Románia Nemzeti Művészeti Múzeuma Bukarest szívében, a volt királyi palota épületében kapott helyet. A palotát elég későn, a két világháború között építették N. Neniciulescu román építész tervei alapján, 1937-ben fejezték be. U alakú, belső udvarral ellátott monumentális épülettömb, amelybe 1950-től költözött a művészeti múzeum, amely jelenleg is az ország legjelentősebb ilyen jellegű intézménye. Épületében az érdeklődők válogatott, rendszerezett európai és román műkincseket tekinthetnek meg.
A román gyűjtemény a palota 11 termében nyújt átfogó képet a hazai képzőművészeti életről, a kezdetektől napjainkig. Többek között Theodor Aman, Nicolae Grigorescu, Ion Andreescu, Ştefan Luchian, Theodor Pallady, Dimitrie Paciurea, Constantin Brâncuşi, Nicolae Tonitza, Ion Jalea, Corneliu Baba, Alexandru Ciucurencu reprezentatív műveivel találkozhatunk. Átfogó, részletes, ugyanakkor igényes válogatás ez, arról nem is beszélve, hogy az itt bemutatott művek alapos ismerete nélkülözhetetlen mindazok számára, akik valamilyen szinten tanulják vagy tanítják a román képzőművészet történetét, illetve művészettörténészként, műkritikusként írnak erről.
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a N. Grigorescu Képzőművészeti Intézet, művészeti muzeológia fakultásának hallgatójaként, bukaresti tartózkodásaim során szinte napi rendszerességgel látogattam ezt az intézményt. Akkoriban a bejárata még a palota jobboldali szárnyában volt. Mivel egy utcányira laktam a múzeumtól, ezt könnyedén meg is tehettem, és állíthatom, hogy lényegében csak ezekben az években tanultam meg múzeumot látogatni annak ellenére, hogy ekkor már majd másfél évtizede rajztanár voltam.
Mire jöttem, jöhettem rá ezekben az években? Többek között arra, hogy a hosszú, mindent megismerni akaró látogatások rendkívül kifárasztják fizikailag és szellemileg is az embert, tehát emiatt legjobb, ha ezek időtartama nem több mint egy óra. Múzeumba nem szabad csúcsidőben (délelőtt, kora délután) menni, legjobb, ha az időpontot a zárás előtti órára időzítjük. A látogatásokat — ha erre lehetőségünk nyílik — érdemes előre eltervezni, és a kiválasztott kornak, alkotónak, alkotásnak a keletkezéséről, az alkotóról, annak életkörülményeiről érdemes előzetes információkat gyűjteni. Egyetlen alkalommal nem szabad egy-két teremnél többet meglátogatni, a kedvenceinkre jó, ha egy teljes, esetleg több egymást követő látogatást is szánunk.
Az oda járók közül annak idején nem sokan vallhatták a fenti elveket, hiszen a múzeum teremőreinek szemében eleinte meglehetősen furcsának, sőt talán gyanúsnak tűnt az a késő délutáni, állandóan visszatérő látogató, aki miután sietős léptekkel, szenvtelen arccal, gyorsan végigvonult 7-8 termen, egészen a zárás pillanatáig egy-két műalkotás előtt időzött. Természetesen — ahogy az várható volt— néhány hét alatt megszoktuk egymást, sőt olykor beszélgettünk is.
Rövid idő alatt nekem is akadtak kedvenceim. Itt kerültem közelebb többek között Domenikos Theotokopulos (El Greco) különös, felkavaró, transzcendentális, a hétköznapi csodákon messze túlmutató alkotói világához. Többször visszatértem hosszabb-rövidebb időre a terembe, hogy az itt kiállított három alkotással: Királyok imádása, Mária eljegyzése, Szent Mauriciusz mártíromsága „beszélgessek”.
A műalkotások közül a legkisebb, legjelentéktelenebbnek, kompozíciós szempontból legegyszerűbbnek tűnő festmény a Mária eljegyzése. A hét, szinte azonos méretű, egyetlen szinten megjelenített alak között központi elrendezésű egy egyházi méltóság, akit Mária és József alakja övez. A többiek kompozíciós szerepe másodlagos, inkább a főszereplőket hivatottak kiemelni. A cselekmény azonosíthatatlan korban játszódik, lehet akár az ókor is, de ideje, kora az öltözékek, a környezet alapján lehetne akár XVI., XVII. századi is. Az ünnepélyes pillanat látszólagos mozdulatlanságát éteri vibrálás hatja át ezen a remekművön, és ennek keretében olyan mesteri kiemeléseknek vagyunk színben és foltelosztásban a tanúi, amelyek még El Greco életművében is rendhagyóak. A színek kötelező, jelképes jelentéstartalmú használata mellett, szinte máig rejtély számomra, hogyan sikerült a művésznek olyan hittől átitatottá, légiessé és mégis lobogóvá formálnia Mária alakját. Csak azt éreztem, hogy a képet nézve lassan elfeledkezem a környezetemről, korról, technikákról, stílusról, belénk sulykolt szakmai előítéletekről, rabul ejt az utánozhatatlan, szavakban vissza nem adható, korokon és konkrét eseményeken túlnőtt hangulat egyedi varázsa.
Itt ezekben a termekben szerettem meg a francia gyűjtemény egyik kiemelkedő remekművét, Bourdelle: Pomona (A gyümölcs) című, érzékletesen mintázott, kígyózó vonalvezetésű szobrát. A teremőrök tudták, hogy ez a gyengém, hiszen a sokadik látogatásom után már mosolyogva fogadtak. A viszonylag szűk, hosszú terem legvégén, nyugodt, pihenő pózban várta hódolóit szépségének, ellenállhatatlanságának magabiztos tudatában ez a filigram, és mégis gyönyörű, kifejező, élettel teli női alak. Utolsó vizsgáim után még szakítottam annyi időt, hogy elbúcsúzzam tőle. A kiállítást sajnos akkoriban épp átrendezték, a szobrot nem találtam, de az egyik ismerős teremőr kinyitotta nekem azt a raktárhelyiséget, amelyben ideiglenesen tartották. A raktári környezet egyetlen szobornak sem tesz jót, ezért úgy döntöttem, hogy pár hónap múlva még visszatérek.
Mi mindent láthatunk itt még a román művészet kiválóságain kívül a francia, holland, flamand, spanyol, itáliai, német és osztrák mesterektől? Nézzék meg, megéri. Ha arra is lesz idejük, hogy valódi kedvenceket találjanak, ismerhessenek meg közelebbről, tanúsíthatom, hogy az nem átmeneti, hanem életre szóló élmény marad. A remekművek már csak ilyenek. Bezárkóznak, megközelíthetetlenné válnak a felületes, sietős, érdektelen látogatók előtt, de mérhetetlenül sokat nyújtanak mindazoknak, akik hisznek bennük, szeretik őket és időt, energiát szánnak rájuk.
