt tőlük is kénytelen voltam visszakérni a munkám.

Tulajdonképpen hálás lehetek mindkét intézménynek azért, mert végérvényesen meggyőztek arról, hogy ezzel a problémával teljesen magamra maradtam. Ez a felismerés (amiről már előbb is voltak sejtéseim) sarkallt arra, hogy újból kézbe vegyem az ügyet, és a magam egyszerű eszközeivel átírjam és véglegesítsem a kéziratot, kiadót keressek. Így anyagi okokból le kellett mondanom többek között a román fordításról, és főleg arról, hogy ne csak a saját, feltételezhetően szubjektív szempontjaim érvényesüljenek egy ilyen közérdekű, sokakat érintő összeállításnál, amely véleményem szerint nemcsak feltételezi, de elengedhetetlenül igényli a szakmai egyeztetéseket, ütköztetéseket.

A fentiekkel jelezni szeretném azt, hogy tisztában vagyok a könyv hiányosságaival, az estleges tévedésekkel és a továbbiakban örömmel nyugtázok minden segítséget, kiegészítést, javító szándékú megjegyzést. A cél az, hogy az alábbiakban közölt adatok, eredmények, megvalósítások ne menjenek végleg feledésbe és ennek a célnak az érdekében szerintem lehet és kell vállalni kompromisszumokat.

 

A szerző

 

Szatmárnémeti sohasem volt fontos képzőművészeti központ, bár az elmúlt évszázadban ezen a területen is jelentős változásokról számolhatunk be. Az egész folyamatot, annak eredményeit, buktatóit akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük az előzményeket.

Popp Aurél a XX. század elején ismerkedett meg a várossal, első benyomásairól így írt: „1903 tavaszán János bátyámat megválasztották Szatmárnémetiben a görög katolikus egyház felekezeti iskolájához tanítónak. (…) Nyugtalan természetem egy napig sem hagyott pihenni, mohón igyekeztem megismerni a várost és a környékét, és kerestem a kapcsolatot az emberekkel. Sivár, poros és igen rendetlen utcákkal szétszaggatott nagy falunak tetszett a város, itt-ott nagy kertekkel, másutt pedig ízléstelen építményekkel.  Semmi komoly középület a múltból, és lakosaiban semmi hajlam a kultúrára — valahogy így összegeztem a benyomásaimat.” (Ez is élet volt…, Dacia, Kolozsvár, 1977)

A helyzet évek, évtizedek múlva sem sokat változott. Mohy Sándor Műhelynaplójában (Dacia, Kolozsvár, 1981) így emlékszik vissza Litteczky Endre művészethonosító próbálkozásaira a húszas években: „Megérdemel minden tiszteletet az a Mester, aki festészetével és kiállításai láncolatával elindított és fenntartott Szatmáron egy addig ott nem létező művészetet.”

Az, hogy már évtizedek óta a művészek tucatjai telepedtek meg megyénkben, hogy Szatmárnémetiben két galéria és a Román Képzőművészek Szövetségének megyei fiókja működik, hogy rendszeressé váltak az egyéni és csoportos kiállítások, hogy kialakult egy műértő és a művészetet igénylő közönség, nem véletlen. Erről az átalakulási folyamatról, a megyénkben tevékenykedő alkotóművészekről szól ez a monográfia.

Az ezredforduló térségünkben is a vizuális kommunikáció újjászületésének, felerősödésének jegyében zajlott. A kábeltelevízió, a számítógép, a kereskedelmi, kulturális, politikai stb. reklámok áradatának korában élünk, és ennek hatása nem feltétlenül csak pozitívumokkal jár. Összetett folyamat, amelyben olykor az amatőr és hivatásos produktumok összemosódnak, amelynél a hirtelen és ellenőrizhetetlen mennyiségi növekedés gyakran minőségi felhíguláshoz vezet. Mondhatnánk úgy is, hogy „átmeneti korban élünk”, ha nem tudnánk, hogy tulajdonképpen nincs olyan kor, amely valamilyen módon ne lenne átmeneti, ezért inkább úgy fogalmaznánk, hogy térségünk képzőművészeti élete napjainkban a felhalmozódás, a fokozott, gyakran ellenőrizhetetlen mennyiségi növekedés szakaszában van. Bízzunk abban, hogy ezt rövidesen a leülepedés, a letisztulás, a minőségi váltás követi.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.