Nyilvánvaló, hogy Gent a van Eyck testvérek (Jan van Eyck és Hubert van Eyck) városa, monumentális, sokalakos emlékművük ott található a Szent Bavo katedrális mellett, amelyben egyik legjelentősebb alkotásuk tekinthető meg, a Genti oltárkép. Ez a komplex poliptichon amelynek tábláit 250 alak népesíti be, nyolc éven át készült, 1432 körül fejezték be. A szárnyas oltár mérföldkőnek számít az európai festészet történetében, hiszen a németalföldi reneszánsz kezdetét jelzi. Az alkotás a templom, a város féltve őrzött kincse, amelynek egy kicsinyített másolatát nézi meg a legtöbb érdeklődő, hiszen az eredeti megtekintéséhez külön belépőjegyet kell váltani. Nemcsak az ikonrombolókat, a francia forradalmat, de a náci megszállást is szerencsésen átvészelte ez a mű. Megúszta a polgári prüdériát — hiszen ahogyan Michelangelo aktjait is felruházták a Sixtus kápolnában — a van Eyck testvérek első emberpárját is egy időre kicserélték két felöltöztetett alakkal a kelleténél szemérmesebb hívek. Ezek a „csereképek” napjainkban emlékeztető (elrettentő?) példaként vannak kiállítva a templomban.
Mit tudott ez a két testvér, amit abban a korban mások nem? Többek között felfedezték a táj távlati ábrázolását és a szereplők lélektani jellemzésének a szükségszerűségét. A fenti bátor újítások nélkül aligha jöhettek volna létre a későbbiekben a rubensi vagy rembrandti életművek. Elég sokat tudunk erről az oltárképről és úgy tűnik mégis nagyon keveset. Nem tudjuk többek között azt sem, hogy a két testvér közül melyik részletet, ki festhette (egy ideig a szakértők meg voltak győződve arról, hogy a mű szerzője egymagában Jan van Eyck), nem sikerült még a központi szereplők közül sem mindenkit megnyugtató módon azonosítani, de mindezek az ideérkező és rendszerint sietős turista számára kevésbé fontos részletek. Amivel távozik, az a lenyűgöző, hiteles összhatás, amely segítségével szűk hat évszázad távlatából erőteljes, meggyőző összképet kap elődeink világszemléletéről, gondolkodásmódjáról, értékrendjéről, hitvilágáról.
Nem állítom, hogy egyáltalán nem érdemes meghallgatni az idegenvezetők legtöbbször kézikönyvekből összemásolt és közhelyektől nyüzsgő, kívülről betanult, monoton szövegeit. A remekművek iránti valódi érdeklődőknek mégis azt javasolom, hogy a műalkotásokkal való találkozás értékes perceit, inkább arra használják fel, hogy kicsit eltávolodva a csoporttól, próbálják beleképzelni magukat a festők helyébe, a korba. Abba, ahogyan azok felépítették munkájukat, fontossági sorrendeket alakítottak ki a mérettel, az elhelyezéssel, amilyen módon az égi és földi dolgok együttesét megjelenítették, vagy ahogyan a különböző személyiségeket jellemezni kívánták. A többit odahaza is el lehet olvasni, hatalmas szakirodalom áll ehhez a rendelkezésre.
Töredelmesen bevallom, hogy a magam számára csak idős koromra, 2011-ben az Antwerpeni székesegyházban fedeztem fel igazán Rubens művészetét. Ismerni természetesen előtte is ismertem, becsültem az alkotásait, de a templomi környezetben, a korai északi reneszánsz művek közelebbi megszemlélése után döbbentem rá, hogy milyen erőteljes, elsöprő lendületű, újító festő volt a mindig elegáns, több nyelven beszélő, kivételes tudású alkotó. A kortársai is ilyennek látták, hiszen elárasztották megrendelésekkel, amelyeknek csak úgy tudott a 8 éves itáliai tartózkodás, tanulmányút után eleget tenni, hogy műhelyében munkatársat (idősebb Jan Brueghel, Anthony van Dyck, Jacob Jordaens stb.) is foglalkoztatott. Életének kiemelkedő alkotói szakaszában, az 1610-es évektől az 1640-ben bekövetkezett haláláig készített festményeiről nehéz lenne megmondani, hogy mennyi a mester és mennyi a kisegítőinek tulajdonítható megvalósítás. Az antwerpeni székesegyház számára készített két nagyméretű kompozíciója (A kereszt felállítása, Levétel a keresztről, 1612) betekintést nyújt ebbe az alkotói világba. Mindkét festmény dinamikus, átlós szerkezetű, barokk mű.
A kereszt felállítása című kompozíció jobbról-balra dőlő átlója egyben az erőlködő hóhérok jelképes zuhanásának előérzetét is sugallja. A kötelességteljesítő, vak erőszak és a kiszolgáltatottság képe ez. A keresztre feszítők között öltözéke alapján Rubens korabeli katona is látható, a művész ezzel jelzi, hogy az emberi természet alapvető vonásain az eltelt 1600 év nem sokat változtatott.
Dinamikus, tipikusan barokk alkotás a Levétel a keresztről című festmény is, de az előzőnél merőben más a hangulata. A halott Krisztus levételének gyászos, ünnepélyes hangulatát örökíti meg, ezzel ellentétben kompozíciós vonala felemelkedést sugall. A két műnek ez a látszólagosan ellentmondásos kettőssége, tulajdonképpen a titka annak, hogy a művész nem csupán kifejezően jelenít meg, mesterien ábrázol, hanem egyben mindenki számára érthető, direkt módon felfogható véleményeket, ítéleteket is közvetít.
Jan van Eyck korában az itáliai és flamand festészet között még elég markánsak voltak ábrázolásban, felfogásban a különbségek, jó másfél évszázaddal később, mint láttuk ezek eltompultak, kevésbé felismerhetővé, megkülönböztethetővé váltak.
