Számos neve volt ennek is (Burivista, I.G. Duca, Salcâmilor) és még sorolhatnám. A szatmári tisztviselőtelep egyik jellegzetes, számos szépen díszített, egyedi homlokzatú épülettel rendelkező része, amely a Kölcsey (Iuliu Maniu) utca végétől a Szamosig tart.
A telep jó száz éve a korabeli térképek tanulsága szerint csak néhány házból állott és csak a két világháború között, valamint az ezt követő években kezdett kiterjedni a Diana-kert (Szamos) felé, valamint a a Dinnyés-kert (Titulescu tér) irányába
Vajay Károly dr. 1907-1919 között, 12 éven át volt Szatmárnémeti polgármestere, sokat tett a város korszerűsítéséért, ezért ezt az ő idejében kiépült utcát róla nevezték el. Georgescu Gabriel 1911-1973, költő, műfordító, tanár volt, emléktáblája a M. Eminescu Kollégium főbejáratánál látható, ahol 1946-1963 között tanított. Két kötete jelent meg, helyi és központi lapokban publikált költeményeket, jelentős a műfordítói tevékenysége is, a környéken lakott.
A fentiekből kitűnik, hogy az utca legrégebbi épületei a 20. század elejéről valók és jórészt az utca első szakaszán, a Zütphen utcával való kereszteződésig találhatóak. Ezen az utcarészen szép, egyedi díszítésű, masszív polgári családi házak sorakoznak, a fentiekben említett kereszteződésnél látható a Pázmány konviktus impozáns, az erdélyi népi építészet hagyományait idéző, samott díszítésű, emeletes épülete, ennek figyelemre méltó részlete az itt reprodukált kerítés (01), amelynek cseréppel fedett oszlopocskái, vasrácsa a Kálvária-templom régi bejáratának kerítését valamint a városi kórház, kenyérgyár épületének néhány díszítőelemét juttatja eszünkbe. Mindez nem véletlen, a fentiekről az Építészet Szatmáron címet viselő könyvemben, több más jellemző példával egyetemben bővebben tettem említést. Külön kiemelném itt a kerítés egyszerűnek tűnő, de ennek ellenére különleges formavilágú, ritmusú vasrácsát.
Mint ornamentikai elemek, a kedvenceim az útszakasz madarai. Szeretem az egyik homlokzat felfújt begyű, az égre emelt csőrű pacsirtáit (én legalábbis annak néztem őket), amelyek frízszerűen, katonás rendbe sorakoznak (02) a stilizált tobozokkal díszített kerettel zárt, geometrikus felület alsó regiszterében. Örülnék, ha rajtam kívül egyre több szatmári lakosnak a kedvenceivé válnának ezek az egyszerű, kedves, derűvel, jó ízléssel és sok humorral kialakított díszek, amelyek elgépiesedő, sietős világunkban nap-mint nap emlékeztetnek arra, hogy nem a számítógépek, az okos telefonok és hipermodern járművek a mi rokonaink, hanem valamennyien a természet elválaszthatatlan, szerves részei vagyunk. Megítélésem szerint erre emlékeztet bennünket az a két kakas is (03) amelyek nemcsak egymást figyelik felborzolt tollazattal, emelt szárnyakkal és harcra készen az egyik ablak szemöldökön, hanem a fejük fűlött repülő, kitárt szárnyú pillangót is. A ház, amelyen a fenti kis jelenet látható az ablak szemöldökökön, akár egy különálló írást is megérdemelne, hiszen a homlokzatán látható pántlikák, maszkok, koszorúdíszek (04), a tetőzet alatti, hullámos vonalvezetésű, fából készült záró párkány, az emeleti rész játékos vonalvezetésű ablakkeretei, az utcáról is jól látható baldachinos bejárati rész az épületbe, feljogosítanák erre.
A szatmári épületek egyik gyakori elemei a koszorúdíszek, amelyek hasonlóan a füzérdíszekhez nagyon gazdag forma- és motívumvilágról árulkodnak. Az itt láthatónak az alapmotívumai a gyümölcsök, amelyeket szecessziós vonalvezetésű pántlikák valamint pajzsformájú kartus egészít ki. Ezen a városrészen — ahogyan azt fentebb is említettem — hatalmas kertek, gyümölcsösök voltak, néhány díszítmény a helyükön épült házakon a falusias jellegét még makacsul őrző kisváros életmódjára, ízlésvilágára, mindennapi elfoglaltságaira emlékeztet. Nem nevezhetőek kimondottan szecessziósnak ezek a homlokzatok, de nyilvánvalóan ehhez az ízlésvilághoz állnak legközelebb. Az ugyanitt látható, leveles ágakkal keretezett stilizált bőségszaru már határozottan ezt a stílusirányzatot idézi, bár hangvételében kevésbé feszes és kiszámított. Akár festőinek is nevezhetnénk ennek a formavilágát, ha nem hangzana képtelenül az, hogy domborművekre ilyen jelzőket aggatunk.
Az első világháborút megelőző években még hódított városunkban a szecessziós homlokzatok divatja, amelyre az itt látható díszítményekből több részlet is jól illusztrálja, megerősíti a fenti megállapítást. Ezek egyike egy ablakkönyöklő (05), amelynek a körvonala, valamint a központi motívumként alkalmazott leveles ágak és kartusok is erre a stílusirányzatra utalnak. Az ablakkönyöklő sokatmondó kifejezés, az egész nap otthonülő háziasszonyok számára az unalmas kisvárosi életmód egyik kézenfekvő, ártatlan szórakozása volt az ablakban könyöklés, amely lehtőséget adott az ismerős járókelőkkel való, olykor igen hosszúra nyúló eszmecserékre. Ilyenkor lehetett megtudni azt, hogy minek mennyi az ára, ki beteg, ki házasodott, örökölt, ki halt meg és még hosszan sorolhatnám. Gyermekkoromban Szatmáron a kiadós beszélgetések reményében egyesek még kispárnát is tettek a könyökük alá, hogy hosszúra nyújtható és kényelmesebb legyen a társalgás.
Szecessziós jellegű az a stilizált levelekből, ágakból álló, egyszerűnek tűnő, szimmetrikus, térkitöltő dísz is, amelyet a 06-os felvételen láthatunk. Mindössze tíz levél, néhány lendületesen kanyargó szimmetrikus ág, kis kacskaringós kinövésekkel látható ezen, ennek ellenére eleganciájával, kifinomult formavilágával hat minden figyelmes arra járóra, akárcsak az a stilizált gyümölcsökkel, ágakkal kiegészített pántlika (07), amelyet ebben az írásomban utolsóként ajánlok a kedves olvasó figyelmébe. Nem azért ajánlom utolsóként, mert nincsenek más jellemző példák, hanem azért, mert nagyjából ennyi fért az adott keretbe.
