Életemben először 14 éve, 2000-ben, a Szent Év alkalmából szervezett zarándokúton jutottam el Rómába, ahol lehetőségem volt meglátogatni az örök város mind a négy főtemplomát. Ekkor már tudtam néhány dolgot a Lateráni Bazilika (teljes nevén a Legszentebb Megváltó, Keresztelő Szent János és János Evangélista Főszékesegyháza) történetéről, kinézetéről, képzőművészeti értékeiről, de bevallom, hogy itt hallottam először arról, hogy tulajdonképpen nem a Szent Péter-templom, hanem ez a legrégebbi, legmagasabb rangú római székesegyház, „minden templom anyja és feje”. Az idézet a homlokzaton található, az írásom keretében is reprodukált dombormű feliratáról való (01).
Hogyan lehet a legrégebbi egy reneszánsz és barokk stílusjegyeket viselő alkotás? Természetesen csak úgy, hogy a századok során többször átalakították az eredeti épületet, amely a maga idejében palotának készült. Ezt Constantinus (Nagy Konstantin) adományozta Róma püspökének, amelyet később átalakítottak, kibővítettek, katedrálissá formáltak, és évszázadokig a pápáknak, mint Róma püspökeinek a székhelyévé, templomává vált.
Mai homlokzatát (02) a 18. században, XII. Kelemen pápa idején nyerte el viszonylag rövid idő, 12-13 év alatt. Ekkor készült el a monumentális oszlopsor, amelynek kapui, árkádjai a templomhajók elhelyezkedését követik, ezekből is 5-5 látható a két szinten, ugyanannyi, ahány hajós a templom. A homlokzat felső szakaszán 12 szent és egyházatya (03), valamint legfelül az áldást osztó Jézus szobra látható. Maga az előcsarnok is impozáns méretű, több mint 50 m széles, baloldalán Constantinus szobra áll. Ugyancsak az ő lovas szobra tekinthető meg a Szent Péter-bazilika előcsarnokában is.
Az épület ókori voltára utal a középső bronzkapu (04). Ez eredetileg a Forum egyik épülete, a Curia Julia dísze volt, amely lényegében a szenátus terme, találkozóhelye. A merev szimmetriára épülő, kazettás díszítésű, a keretek mentén ritmikusan szegecselt felületű, hatalmas bronzkapu az obeliszkekhez hasonlóan itt is a kereszténység győzelmét hirdeti a pogányság fölött. A homlokzat monumentális oszlopai, falpillérei, timpanonja, a felület harmonikus, kiegyensúlyozott tagolása tisztelet parancsol, ámulatot kelt. Az árkádokkal, téglalap alakú nyílásokkal áttört falak a régi és új épületrészek közötti átmenetet teszik zökkenőmentessé, természetessé.
Az áttörések, a szomszédos épületek ajtóihoz, ablakaihoz képest hatalmas mérete a homlokzat monumentalitását hangsúlyozza. A felső regiszter mozgalmas vonalvezetésű, mesterien mintázott, jó arányérzékkel méretezett barokk szobrai a különböző attribútumok segítségével is kifejezett jelképes jelentéstartalmuk mellett, számomra az élő egyház folyamatos, állandó megújulási képességére, dinamizmusára is utalnak.
A firenzei építésznek (Alessandro Galilei) ezúttal sem jutott könnyű feladat, hiszen úgy kellett hagyománytisztelőnek, tekintély parancsolónak maradnia, hogy ugyanakkor a korszerűséget, kordivatot sem hagyhatta figyelmen kívül. Biztos, hogy nem olyan impozáns ez a tér, mint amilyen a Vatikánban fogad bennünket. Aki azonban kicsit is utána olvas, néz ennek a helynek, az a látogatásakor olyan egyedi élmény részese lehet, amelynek a szentély hatalmas, valószínűleg 4. századi, de a 13. században felújított mozaikképe, a mutatós, egyháztörténeti szempontból egyedi tabernákulum, valamint a Szent Lépcső külön hangsúlyt, semmi mással nem helyettesíthető nyomatékot adhat.
A templom belsejét a híres építész, az élete vége felé idegrendszeri zavarokkal, súlyos depresszióval küzdő, öngyilkosságba menekülő, de művészként zseniális Borromini alakította, formálta át (05). Komor, ókeresztény hangulatát pillérekkel, barokk szobrokkal tette mozgalmassá, egyedivé, korszerűvé. A tabernákulum, szentségház a 14. században készült, de a 19. században sajnos átalakították, és ez nem szolgált előnyére (06). Pontosabban fogalmazva a historizmus regényes gondolkozásmódja ezt sem kímélte, sokkal romantikusabb kinézetű és emiatt kevésbé hiteles, meggyőző lett. Kiemelkedő jelentőségű mégis, hiszen ebben őrzik Péter és Pál apostolok koponyáját. Még Rómában is ritka a hasonló fontosságú, jelentőségű ereklye.
A zarándokok számára még a tabernákulumnál is nagyobb vonzerőt jelent a templom közelében lévő Szent Lépcső meglátogatása (07). Ez a szájhagyomány szerint Antónia várából való, a középkorban Pilátus lépcsőnek is nevezték. Szent Heléna, Constantinus anyja hozatta Rómába a 4. században. Eredetileg a templomban kapott helyet, később a közelébe költöztették. Ezen a zarándokok Jézus szenvedéseinek emlékére térdelve haladhatnak fölfelé. A lépcsőt védő, burkoló fába vágott kis ablakokon keresztül ma is látszanak a vérnyomok, a megalázott, töviskoronás Krisztus szenvedésének a nyomai. A 28 lépcsőfok tetején van egy kis kápolna (Szentek szentje), amelyben csak a pápa misézhet. Itt látható egy Jézus-kép is, amelyet a szájhagyomány szerint Lukács evangélista kezdett festeni, de az angyalok fejezték be. A helyet nagyon sokan keresik fel, állítólag évente milliók látogatják.
A fentiek miatt szerte a világon jelképes másolatok is készültek. Ilyenek felénk Kassán, Kismartonban, Selmecbányán is találhatóak, de Franciaországban, Németországban, az Amerikai Egyesült Államokban is építettek a hívők hasonló kegyhelyeket. Nagyjából olyanok ezek, mint a Lourdes-i kápolnák, amelyekben a csoda áttételesen azok számára is átélhető, akik anyagi, vagy más okokból nem juthatnak el az eredeti helyszínre.
