Természetesen a szatmári Hunyadi utca sem egyetlen épületből áll, rövid séta után még jó néhány figyelemre méltó, egyedi díszítést találhatunk ugyanitt a Közgazdasági Líceumtól az utca túlsó végéig.
Annak idején, az Építészet Szatmáron címet viselő könyvem borítójára választottam a vasúti internátus mögött álló, kevésbé ismert eklektikus épület homlokzatának egyik jellemző részletét. Ezúttal egyetlen elemét mutatnám be ennek a homlokzatnak, azokat a díszvázákat (01), amelyek az igen változatos méretű, formájú, díszítésű szatmári kínálatból is kitűnnek.
Értékeink nagyon sokféleképpen bemutathatóak, az utóbbi hónapokban a Facebook oldalamon, 10-15 fotóból álló sorozatokat közöltem folyamatosan, amelyekben szatmári ablakkereteket, tornyokat, kartusokat, falpilléreket, erkélyek, oszlopokat, fejezeteket, frízeket, monogramokat, vasrácsokat, fából faragott díszeket, térkitöltő díszeket, maszkokat, álarcokat stb. ismertettem. Miért ragaszkodom a Szamosban publikált sorozatomnál az utcánkénti bemutatáshoz? Természetesen azért, mert nem általános fogalmakat, példákat kívánok itt közölni, hanem szeretném, hogy a bemutatott homlokzatok, díszek azonosíthatóak legyenek, mert értékeket megismerni, megszeretni, megőrizni úgy gondolom, hogy csak ebben a formában lehet. Nem tudom, hányan olvassák jelen sorozatom, ritkán kapok visszajelzéseket, számomra úgy tűnik, azt tapasztalom, hogy az elektronikus közlések már napjainkban is lényegesen népszerűbbek az írott sajtónál.
Visszatérve a díszvázákra, ezek kinézete, a különféle adalékos elemek miatt is (csigavonalak, „szegecselt” peremek, talapzat, tetőrész) nagyon változatos, mondhatnám dinamikus formavilágúak és emiatt rendkívül mutatósak. Lényegében nem is vázák ezek, hanem hengeres kiképzésük miatt sokkal inkább vázákra emlékeztető, bonyolult plaszticitású térformák.
A klasszicista formavilágot idézi annak a polgári háznak az impozáns bejárata (02), amelynek egy részletét mutatom itt be. A jól ismert elemek (félkörös ív zárókővel, fogsor fríz, timpanon, közepén indadísszel, kartussal) nyugalmat, egyensúlyt sugallnak, a monumentalitás érzetét keltik.
Ezt a szépen tagolt, kicsit túlbonyolított ablakszemöldököt (03) elsősorban azért reprodukálom, mert átgondoltan kialakított eklektikus környezetével egyike azoknak az épületelemeknek, amelyeket akár korunk igényesebb megrendelői is átvehetnének.
Figyelmébe ajánlhatom a kedves olvasónak ezt a különleges, rendhagyó, szecessziós elemekkel gazdagított formavilágú erkélyt (04), amely a maga nemében egyedülálló a városban. Az a szép rajta, hogy nagyon kevés, de formában, méretben jól választott egyszerű elem kifinomult ritmusára épül az egész összhatása.
Ezen az utcán van többek között a nemrég felújított járványkórház régi, de az ornamentika szempontjából jellegtelen épülete is. Feltétlenül említést érdemel még egy nagyon szép, klasszicista elemeket idéző, felújított kapu (05) is, amely jó példa lehet a jelenleg még siralmas állapotban lévő hasonló famunkák megmentésére.
Sétáim során sohasem kerülik el a figyelmemet a régi, kovácsoltvas kapuk, ablakvédők sem, közülük ezúttal ezt a kapurészletet (06) szeretném az érdeklődők figyelmébe ajánlani.
Miért nem foglalkozom bővebben a manapság egyre divatosabb, villákat idéző, cifra, újgazdagoknak tervezett, épített, oszlopos, oroszlános, sziklakertes, díszrácsos, monumentálisnak hitt, széles lépcsőfeljáratos házak leírásával? Mert ezek egyrészt átvett, kimásolt, mesterséges képződmények, másrészt a legtöbbnél komoly hiányosságok észlelhetőek a jó ízlés, az egység terén. Zöméről már messziről lerí a magamutogatás szándéka, a giccs iránti tartós, kritikátlan vonzalom. Persze tudom, hogy ezek sokaknak tetszenek, rendkívül népszerűek a negédes tájképecskékkel, csendéletekkel, romantikus zsánerképekkel és a lakodalmas zenével együtt. Sohase feledjük azonban, hogy a népszerű mindig, minden esetben átlagosat jelent és nem sok köze van a művészethez, amely mint köztudott nem a pillanatnyi, felszínes vizuális vágyaink kielégítését szolgálja, hanem „olyan nyelv, amelyen az istenekkel beszélgethetünk”.
