Ahányszor Szatmárról írok, minden alkalommal ott motoszkálnak bennem Páskándi Géza Városom emléke című versének sorai:
„Ez hát a város, stílusteremtő stílustalanság
Lapos, de rangos alföldi porból hordta a hantját.
Temetőjében nyögtek a gótok: barokk a kripta,
S csak Bidermeier mosolyog,
Tudva, hogy mi a titka.
Céhes legények nyeltek pofont, szót s majszoltak kolbászt.
Latin társaság cívisek ellen hegyezett plajbászt.
Szűrösök csíptek farba s becsíptek nyakalva óbort,
B Tiszteletes jött, templomba mentek: tisztulni jó volt.”
Mitől olyan kifejező, mitől jellemző ez a vers-részlet? Attól, hogy kegyetlenül őszinte és mégis sugárzik belőle a megértés és a szeretet. Páskándi is pontosan tudta, hogy az „alföldi por” bármilyen rangos, stílust teremthet ugyan, de építészete, kinézete stílustalan marad.
Meghatározható Szatmárnémeti az épületei, a városkép alapján? Aligha, hiszen ezeréves település, de legrégebbi épületei alig több, mint kétszáz évesek.
Ez a felismerés győzött meg engem arról a kilencvenes évek elején, hogy Szatmárnémeti arculatát elsősorban ne az épületein, hanem az itt élő, innen származó személyiségeken keresztül mutassam be. Így született a Szatmári arcképek sorozatom, amely több mint 200 személyiség portréját tartalmazza.
Szatmár építészeti stílusairól az utóbbi években készítettem egy kisebb összeállítást abból a meggondolásból, hogy eloszlassak néhány, elsősorban a sajtóban és különböző helyi kiadványokban megjelenő téves megállapítást, tévhitet. Tanulmányomat 2005-ben és 2006-ban az Informaţia Zilei és Szatmári Magyar Hírlap hetente megjelenő mellékleteiben1 közöltem folytatásokban.
Publikáltam még néhány, ebbe a témakörbe sorolható leírást a városismertetőmben2, valamint a Szatmárnémeti római katolikus templomait bemutató albumban3. Ide vonatkozó adatok jelentek meg a Szatmári Magyar Hírlapban a 2007-ben, Híres alkotók a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében cím alatt közölt cikk-sorozatomban is. Így alakult, bővült az évek során ez a kis stílustörténet, amelyet hiánypótló munkának szántam, hiszen ezek a leírások, adatok, képek egy helyen, áttekinthető formában eddig még sehol sem jelentek meg, hasonló témakört feldolgozó kiadványról nincs tudomásom.
Mindig fontosnak éreztem ezt a területet, hiszen ha valaki a helyünket, szerepünket, kulturális hozzájárulásunkat szeretné meghatározni a századok során Európában, annak elkerülhetetlen, hogy itt is tisztán lásson. Természetesen tudom, hogy nincs olyan tanulmány, könyv, összeállítás, amely ne hordozná magában a tévedések lehetőségét és ez különösen érvényes akkor, amikor a szatmári építészetről, képzőművészetről szólunk.
Miért van ez? Városunk sohasem volt számottevő kulturális, művészeti központ, távol esett a nagy, meghatározó stílusirányzatok születési helyeitől, a művészképzés jelentős, ismert fellegváraitól. A stílusirányzatok így szinte kivétel nélkül mindig megkésve, jelentős módosulásokkal, áttételekkel és áthatásokkal, a helyi elvárásokhoz, lehetőségekhez, hagyományokhoz igazodva jelentkeztek. Ezért Szatmárnémetiben például nem barokk építészetről, hanem a barokk leegyszerűsített, késői, alföldi változatáról beszélünk, ugyanúgy ahogyan leginkább az újklasszicista, neogótikus vagy neoreneszánsz stílus klasszikus példákat idéző, de szegényes, átformált, átalakított irányzataival találkozhatunk.
Térségünkre a nemzetiségek, kultúrák, vallások sokszínűsége a jellemző, tehát ezek egymásra hatása, egymásra utaltsága, összefonódása elkerülhetetlen. Ez a tény is tovább homályosítja a város építészeti arculatát.
Gyakran a szatmári épületek nem eredeti alkotások, hanem már más városokban megvalósított és kisebb átalakításokkal, módosításokkal a helyi elvárásokhoz, igényekhez igazított másolatok. Ide sorolható többek között a Várdomb utcai zsinagóga4 vagy a Kis Szent Teréz templom5 épülete.
Szatmár alföldi város, amelyben még a XIX. század második felében is jobbára vályogból, fából építettek, a lakóházak többségét zsúptetővel, zsindellyel fedték. Nem csoda, hogy így alig maradtak régi épületek, épülettöredékek és ez a tény is gátja lehet a különböző stílusok meghonosodásának, kikristályosodásának, valamint a jól elkülöníthető, felismerhető változatok kialakulásának. A fentiek miatt sem egyszerű e területen a rendteremtés, de nincs olyan helység, kis- vagy nagyváros, a központban vagy a periférián, ahol ez könnyű feladat lenne.
Egyértelmű, hogy Szatmárnémetiben nem beszélhetünk romanikáról (román stílusról), nincsenek gótikus, reneszánsz épületek, még a barokk stílusra emlékeztető homlokzatok elemzésénél sem árt nagyon óvatosan, körültekintően fogalmazni. A fentiekkel szemben viszont beszélhetünk historizmusról, szecesszióról, eklektikáról stb.
Minden beilleszkedésnek, az európai integrálódásnak is alapvető feltétele, hogy lépjünk ki a provincializmus szűk, elsősorban ránk veszélyes, belterjes béklyóiból és úgy ismerjük, ismertessük meg építészeti, művészeti, irodalmi, kulturális értékeinket, hogy közben egy pillanatig sem hagyjuk figyelmen kívül az európai konjunktúrát, divathullámokat, hiszen helyünk, szerepünk súlya, jelentősége a kontinensen csak ezek függvényében, ezekkel összevetve határozható meg.
A fentiek miatt úgy gondolom, hogy nem felesleges kísérlet ebben a meglehetősen heterogén és összekuszált anyagban a rendteremtési kísérlet. a kiadásért köszönettel tartozom Szilágyi Ferenc igazgató úrnak, aki bőkezűen támogatja a szatmári értékek megismerését és megőrzését, valamint Veres István főszerkesztő úrnak, aki kiadásra javasolta ezt a munkát.
Népszerűsítő jellegű ez a kiadvány, de szakterületről lévén szó, ugyanakkor nem nélkülözhet bizonyos tudományos jelleget sem. Ezt enyhítendő, könyvemet idegen szavak és szakkifejezések szótárával láttam el, hogy ezzel is segítsem az olvasót.
Válasz többek között ez a kis könyv mindazoknak, akik miközben képtelenek felismerni a helyi „stílusteremtő” értékeket, naponta olyan dolgokat kérnek számon, Szatmáron és a szatmáriakon, amelyekkel az adott körülmények természetéből adódóan eleve nem rendelkezhetünk.
Szatmárnémeti, 2008.
