Mohy Sándor apai nagybátyám, a családi házban – ahol ő is, én is felnőttem – jórészt az alkotásai díszítették a falakat, a mostani lakásomban is 7-8 festménye látható. A mai napig hálás vagyok neki azért, hogy a műveivel megajándékozott bennünket.
Szeretem, tisztelem, népszerűsítem a művészetét, élete végéig leveleztünk, és valahányszor Kolozsváron jártam, meglátogattam. 2001 óta ezt már csak a Házsongárdban tehetem, és minden alkalommal meg is teszem.
Sokan úgy gondolják, hogy jó, előnyös dolog egy ismert, híres ember családjába születni, én ennek életem során a hátrányait is tapasztaltam, hiszen a hírnév lehet ösztönző hatású, de el is bátortalaníthat. Engem még arra is figyelmeztettek, hogy ne akarjam magam a nagybátyámhoz mérni, aki rajzaim, metszeteim láttán többször említette, hogy érvényes munkákat csak olajfestékkel lehet készíteni. A fentiek azért nem zavartak, mert sohasem mértem magam hozzá, és nem vágytam, vágyom arra, hogy évtizedekkel a halálom után is velem foglalkozzanak. Újak jönnek, megváltozott körülmények között más mondanivalókkal, célokkal, üzenetekkel. Remélem, hogy a rendkívül tehetséges, 14 éves unokám se kíván úgy élni, alkotni, mint Mohy vagy én.
A pályakezdő évek során sem kerültem különösebben a párhuzamokat, mégsem éltünk, gondolkoztunk, alkottunk hasonlóan, hiszen más generációt, más világlátást, más hozzáállást képviselünk, magától értetődően más a véleményünk a művész, a művészet, a műalkotás szerepéről, feladatairól. Itt nem csupán életkori különbségekről van szó, hanem arról a hatalmas változásról, amelyet 1989. és az utána következő évek hoztak a kultúra, a képzőművészet területén ebben a térségben.
Mohy Sándor hittel, kitartással, magas szakmai, művészi színvonalon, legjobb tudása szerint alkotott, így formálta, alakította egységes, hiteles, öntörvényű életművét. Napjaink alkotói közül sokan próbálnak hasonló utakon járni, míg mások érzik a rohanó, folyamatosan váltó és változó kor ritmusát, és azt is tudni vélik, hogy a hosszú távon érvényes életművek kora lejárt.
Nem tudom, kinek van igaza, ki jár a helyes úton, milyen példákat érdemes követni. Sejtem, hogy a képzőművészet hatalmas és sokszínű dzsungelében minden jó szakmai szinten kivitelezett, érvényes, öntörvényű alkotásnak helye, szerepe, értelme van. A többi kérdésre a válaszadást az értékítéletekkel, összehasonlításokkal együtt azokra bízom, akik Rejtő Jenővel együtt már azt is biztosan és megcáfolhatatlanul tudják, hogy ki az igazi Trebitsch.
