Mint tudjuk, aki korán kel, aranyat lel, a világon minden viszonylagos, és a gyermekversek nem kizárólag a gyermekekhez szólnak. A szatmári származású Kovács András Ferenc költeménye pontosan a fentiekhez hasonló, untig koptatott közhelyektől tartja távol, kíméli meg az olvasóit. Ebből megtudhatjuk többek között azt is, hogy a tojást tojó tyúknak „tojtig kijár a tyúklétra”. Személyesen a költő biztosítja a szárnyasokat a jogaikról, és nem csak őket, hiszen azok olyan ritkán olvasnak költeményeket, hogy érdektelenségük súrolja a krónikus versundor határát. A fentiek ellenére az ő merengéseik, álmaik is tartalmazhatják az elvágyódás, magasra törekvés igényét. Ennek elérésére alkalmas hitük szerint a végtelen magasságokig, olykor a padlásig is ívelő tyúklétra, amelynek már az első, második fokán az álldogálás is rangot jelent. Mi másra szolgálhat nekünk, embereknek a piramis, a bábeli torony, esetleg Jákob létrája? Az már mellékes körülmény, hogy a képzőművészetben ennek ábrázolása sokszor eltér a kiindulóponttól. Leggyakrabban lépcső, gúla, olykor fénysugár helyettesíti, ritkábban azonban a szó szoros értelmében vett létrát is láthatunk a képeken, egyenlő távolságra illesztett fokokkal, ahogyan az dukál.
Dienes Attila (sz. 1942) szobrász szabadtéri „létrája” valójában lépcső, pontosabban fából készült térplasztika, amely nem csupán az elvágyódásról, az elérhetetlen csúcsok felé igyekvés kínzó, állandóan megújuló vágyáról, hanem annak előre látható kudarcáról is tudósít. Tapasztaljuk, tudjuk, hogy földhözragadt létünk keretei, eszközei csak álmainkban engedik meg a magasba emelkedést, a szárnyalást. Ezek képi megjelenítésére, valószínűsítésére egyedül a művészet, elsősorban a manierista, barokk, illetve a romantikus festészet szolgáltatott a 18. és 19. században megfelelő keretet.
Az angol William Blake (1757-1827) Londonban élt, költő, festő, grafikus, nyomdász, zeneszerző volt, olyan eredeti, termékeny, sokoldalú, élvonalbeli alkotó, akinek a munkásságát életében alig ismerték, értékelték kortársai. Valójában csak évtizedekkel a halála után, a XX. században fedezték fel kritikusai azt, hogy messze megelőzte a korát, és a szimbolizmus, expresszionizmus, szürrealizmus egyik előfutára volt. Mint ilyen, szinte magától értetődően választotta témául az elődök által sokszor megfestett, már az ókeresztény művészetben is ábrázolt bibliai történetet. Ez röviden arról szól, hogy Jákob álmában hatalmas, a Földet az éggel összekötő létrát lát, amelyen angyalok járnak fel és alá, s tetején az Úr hívja őt a trónusához. Az Egek elérhetetlennek tűnő világát hozza emberközelbe Blake festményén a spirális formájú, végtelennek tűnő lépcső, amelynek légies angyalalakjai mintegy sugallják, ösztönzik a könnyed, folyamatos felemelkedést. Ezt a hatást a mű egyetlen kiegészítő színpárra (kék-narancssárga) épülő világa tovább fokozza. Blake alkotása azért sokkal több egy kiváló munkánál, mert hittel készült, tehát hihető. Lényegében a vitathatatlan szakmai erényei mellett, ez a ritka tulajdonsága emeli a remekművek sorába.