Ember a változó, atomizálódó világban, Nagy Hajnalka Csilla

Jó érzés látni, tapasztalni, hogy a fiatalokat napjainkban is foglalkoztatja az új kifejezések, közlésmódok keresése a művészetben, és fontosnak tartják azt is, hogy eredményeiket megosszák az érdeklődőkkel. Nagy Hajnalka-Csilla, fiatal képzőművész is ezt teszi a február 12.-én, 19 órakor, Szatmárnémetiben, az Old Place Cafe helyiségében nyíló tárlatával.  Nem az első kiállítás, amely kávézóban nyílik, fogadjuk örömmel valamennyit, mert ezek a város művészeti, kulturális életét színesítik, gazdagítják.

Nagy Hajnalka a kolozsvári Képzőművészeti Akadémia fotó-video szakán végzett a közelmúltban, ugyanott szerezte meg a mesteri fokozatot is. 2007 óta vesz részt különböző képzőművészeti, vizuális művészeti tárlatokon, Szatmáron, Kolozsváron, Zilahon, Nagyenyeden, de Isztambulban, Tallinban, Rómában is szerepeltek már a munkái. Amikor jó 10-15 éve a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem akkori rektora egy szatmári szakfelügyelet alkalmával azt mesélte, hogy a grafikai szakon több a számítógép, mint hagyományos anyag, eszköz, még csak a virtuális művészet kialakulásának kezdetén voltunk. Azóta már rég nem csak képzőművészetről, hanem vizuális művészetekről beszélünk, amelynek a fotó, video is elidegeníthetetlen része. A megszokott képek, szobrok, ábrázolások egyre erőteljesebben a háttérbe szorulnak, lassacskán ebben a formában már a létjogosultságuk, szerepkörük is kérdéses a 21. századi lakásokban. Helyettük új, egészen másként szórható, birtokba vehető, korszerű kifejezésmódok születnek.

A mostani tárlaton látható fekete-fehér, kiváló minőségű, megvilágítású, remekül komponált fotók, a maguk szoborszerű, ellentmondásokkal, nekibuzdulásokkal fűszerezett, drámai pillanataival azokról az életérzésekről szólnak, amelyek napjainkban időseket és fiatalokat, nőket és férfiakat egyaránt foglalkoztatnak. A helyünket, szerepünket, lehetőségeinket keressük a világban és közben hiába élünk közösségben, családban, hiába vannak barátaink, munkatársaink, a legfontosabb, leglényegesebb dolgokban magunkra maradunk. A fiatal művész ezekkel a kompozíciókkal számomra is azt üzeni, hogy mindazok, akik emberként, alkotóként vállalják a küzdelmet, a rövidre szabott emberi lét jobb életminőségéért folytatott harcot, azok önmagukat magányosságra, kiszolgáltatottságra ítélik egy atomizálódó társadalomban.

Amit itt látunk nem kimondottan fotóművészeti vagy képzőművészeti alkotások, hanem a két kifejezésmód olyan kifinomult, egyedi keveréke, amely a vizuális közlésmód egyik sajátos, izgalmas, sokatmondó és ígérő útját sejteti. Emlegethetnénk ezzel kapcsolatban akár a szimbolista vagy a konceptuális, sőt posztmodern, poszt konceptuális művészetet, de minek. Ezeket a körmönfont besorolásokat, kifejezéseket szerintem azok találják ki kapaszkodóul, akik nem igazán értik a lényeget. Azt tudniillik, hogy napjainkban az állandó átalakulások, átformálódások, útkeresések, a műfaji, technikai korlátok elmosódásának az idejét éljük, és az így születő, végtelenül változatos kifejezési módokat nem szükséges, nem lehet és nem érdemes mindenképpen kategorizálni, besorolni, mesterséges korlátok közé szorítani.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.