A második bérház szembeszökő eleme a zsindellyel borított, kerek ablakokkal, oszlopocskákkal körbevett, dupla tetőzetű, csúcsán díszvázában végződő torony (05). Milyen szerepet szánt, szánhatott ennek a városunkban rendhagyó építészeti elemnek a tervezője? Kihasználhatóság szempontjából nem sokat, hiszen a tenyérnyi toronyszoba maximum kilátónak lenne alkalmas, ha terasza is volna, vagy az épület egy magaslaton állna, esetleg akkor, ha az ablakai lényegesen nagyobbak lennének. A valóság az, hogy alföldi városunknak ezen a pontján alig akadhat olyan látnivaló, amelyért érdemes lenne megmászni akár néhány lépcsőfokot.
Amúgy fogalmam sincs arról, hogy lépcső vagy létra vezet-e a toronyba, még nem jártam benne. Itt is a vegyes formanyelv az uralkodó, a toronysüveg keleties hatásokról árulkodik, a zsindelyes rész pedig az erdélyi népies építészet hagyományait idézi. A toronytesten körbefutó, a zsindelyezett részt védő fémborítás, valamint a torony alján megfigyelhető, ívsorra emlékeztető díszítés szecessziós formaelemeket idéz, amelyekkel rímelnek a tető alatt észlelhető fapárkányok frízei. Milyen jelzőt használhatnánk, ha röviden kellene jellemezni ezt a tornyot? Mondhatnánk róla, hogy különleges, szokatlan, de megítélésem szerint sokkal inkább zavarba ejtő, hiszen rendhagyó formája a látható és tetten érhető igyekezet ellenére sincs összhangban az épület egészével.
Nem szokványos a bérház főbejárata sem. Rendhagyó díszítésű a félkörös keret fríze (01), amelyen gabonakévék formájában visszatér a népies építészet már említett motívumvilága. Érdemes néhány percet szentelni az ajtónak is (02), amely a maga nemében különös gonddal, tudással, jó stílusérzékkel kialakított munka, kis túlzással iparművészeti alkotásnak is nevezhetnénk. A gazdátlanság során láthatóan sok és avatatlan alakítást, javítást, pótlást szenvedett ugyan el, de a viszonylag épen maradt részletek alapján véleményem szerint még felújítható, megmenthető állapotban van. Elegáns, szép, hatásos a baloldali ajtószárny közepén látható ovális alakú, kovácsoltvas betét (03), amelynek központi részén igényesen tervezett és kivitelezett, monogramos fémdomborítás van. Egységes, mutatós a betét növényi motívumokat idéző dísze, amelynek ritmusos hajlékonyságát jól követi a lágy vonalvezetésű, ívelt fakeret. Játékosság, elegancia, tudás és jó ízlés jellemzi ezt a kapurészletet (04), amelyhez hasonlókat kis keresés után még találhatunk Szatmárnémetiben, de elég ritkák. Az ovális dísz alatti kazetta faragott levelei, virágai címerpajzsra emlékeztető központi formát ölelnek. Díszítménye — bár a vasrácshoz hasonlóan szimmetrikus elrendezésű — ennek dacára a szabadon, bátran hullámzó vonalvezetésnek köszönhetően dinamikusnak, mozgalmasnak hat. Nyilvánvaló, hogy ma már az ajtónak minden kis részlete csiszolás, gittelés, kiegészítés, újrafestés után kiált, de mindez még nem akadályozza szépségének, egyediségének érvényre jutását.
Nyugaton ritkán találkozhatunk ennyire elhanyagolt állapotú kapukkal, ablakokkal, vasrácsokkal és ezt a tényt sokan felénk reflexszerűen a pénztelenséggel, a szerényebb gazdasági feltételekkel magyarázzák. Nem erről, pontosabban nem csak erről van szó! Ezeket az épületeket annak idején valakik bizonyos igények, elvárások alapján megrendelték, kifizették, karban tartották, használták, a sajátjuknak érezték. Az államosítással együtt egy csapásra nemcsak a tulajdonjog, hanem a tulajdon iránt érzett felelősség is megszűnt. Olyan emberektől, akik nem teremtettek értékeket, hanem raboltak, kisajátítottak, a felelős magatartásmód, a megőrzés sem várható ugyanúgy, mint ahogyan a politikai alapon kinevezett analfabéta főnök sem értékelheti az alaposan felkészült, szakmáját jól ismerő, szerető beosztottjai munkáját, eredményeit.
A fenti szépségek, érdekességek felfedezése után az ember természetesen késztetést érez arra is, hogy bemenjen az épület belsejébe is kicsit nézelődni, hiszen a látottak alapján joggal feltételezhető, hogy itt újabb meglepetések várják. Nem fog csalódni, már a kapu közvetlen közelében az itt reprodukált elegáns, egységes, növényi ornamentikájú, jó állapotban megőrzött, felújított falpillér fejezetet pillanthatja (06) meg. Közvetlen mellette elegáns, egységes, szecessziós lépcsőkorlátot (07) láthatunk, de itt már illik megállni, hiszen a szerző érdeklődésének, kíváncsiságának gyakran szab határt a tapintat.
A közelmúltban egy ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy miért érdekelnek engem ezek a jórészt gazdátlan, rossz állapotú és koruknál, jelentőségüknél fogva sem igazán értékes épületek, díszítések? Mivel nem kedvelem a közhelyszerű válaszokat és okom sincs magyarázkodni, azt válaszoltam neki, hogy csak úgy. Mi mást mondhatnék egy olyan embernek, aki állítólag jól ismeri a városról eddig írt könyveimet, cikksorozataimat, tanulmányaimat, fotóimat? Most aztán törheti a fejét azon, hogy mi jött rám, milyen új mániában szenvedek. Azt hiszem, hogy pont az ilyenekhez hasonló állapotra mondta a nagyanyám azt, hogy „ki mint él, úgy ítél”.
