Károlyi köz

Az utcát régen Posta köznek, 1883-tól Károlyi köznek nevezték. 1920-ban a Horia utca nevet kapta (ez a neve ma a színház utcájának), 1946-tól Kogălniceanu utca lett, lényegében a Petőfi és a Retezatului utcát köti össze. Az elején, a városközpont felőli részén látható az Astoria szálló hátsó bejárata, valamint a Petőfi utca 1. szám alatti emeletes ház. Az utóbbi ma már romos, elhanyagolt, de egykor számos gazdasági, kulturális, politikai intézménynek volt a székhelye. Itt működött a PNR (Partidul Naţional Român) megyei szervezete, az épület homlokzatán volt a Kovács Leó (1834-1908) emléktábla, ez az épület adott helyet a közelmúltban egy ideig a Brighella Bábszínháznak, valamint a két világháború közötti időszakban az Újságíró Klubnak is.

Csirák Csaba a Dénes Sándorról írt tanulmányában erről az épületről a következőket jegyzi meg: „1929 márciusában a Petőfi utca (Petru Rareş) 1.sz. alatti épület hatalmas földszinti termében megnyílt az Újságíró Klub (ÚK). Célja: a szatmárnémeti szellemi és művelődési élet fellendítése. Az ÚK nem politizál, az értelmiségiek szatmári szigete.” A klubot természetesen nem csak újságírók, hanem színészek, írók, festőművészek is látogatták. A húszas, harmincas évek neves szatmári képzőművészei közül gyakran megfordult itt Sarkadi Sándor, Tóth Gyula, Zolnay Géza, Mohy Sándor, időnként tárlatokat is rendeztek a helyiségben.

A kommunizmus idején itt, az épület Károlyi közi részén működött a Constructorul Szövetkezet, annak néhány szerelő műhelye, erre az időszakra napjainkban a romos falon egy cégtábla emlékeztet.

Ezen a viszonylag rövid útszakaszon egyetlen olyan, meglehetősen elhanyagolt állapotú, földszintes épület van, amely az ornamentika szempontjából is figyelemre méltó. A homlokzaton egy nagy, falba épített kaput, közvetlen mellette egy vakablakot, 14 ablakot, valamint a záró részen egy díszesebb keretbe foglalt ikerablakot figyelhetünk meg. Olyan szimmetrikus, nyugodt monumentalitást tükröző eklektikus homlokzatról van tehát szó, amelyen az újklasszicista elemek dominálnak. Kicsit egyszerűbb, illetve ugyanilyen díszes formában számos Szatmárnémeti épület esetében találkozhatunk hasonló ornamentikával. Ezek az épületek (Gutmann-ház, Vasúti Internátus, Muhi-palota stb.) jórészt a 19. század második felében, illetve a múlt századfordulón készültek.

A Károlyi közben látható impozáns, földszintes házat — amelyhez tágas pincesor is tartozik — hosszú ideig palackozóként használták, ennek megfelelően alakították ki a gépsor számára az épület belső terét, amelyben az ide látogató alig talál kapaszkodókat arra nézve, hogy milyen lehetett eredetileg az épület belseje. A külső viszonylag érintetlen, tehát eredeti formában könnyen rekonstruálható.

A katonás rendben sorakozó oromzatos ablakkeretek szigorú, geometrikus rendjét a záró párkány alatti díszes konzolok valamint a közöttük ismétlődő puttós, füzérdíszes gipsz domborművek oldják. Az oromzatokat belül tojásléc-fríz keretezi, ezek az ablakpárkányra támaszkodó, stilizált akantusz levelekkel díszített konzolokon nyugszanak. A konzolok között füzérdísszel kiegészített vázákat, valamint az ablakokat keretező díszlécek kiugró sarokrészein rozettákat (rózsadíszeket) figyelhetünk meg. Az egyszerű, rácsos piceablakok feletti mezők kváderköveket imitálnak, ez is gyakori homlokzati elem a dominánsan újklasszicista épületek esetében. A különösen díszes, falba épített bejárat, illetve az ezzel rímelő, az épület túlsó végén szimmetrikusan elhelyezett ikerablak már jóval díszesebb. Itt az ablakokat, bejárati ajtót már fél-oszlopok keretezik, a záró rész nem oromzatos, hanem körívben végződik, az így keretezett mezőt mitológiai alakok, valamint címerpajzsra emlékeztető kartus tölti ki. A fentieknek megfelelően természetesen itt már kicsit cifrábbak az ablakkönyöklő alatti mezők is, amelyeken jórészt növényi ornamentikát figyelhetünk meg. Külön kiemelném a kapu lapos felső ívét záró egyszerű, de ugyanakkor rendkívül elegáns díszítő sort, amelyhez hasonlóval már találkozhattunk néhány szatmári épületen.

Az utóbbi időben szokássá vált ezt a házat a szatmári Károlyi kastélyként, palotaként emlegetni, megítélésem szerint a hasonló vidékies túlzásokra nincs semmi szükség. A Károlyi család tagjai dúsgazdag főnemesek voltak, a tulajdonukban hatalmas földbirtokok és több tucat, a nagykárolyihoz hasonló hatalmas kastély volt szerte a térségben, nem igazán előnyös tehát számukra, ha egy nem túl régi, földszintes, az átlagnál kicsit díszesebb szatmári magánházat Károlyi kastélyként emlegetnek.

Az épület ebben a formában eléggé reménytelen képet mutat, magánháznak se igazán alkalmas, de egy közintézmény (könyvtár, kultúrház, bábszínház, klub, szerkesztőség stb.) számára átalakítva, felújítva a város egyik mutatós, akár reprezentatív épületévé válhatna.

Muhi Sándor

Nyugdíjas tanár, grafikusművész, művészeti közíró.

Úgy gondolom, hogy az ezredfordulótól alapvetően megváltozott a kommunikáció módja és ennek köszönhetően minden esélyünk megvan arra, hogy a kultúra, művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná váljék.

Nem hiszek abban, hogy van külön az elitnek és külön a tömegeknek szánt kultúra, művészet.

1945-ben Szatmárnémetiben születtem, apám ügyvéd, anyám tisztviselő volt. Nálunk az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény, mint másoknál a folyamatosan felmutatható anyagi gyarapodás. Hárman vagyunk testvérek, szülővárosomban érettségiztem, közvetlenül utána Kolozsváron rajztanári oklevelet szereztem, kicsit később művészeti muzeológiát végeztem a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben.