Napjainkban az Atlaszos-ház, az Iparos Otthon és a közvetlen közelükben álló épületek meglehetősen elhanyagolt, sőt az egyik összeroskadás előtti állapotot mutat. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ezeken nem láthatóak figyelemre és főleg felújításra méltó díszek.
A város egyik kiemelkedően szép, egyedi épülete az ún. Atlaszos-ház, vagy ahogyan a század eleji képeslapon olvasható, a PapEndre-félebérpalota. A szépen tagolt, impozáns épületen a jó minőségű, de siralmas állapotban lévő domborműveken kívül nagyon szép, némi szecessziós jellegről árulkodó frízek és maszkok is felfedezhetőek. Külön említést érdemel az épület lendületes formavilágú, játékos vonalvezetésű tetőszerkezete valamint erkélyei, amelyek gyakorlati szerepe szinte elhanyagolható, lényegében a homlokzatot gazdagító, változatossá tevő, dinamizáló motívumok. Külön említést érdemelnek az ívelt tömegű rizalitok, amelyek a hosszú homloksort függőlegesen tagolva érdekes optikai hatást, tömegjátékot kölcsönöznek a háznak. Ezek is az épület jellegzetes, meghatározó formai elemei.
Tóásó Pálnak (1870-1927) a kiváló, a maga korában sokat foglalkoztatott, többszörösen kitüntetett budapesti műépítésznek szatmári alkotása az Iparos Otthon (1911), amely a Zárdához és a „mankós házhoz” hasonlóan a régi Szamos mederre épült. Reprezentatív kulturális központnak szánták, homlokzatán kívül erről árulkodik monumentális lépcsőháza, jó minőségű üvegfestménye, gipszkazettás mennyezetű díszterme. A homlokzatot jón fejezetű monumentális falpillérek tagolják, köztük öt hatalmas méretű ablak, középen díszes, ívelt vonalú erkély látható. Több helyen olvastam erről az épületről, hogy szecessziós stílusú, ami nyilvánvalóan marhaság. A jón fejezetek, a félkörös ablakok, a timpanonra emlékeztető háromszög alakú homlokzati elem, az urnák, füzérdíszek alkotónk olyan, a historizmushoz közel álló kötődéseiről vallanak, amelyek közé a kordivatnak megfelelően némi szecessziós jelleget is becsempészett ugyan, de ezek stilárisan nem meghatározóak.
Az évek óta gerendákra támaszkodó, több helyen megrepedt, összeomlással fenyegető emeletes szatmári lakóház a Kazinczy (Ştefan cel Mare) és az Arany János (Rîndunelelor) utca sarkán áll. Kis igyekezettel ezen is felfedezhetünk néhány újklasszicista elemet, bár építészeti, vagy az ornamentika szempontjából nem igazán jelentős, figyelemre méltó épületről van szó.
Szatmárnémeti szocreál építészete sem igazán jelentős, alig találhatunk erre a tartalmában szocialista, formájában nemzeti, archaizáló de egyúttal eklektizáló irányzatra példákat. Miért? Mert az ötvenes, hatvanas években Szatmár elveszti közigazgatási jelentőségét, szerepét, a tartományi központ Nagybányára kerül, a pénzzel, a beruházásokkal, a lendületes építkezési hullámokkal együtt. Mire a város újra megyeközpont lett, ez a mesterséges, a proletár internacionalizmus szellemében létrehozott, importált stílusféleség kimúlt. A szocreál építészet ritka példája városunkban a Kazinczy utcán az ötvenes években felújított „diótörő” épülete, amelyet a szatmáriak olykor színész-blokk néven is emlegetnek, hiszen itt kaptak lakást az első szatmári társulat tagjai.
A szinte dísztelen, komor, egyhangú épületet a földszinten vízszintes sávok és félkörös végződésű ablakkeretek tagolják, az emeleti részen egyszerű fejezetű falpillérek is felfedezhetőek, alattuk bábos korlátok láthatóak. Ez és az ehhez hasonló jelzésszerű díszítmények képviselték az átmenetet a polgári építkezések és a későbbi szürke, sivár, dísztelen és jellegtelen beton negyedek épületei között.
Az utcának ezen a szakaszán még megemlíteném a XIX. század közepe táján szintén Szamos-mederre épült Zárda templomot, amelyet Skultéti Zoltán tervezett. Ennek kiemelkedő, figyelemre méltó dísze a térségünkben szokatlan formájú, félkörös ívsor frízzel díszített, kannelurás falpillérekkel tagolt, koronára emlékeztető toronysüveg.
