Magyarország legnagyobb egyházművészeti gyűjteménye Esztergomban van. Magyar és nemzetközi anyagának gazdagságát csak a Szépművészeti Múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Galéria szárnyalja túl. Állandó kiállítása a Duna partján álló prímási palota emeletén tekinthető meg. Maga a környék, a kilátás is gyönyörű, érdemes megcsodálni a panorámát még az előtt, amíg a látogatót végképp rabul ejti a termekben elhelyezett tengernyi látnivaló.
Simor János (1813-1891) esztergomi érsek, a művészetet szerető és pártoló hercegprímás alapította. Lényegében az történt, hogy hatalmas magángyűjteményét a főpap 1887-ben intézményesítette, amely ettől az időponttól vette fel a Keresztény Múzeum nevet. Az eltelt évtizedek alatt, az anyaga elsősorban adományokból folyamatosan bővült, gyarapodott. Új szakasz nyílt a múzeum életében azzal, hogy 1955 óta a palota földszintjén is időszakos tárlatokat rendeznek.
Többször volt alkalmam meglátogatni a múzeumot, számomra minden esetben a legnagyobb élményt itt MS Mester Passióképei jelentették, amelyek közül négy van kiállítva: Krisztus az olajfák hegyén, Keresztvitel, Kálvária, Feltámadás. Ezek az alkotások a selmecbányai Szent Katalin templom főoltárát díszítették egykor, a hat képből egy (Mária látogatása Erzsébetnél) a Nemzeti Galériában, egy másik (Jézus születése) Hontszentantalon található.
Az alkotó személyéről, életéről, tevékenységéről a monogramján kívül szinte semmit sem tudunk, egyes feltételezések szerint német (ausburgi, müncheni) származású festő volt, a stiláris jegyek (természethűség, az anatómia magabiztos ismerete) alapján többen állítják, hogy nagy valószínűséggel Itáliában tanult. A fentiek kevésbé hihetőek, hiszen MS mester XVI. század elején, az érett reneszánsz korában készült művei dominánsan késő gótikus elemeket, megoldásokat tartalmaznak és nem a korabeli itáliai mesterek alkotásaival, hanem többek között Grünewald képi világával rokoníthatóak. Ettől még természetesen tanulhatott Itáliában is, ahogyan Dürer és mások tették. A legújabb kutatások az igazolják, hogy monogramjából az S betű a Sebestyén név kezdőbetűje, tehát egyben ez azt is jelenti, hogy korának legnagyobb magyarországi festője, magyar származású, valószínűleg felvidéki, selmecbányai alkotó volt.
Művei alapján a későgótika, északi reneszánsz legjelentősebb, legkiválóbb képviselőinek, mestereinek a szintjén jelenítette meg a sokak által megfogalmazott bibliai jeleneteket. Kiváló ismerője a szakmának, az egyházművészettel szemben támasztott korabeli elvárásoknak, kitűnően ábrázol, komponál, alkotásaiban a rajzos megoldások és a lokálszínek az uralkodóak, alakjait kitűnő karakterérzékkel és nem mindennapi expresszivitással jellemzi.
Hiba lenne azt gondolni, hogy a fenti négy táblaképen kívül nem láthatunk más, kiemelkedő művészeti értéket képviselő remekműveket. Itt van többek között Kolozsvári Tamás gyönyörű Kálvária-oltára, továbbá hatalmas grafikai gyűjteményt, olasz, németalföldi és német mesterek XV, XVI, XVII. századi alkotásait, iparművészeti és ötvösművészeti remekeket, kerámiákat, keleti szőnyegeket csodálhat meg a látogató.
Mint minden múzeumban, a rövid nézelődések legfontosabb hozadéka itt is az összbenyomás. Aki erre jár, annak minden bizonnyal néhány óra elegendő lesz arra, hogy a szemében felértékelődjön az egyházművészet szerepe az emberiség kultúrájában, alkalma lesz arra, hogy meggyőződjön annak mívességéről, kifejező erejéről és arról a nyilvánvaló alkotó erőről, amely a legkiválóbb művészeknél a kötöttségek ellenére is maradéktalanul érvényre jut.
Rendkívül értékes, átfogó az ortodox fémművességet és ikongyűjteményt bemutató részleg, valamint az utóbbi öt évszázad falikárpitjait tartalmazó gyűjtemény.
Meghatározó, vezető személyisége volt ennek az intézménynek az utóbbi évtizedekben Cséfalvay Pál (római katolikus pap, művészettörténész), aki 1973-tól a gyűjtemény kezelője, 1976-tól 2010-ig, haláláig, 34 éven keresztül a múzeum igazgatója volt. Az ő vendégszeretetének köszönhetően juthattunk el többek között a múzeum restauráló műhelyébe, ahol megtudtuk, hogy Magyarországon ez az egyetlen egyházművészeti gyűjtemény, amelynek ilyen részlege is van. Ezt hallva méltán büszkélkedhetünk azzal, hogy a kis Szatmári Római Katolikus Egyházmegye saját restauráló műhelyében újítja fel az esztergominál természetesen összehasonlíthatatlanul szerényebb, de ennek ellenére figyelemre, megőrzésre méltó képzőművészeti és iparművészeti értékeit.
Megtekinthettük a raktárakat is, ahol példás rendben sorakoztak a kiállításra, bemutatásra, felújításra váró alkotások. Ezek mennyisége, színvonala, igényes elrendezése végképp meggyőzhet minden kételkedőt arról, hogy miért tartozik ez az intézmény Európa számon tartott, jelentős múzeumai közé.
