Kozma István olyan szatmári születésű festőművész, aki majdnem három évtizeden keresztül dolgozott Nagybányán, jelenleg Magyarországon él. 2009 októberében rendezett a szatmári Művészeti Múzeumban tárlatot, alkotásai első benyomásra a nagybányai festőiskola néhány képviselőjének a kifejezésmódjára emlékeztetnek, de vásznain ugyanakkor visszaköszönnek a XX. század első felének nagy kísérletei, művészeti „forradalmai” is: a fauvizmus, a kubizmus, a konstruktivizmus stb. Mindezt az alkotó olykor a címadásban is nyíltan felvállalja.
Ha azt kérdezzük, hogy mennyire korszerűek ezek a munkák, akkor nyilvánvaló, hogy ő olyan irányzatok kifejezésmódjához próbált 2-3 évtizede vagy napjainkban csatlakozni, amelyeknek már jó hetven évvel ezelőtt is voltak európai rangú képviselői térségünkben.
Kozma 1937-ben született, Beke György szerint a nagybányai szabadiskola harmadik generációjának tagja. Erről természetesen szó sincs, hiszen ehhez a generációhoz nála jóval idősebbek: Pirk János, Boldizsár István, Thorma Jánosné Kiss Margit stb. tartoztak. Az 1910-ben született Balla József már nem tagja a harmadik generációnak, ő a negyvenes években érkezett Nagybányára. A telep akkor már halódott, mire Kozma elemi iskolás lett, már alig beszélhetünk működő nagybányai szabadiskoláról. A kegyelemdöfést az „új idők új szelei”, a szocialista realizmus adta meg az ötvenes évek elején.
Azóta sokan, sokféleképpen próbáltak előnyöket kovácsolni festőként a nagybányaiságukból, a régi dicsőségből, de legtöbbször mindez csak reminiszcencia, hiszen a valódi csatlakozásról lekéstek. Lehet-e tovább gondolni, építeni ennek az izgalmas, telített, nagyhatású, de rég letűnt alkotói világnak valamelyik szakaszát? Természetesen lehet, de csak az teheti meg, aki érzi, érti annak minden rezzenését, szabadságát, erejét, lendületét és ezekből kiindulva, építkezve saját, öntörvényű, semmi mással össze nem téveszthető képi világot tud teremteni.
Kozma plein air stílushoz közel álló szénaboglyás tájképe arról árulkodik, hogy csak felületi dolgokat sejt, neoimpresszionista törekvéseivel pedig messze lemarad attól a szinttől, amelyet Ziffer és kortársai: Boromisza Tibor, Czigány Dezső, Dénes Valéria, Perlrott-Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos, Mikola András műveivel mindmáig olyan erőteljesen, meggyőzően, hitelesen képvisel.
Nézegetem a festményeket, némelyikről visszaköszönnek az alkotó máramarosi vagy avasi néprajzos tanulmányai. Kozmának sem volt könnyű dolga. A kor egyáltalán nem kedvezett az öntörvényű, saját útját járó alkotóknak. Pontosan tudta már a hatvanas években, hogy aki az államszocializmus keretei között hű akar maradni az elveihez, a szakma szigorú elvárásaihoz, az élete végéig perifériára szorul. Közvetlen környezetében Nagybányán akkoriban több példa igazolta, hogy a máramarosi vagy az avasi népművészet kiaknázása jó lehetőségeket kínál egy képzőművésznek az illeszkedésre, az érvényesülésre.
Alkotásai között vannak olyanok is, amelyek Barcsay, Picasso, Matisse kompozícióit idézik, nagyon sokféle hatással találkozhat itt az érdeklődő. Kitartóan kutatom hát tovább az egységet, keresem Kozmát, hiszen az ő kiállítását jöttem megnézni. Az ő életérzéseit, üzenetét, világszemléletét, kötődéseit, harcait és elvágyódásait szeretném megérteni; ezekből szeretnék tanulni, feltöltődni. Figyelmesen tanulmányozom többek között a bivalyos képét, és óhatatlanul eszembe jutnak Mohy és Ziffer kirobbanni készülő ősenergiákkal telített bivalyos kompozíciói.
Természetesen érdekel engem Nagy Oszkár, Czóbel Béla képi világa, de velük inkább első kézből és eredeti minőségben szeretnék ismerkedni. Közben átfut az agyamon az is, hogy ebben a sokrétű, rétegű kínálatban találok majd valami benéset — hiszen a művész Bene Józsefet vallja mesterének — de ennek a nyomait se sikerült felfedeznem.
Az öntörvényű alkotások értékelésének a kiindulópontja elsősorban maga a mű, az a képi világ, amelyet a művész elénk tár megtekintésre, tovább gondolásra, befogadásra. Ha valaki a nagy európai törekvésekhez, stílusokhoz igazodva próbál érzéseket, gondolatokat közvetíteni, az előbb-utóbb kiérdemli vagy kiprovokálja azt, hogy ezekhez viszonyítsák.
Így történt, hogy nagyon elbizonytalanodtam ezen a tárlaton. Nyilvánvaló, hogy Kozma képzett, jó szándékú, termékeny alkotó. Nem vonhatóak kétségbe a szakmai erőfeszítései, felzárkózási kísérletei sem. Amit láttam, azt inkább megtévesztőnek mondanám. Rövid időre megtéveszt ugyanis mindenkit, aki közelről és alaposan ismeri ezt a több generációt, stílust átölelni vágyó alkotói világot és félrevezetheti mindazokat, akiknek csak felületes művészettörténeti, stílustörténeti ismeretei vannak. Mivel az utóbbiak vannak túlnyomó többségben — sokan távozhatnak ilyen benyomásokkal.
Hosszas keresgélés után mégis sikerült találnom egy közös jellemzőt a képeken: a dekorativitást. Ez eszembe juttatta Kozma korábbi munkáit, amelyek fémdomborítások voltak. Emlékeim szerint elsősorban ezek révén vált ismertté térségünkben a hetvenes, nyolcvanas években.
