Generációváltás

Mohy Sándor apai nagybátyám, a családi házban – ahol ő is, én is felnőttem – jórészt az alkotásai díszítették a falakat, a mostani lakásomban is 7-8 festménye látható. A mai napig hálás vagyok neki azért, hogy a műveivel megajándékozott bennünket.

Szeretem, tisztelem, népszerűsítem a művészetét, élete végéig leveleztünk, és valahányszor Kolozsváron jártam, meglátogattam. 2001 óta ezt már csak a Házsongárdban tehetem, és minden alkalommal meg is teszem.

Sokan úgy gondolják, hogy jó, előnyös dolog egy ismert, híres ember családjába születni, én ennek életem során a hátrányait is tapasztaltam, hiszen a hírnév lehet ösztönző hatású, de el is bátortalaníthat. Engem még arra is figyelmeztettek, hogy ne akarjam magam a nagybátyámhoz mérni, aki rajzaim, metszeteim láttán többször említette, hogy érvényes munkákat csak olajfestékkel lehet készíteni. A fentiek azért nem zavartak, mert sohasem mértem magam hozzá, és nem vágytam, vágyom arra, hogy évtizedekkel a halálom után is velem foglalkozzanak. Újak jönnek, megváltozott körülmények között más mondanivalókkal, célokkal, üzenetekkel. Remélem, hogy a rendkívül tehetséges, 14 éves unokám se kíván úgy élni, alkotni, mint Mohy vagy én.

A pályakezdő évek során sem kerültem különösebben a párhuzamokat, mégsem éltünk, gondolkoztunk, alkottunk hasonlóan, hiszen más generációt, más világlátást, más hozzáállást képviselünk, magától értetődően más a véleményünk a művész, a művészet, a műalkotás szerepéről, feladatairól. Itt nem csupán életkori különbségekről van szó, hanem arról a hatalmas változásról, amelyet 1989. és az utána következő évek hoztak a kultúra, a képzőművészet területén ebben a térségben.

Mohy Sándor hittel, kitartással, magas szakmai, művészi színvonalon, legjobb tudása szerint alkotott, így formálta, alakította egységes, hiteles, öntörvényű életművét. Napjaink alkotói közül sokan próbálnak hasonló utakon járni, míg mások érzik a rohanó, folyamatosan váltó és változó kor ritmusát, és azt is tudni vélik, hogy a hosszú távon érvényes életművek kora lejárt.

Nem tudom, kinek van igaza, ki jár a helyes úton, milyen példákat érdemes követni. Sejtem, hogy a képzőművészet hatalmas és sokszínű dzsungelében minden jó szakmai szinten kivitelezett, érvényes, öntörvényű alkotásnak helye, szerepe, értelme van. A többi kérdésre a válaszadást az értékítéletekkel, összehasonlításokkal együtt azokra bízom, akik Rejtő Jenővel együtt már azt is biztosan és megcáfolhatatlanul tudják, hogy ki az igazi Trebitsch.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.